Budapest, 1892. június (16. évfolyam, 152-179. szám)

1892-06-01 / 152. szám

152. szám. (2) «BVDiCK­IT« Szerda, 1892. junius 1. Meleg napok. Budapest, május 81. Budapest fővárosában és az egész országban nincs szánandóbb teremtés azoknál a képviselő uraknál, a kik ko­molyan veszik a kötelességüket. Négy órán keresztül ott ülni a t. Ház üvegte­teje alatt, k­laszin párák közt, afrikai bőségben, hallgatni az izzadtságtól ol­­vadozó szónokok beszédeit, melyek a gőzfürdői levegőben tompa egyhangú­sággal mormolódnak le, mint valami malom kelepelése és még­sem szunyó­kálni el : a lelki erő olyan kifejtését kívánja, a­mely határos a martiromság­­gal. Hogy e munkában nincs köszönet,, az mit sem von le az illetők érdeméből, valóságos hősökké teszi őket magában az, hogy ellen tudnak állani a termé­szeti kényszernek s a szemüket nyitva tartják. Ennél többet tenni felül áll a legmagasabb emberi mértéken is, s va­lóban a legnagyobb elismeréssel kell adóznunk azoknak, a­kik meg tudják őrizni a látszatot, mintha a­mi most a képviselőházban történik, az parlamenti tanácskozás volna. De bár nyilvánvaló, hogy a képvi­selők csak testileg vannak jelen s szel­lemüknek az egész komédiához semmi köze , az országgyűlési ülésszakot még jó hosszú ideig nem lehet berekeszteni, minthogy még az erre az esztendőre szóló költségvetés sincs megszavazva. Most még a vallás- és közoktatási mi­niszter előirányzatával bajlódik a Ház, s tekintve, hogy az általános vita csakis egyházpolitikai kérdésekkel foglalko­zott, nem lehetetlen, hogy a részletes tárgyalás során fölkerülnek a közokta­tási ügyek is s lefoglalnak néhány napot a maguk számára. Közbe jön pünkösd, azután a ko­ronázási jubileum s úgy tudjuk, hogy június 12-én ül össze ismét a Ház ta­nácskozni. Akkor még három tárca költségvetése van hátra : a kereskedel­mié, a honvédelmié s a pénzügyié. Mind a három olyan, hogy legalább 3—4 napi vita nélkül lehetetlen keresztül­esni rajta, úgy hogy junius 20—25-ike előtt a költségvetési előirányzat semmi esetre sem lesz letárgyalva. S csak most következik meg a költségvetési törvény, az u. n. apropriáció. Ezt előbb a pénzügyi bizottság tárgyalja s akkor kerül azután a Ház elé. A legnagyobb sietés s az ellenzék legnagyobb előzé­kenysége mellett is tehát merőben le­hetetlen, hogy a költségvetéssel való munkáját a képviselőház július eleje előtt bevégezze, így is csak abban az esetben, ha semmi zavaró körülmény nem jön közbe. Jön-e valósággal, nem-e, nem mondunk próféciát. Annyi azonban bi­zonyos, hogy a­míg Szapáry Gyula gróf ül a miniszterelnöki székben, mindig készen kell lenni valami baklövésre, a nemzeti önérzet valami megcsúfolására, ami a kedélyeket a kánikulai bágyadt­­ságból is napokra, sőt hetekre kizavar­hatja. A koronázás jubileuma pedig erre bőséges alkalmat nyújt. Igaz ugyan, hogy a miniszterelnök úr az ellenzék vezéreinek megígérte, hogy minden ta­pintatlanságtól tartózkodni fog , de hisz az eddigi baklövéseket sem azért kö­­vette el, mert tudta, hogy azok. Tehát még eféle izgalmak bekövetkezését is be kell vennünk a legvalószínűbb eshe­tőségek közé. Mindenesetre azonban kétségtelen, hogy a költségvetés tárgyalása körülbe­lül július közepéig le fogja kötni a tör­vényhozást, tehát addig az ideig, a­me­lyen túl ily nagy testületnek tanácsko­zás végett való együtt-tartása egysze­rűen beleütközik a józan észbe. Világos ennélfogva, hogy a jelen parlamenti ülésszakban szó sem lehet arról, hogy az országgyűlés valami alkotó, organi­kus munkát végezzen. Talán még a va­luta­rendezésről szóló ja­vaslatot is jobb volna elhalasztani, mint tárgyalni vala­mikor július végén, mikor a képviselők­nek lehetetlen azt a figyelmet és érdek­lődést kifejteniük, melyet a tárgy fon­tossága megérdemel. Csakhogy az őszi ülésszak megint ellenzése dacára az érdekes külsejű festő ne­jévé jön. Elegáns lakásuk szalonjában találjuk őket. A férj a velencei tükör előtt áll és öntelt mosolylyal pödörgeti szőke, selymes bajuszát, majd Irén felé fordul. — Drága Irénkém, köszönöm, köszönöm, annyi mintha életemet adtad volna vissza. Báró Lelley gúnymosolya és az egész klub alattomos célzásai elnémulhatnak immár. — Hát sejtik ők, hogy minő áldozatok árán tudsz eleget tenni kötelezettségednek? — Nem sejtik, de tudják, arcomnak egy izma sem árulta el előttük helyzetemet és mégis beszédjükből, modorukból, kiérzem a lenézést. — Ne menj vissza közzéjük. Elköltözünk falura, megélünk a magunk munkája után. — Igen aztán majd hallgatjuk, hogyan csiripelnek a verebek szalma­kunyhónk ere­sze alatt. Oh milyen idilli életet fogunk élni! — vágott vissza gúnyosan a férj. — Egy év előtt, állításod szerint, képes lettél volna erre is — rebegő a nő csalódott szívének keserűségével. A férj nem válaszolt semmit, csak a nyi­tott zongora billentyűin futtatta végig ujjait, majd futólagosan köszönt és távozott. A műcsarnokba ment, hol modern tár­gyú festménye az egyik terem szögletében füg­gött. Sokat várt ezen képt­ől, mely reális tár­gya által ugyan szembeötlött, de hiányos ki­dolgozás és a színek diszharmóniája miatt, csekély művészi értéket képviselt, nem lesz használható egyébre, mint­ folyó­ munkára, a delegációk tanácsko­zásaira s az 1893-iki költségvetés tár­gyalására. Ezalatt természetesen felsza­porodnak azok az apróbb ügyek, me­lyek nem érintenek ugyan nagy elvi kérdéseket, de sürgősen kívánják a tör­vényhozás intézkedését,úgy hogy valódi reform­munkásságra, a­mennyire szá­mítást lehet tenni, belátható időben az országgyűlés nem is gondolhat. Ez az átka annak a gonosz tett­nek, mely az országgyűlés feloszlatásá­ban állt. A parlamenti gépezetnek a munkára legalkalmasabb időben majd három hónapon keresztül történt vesz­­tegeltetése a törvényhozás restanciáit megtorlasztotta, s az ebből támadt za­varok, a dolog természeténél fogva, mértani arányokban növekesznek. így tekeredik a hurok, melylyel az ellen­zéket akarta megfojtani, magának Sza­páry uramnak a nyakára. k BUDAPEST MPITÁRCIM. i.­.m ... --------------------------- - ..................... ■■ u ------------------------­A művész felesége. (Elbeszélés.) "... Fejem zug, minden idegem túlfeszült Közeledik a végső veszedelem — tudom­ ér­zem. Csak pár lépés választ el tőle, de kétség­­beejtőbb a tudat, hogy a felém gördülő lavina elől nem vagyok és nem leszek képes mene­külni. Tegnap is itt volt, leányom Irén, hal­­ványnyá vált arcán könyek gördültek alá. Vádolja önmagát, amiért miatta, érette köze­ledem a bukáshoz. Pedig én nem vádolom. Küzdöttem a lehető végső határig, hogy meg­akadályozzam a házasságát. De most nem tu­dom tőle megtagadni a további segélyt. Érde­mel kíméletet ? Nem, százszor nem ! Paran­csolt­ volna szívének. Nem tette. Győzni en­gedte a szerelmet a gyermeki szeretet fölött. És én becsületemet áldoztam föl, megalázta­tás, gúny legyen osztályrészem? Ez nem fog megtörténni ! Elég volt. . . .« Nem folytatta tovább az Írást, heves mozdulattal becsapta a naplót, párszor alig hallhatóan mormogva. Elég volt. * Imrey Andor rajzolni tanította nejét lány korában s ezt a legnagyobb érdekkel telte. A szép tehetséggel megáldott leány mesteriség kezelte az ónt. A gyakori találkozás és egyenlő ideális világnézetük következtében erős von­zalom fejlődött a két fiatal között és Irén­yi özvegy apjának egyetlen gyermeke volt, ennek ( Budapest, május 31. — Az országgyűlési „Független­­ségi és 48-as pászt“ j június 1-én .1. II. G­ázakor értekezletet tart. — Mameluk nyugdíjintézet. A mandátum nélkül maradt kormánypárti képvi­selőkről atyailag gondoskodik a kormány. V­a­­r­a­s­d­y Károlyt, Szombathely volt kormány­­párti képviselőjét, a­kitől kerülete úgy szaba­dult meg, hogy Baross minisztert választá meg képviselőül, a hivatalos lapban ma feszlett ki­rályi kézirat szerint Szilágyi Dezső igaz­­ságügyminiszter ellenjegyzésével a szegedi kir táblához bíróvá nevezték ki s ilyen módon Szilágyi a kir. táblából mameluk nyugdíjinté­zetet csinál. A kir. táblák decentralizálásakor épen azért kapott az igazságügyminiszter meg­hatalmazást táblai birák nyugalomba küldé­sére, hogy megszabadítsa a felső bíróságot az oly tagoktól, akik kortesjutalomból jutottak e díszes bírói polcra s most újra kormánypárti kortes és mameluk érdemek jutalmazására használják fel a kir. táblai bíróságot. Varasdy képviselősége és polgármestersége előtt al­­ü­gyész volt s igy most legfölebb törvényszék . Milyen boldog vagy édesem, szived szerint választottál, mondá egy alkalommal Margit, egy gazdag bankárnak húsz éves leá­nya Irénhez. És e megjegyzés után olyan élve­zettel szürcsölte b­eáját, hogy azt lehetett hinni, az képezi fő-fő boldogságát. — Miért nem követed példámat ? vála­­szolá a fiatal­asszony. — Oe én nem hiszem, hogy nekem eny­­nyi elég volna az üdvösségre. Tudod nem va­gyok idealista. Nem is hiszem, hogy valakit úgy tudnék szeretni, mint te, olyan önzetlenül, olyan igazán. A bordó ablakfüggönyön átszüredő nap­fény pirosas fényt hintett a leány arcára ; barna haja, sötét szemei, halvány arca e visz­­fény következtében sajátszerű kifejezést nyer­tek. Irén még évek múlva is emlékezett ezen arc minden vonására, a mai beszélgetés min­den szavára. Sok álmatlan éjen, midőn a csen­det csak az óra ketyegése és gondolatainak forrongása zavarta, megcsendült a fülében, agyában, a szivében. »Milyen boldog vagy, szíved szerint választottál ! Atyád egyetlen gyermekéért föláldozta mindenét, amivel birt­­­a vagyonát és társadalmi létjogát , becsüle­tét. Férjed tudomásul sem veszi mindezt, és önmagának, élvezeteinek és művészi hajlamá­nak, ez minden ami érdekli. Ráadásul ma hol­nap a nyomor kopogtat be nálad. Mily bol­dog vagy!* »Kedves Margit! Fél éve múlott, hogy utolszor láttalak. Megígértem, hogy időről­­időre hírt adok magamról, de fölza*a*t ke- POLITIKAI HÍREK.

Next