Budapest, 1901. november (25. évfolyam, 301-331. szám)
1901-11-01 / 301. szám
(2) 301. szám. „BUDAPEST“ November 1. Magyar egyenlőség- Budapest, okt. 31. (Gy. L.) Valóban megható tudni azt a magyar társadalomról, mennyire át meg át van hatva az egyenlőség, a népképviselet magasztos elvétől. Ezt a nagy meghatottságot mostanság volt módunkban érezni, mikor odalent a székely havasok közt Ákosfalván megválasztottak egy jómódú gazdálkodót képviselőnek, ami miatt az egész magyar társadalom mozgásba jött. De miképen? Érdemes ám ennek a megfigyelésével foglalkozni. Hiszen körülbelül mindenki tisztában van vele, hogy a magyar ember nagy, igen nagy demokrata. Száján ékesen folyik a szó az egyenlőség magasztos eszméjéről. Az életben is kifogástalan demokraták vagyunk — fölfelé, úgy annyira, hogy szeretünk a nagy urakhoz dörgölőzni, s jól esik, ha az a nagy ur leereszkedik hozzánk. Pedig az ilyen leereszkedés, amely nagyon is magán viseli annak a színét, hogy akinek szánva van, nagy megtiszteltetésnek vegye, csak annak öröm és büszkeség, akiben nemes önérzet nem lakozik. Nem mondom, hogy a magasrangúak és az alsóbbak közt nem volna lehetséges igaz szívbéli vonzódás amit az érzés közössége, a gondolkodásnak egy nyomon való járása köt össze. De csakis ez kapcsolhatja együvé a barátság, a vonzalom kötelékével a férfiakat, legyenek azok előkelő rangban vagy alacsonyabb sorsban. Egyebekben az ilyen csak kölcsönös leereszkedés; az egyik belsejében azt hiszi, hogy rangjából áldoz, a másik meg polgári önérzeten ejt vele csorbát. Mindenképpen ferde állapot. Hogy mi mennyire demokraták vagyunk, azt Makkai Zsigmond uram megválasztásának hatása a társadalomra szépen és ékesen bizonyítja. Az egyik része a társadalomnak titkos megvetéssel gúnyolódik az egyszerű székely földmivesen, aki állítólag ilyen meg amolyan furfanggal jutott volna a mandátumához. Mintha a választások furfangban szűkölködnének s mintha Makkai uramat csakugyan nem a voksok juttatták volna a képviselőséghez. Vagy más szóval, mintha a voksoknak nem a bizalom volna az alapjuk. De ugyan mi egyéb kényszeríthette volna rá a derék székely földmíveseket, hogy bizalmukkal Makkait tüntessék ki? A rang, vagyon avagy egyéb világi fényesség? Hiszen Makkai uramnak mindebből nem jutott, eddig csak a becsületes munka volt a része. Ebben a gúnyolódásban tulajdonképen megvetés lappang az egyszerű földmíves iránt. És ez a lappangó megvetés mutatja, mennyire becsüljük mi meg a népképviseletet. Igaz, 1848-tól kezdve nem volt még paraszt képviselő a tisztelt Házban. De ez épeőséggel nem válik dicséretére. Az iparos, a kereskedő, a pap helyet foglalhat ott, miért zárnák ki a magyar földmivelet a képviselőházból ? Ez a felfogás nem csak beleütközik az egyenlőség elvébe, de nagy igazságtalanság is a magyar földmives osztállyal szemben. A mi köznépünk, istennek legyen hála, olyan természetes, józan, átható észszel dicsekszik, amilyet Európa összes földmívesei közt hiába keresnénk. Makkai uram egyszerű, keresetten magyar szóval biztosan különben el fogja majd mondani a székely nép igaz baját, mint azok a mámelül képviselők, akik ránehezedtek a székelyekre és csak a választás idején törődtek velők, úgy, hogy ez a tisztavérű hűn ivadék is maholnap az oláhok martaléka lesz. Mindenkép rendénvaló dolog tehát, hogy ez a derék földmives bejutott az ország házába. Megválasztatásában az A BUDAPEST TÁRCÁJA. Novimissz 1. 1. Sűrű homály dús tenyéren . . . Fa, fa, bokor esti gyászban, feketében. Komor szellő avart zörget, ködöt oszlat. Sírok ormán rezgő lángok. Vörös fáklyák gyuladoznak. Fényes imák, nagy beszédek. Hogy hajnala is lesz még a síri éjnek! De a sok-sok sajgó szív itt csak azt érzi, Hogy maga is porrá lesz majd, Övéihez fog megtérni. Mégis lassan csak megenyhül . . . Élni kell még!... S a sírokra újra csend ül... Komor szellő avart zörget, ködöt oszlat, Sirok ormán rezgő lángok, Vörös fáklyák — hamvadoznak. II. Jer, menjünk ki a temetőbe, édes! Halottak napján, itt az idegenben. Jer, menjünk, — bár a mi halottainktól Az élet minket elsodort kegyetlen’. Jer, menjünk s vigyünk néhány szál virágot.. . Hátha akadunk ott egy árva sírra, — Amelylyel immár senki sem törődik, Virágainkat tegyük arra, sírva . . . Telekes Béla, A mécses. (Rajz.) Esteledik. Ott künn, a munkás negyedben, a város végén, hol a gyárak és vasutak hangya népének nyomorult viskói állanak, egy tiszta, de nagyon szegényes szobácskában, özvegy Szilaj Andrásné, a „szép asszony“ , furcsa dolgot művel. Levett a pócról egy repedt ivópoharat, száraz homokot töltött bele félig; aztán két fagygyu gyertyának a zsírját megolvasztotta egy bögrében, rátölti a homokra s az egyik gyertyának a kanócát a fagygyu közepébe gyömöszöli. Nem messze tőle, a rozoga ágyban, egy beesett arcú, csonttá aszott gyerek fekszik s lázban égő szemeivel kiséri az anyja minden mozdulatát. — Mi lesz abból, édes anyám? — Mécsest akarok gyújtani apád sírjára. — Jól teszi édes . . . felel rá a fiú, de a sorvadó melléből, tüdejéből feltörő köhögés elfojtja szavait. Szemei bezárulnak, mintha aludnék. Halk kopogás után nyílik az ajtó. Sugár termetű, hetyke viselkedésű, barna férfi lép a szobába. — Jó estét szép asszony. Mit csinál? — Szegény uram sírján akarom meggyújtani ezt azizét.“ Hadd lássa, hogy nem feledkeztem meg róla. A legény gúnyos mosolylyal sodoriat egyet a bajuszán, azután kínálást sem várva, leül egy székre, közel az as-szonyhoz. s egyenlőség egyik diadalát látjuk s örvendetes példáját annak, hogy alkotmányos életünkben a magyar nép kezd végre öntudatos részt venni. POLITIKAI HÍREK. Budapest, okt 31. — Apponyi mint házelnök. Amiről napok óta annyit beszéltek és írtak: ma megtörtént. Apponyi Albert gróf a képviselőház elnökéül választatott. Apponyi elnöki beköszöntője tagadhatlanul szép és méltóságos volt. A nála megszokott ékesen szólással fejtegette a magyar országgyűlés nagy hivatását s ezzel kapcsolatosan a házelnök kötelességeit. Ünnepélyesen megígérte, hogy a szólásszabadság vívmányainak tiszteletben tartására mindenkor szigorúan ügyelni fog. Nagyhatású volt beszédének befejező része, midőn arra hívta fel a képviselőket, hogy legyen a Házban bármily heves a vita, ne mérgesedjék az el soha, hanem az egyedüli vezérlő szempont legyen mindenkor ősi alkotmányunk dicsősége, nagy nemzeti hivatásosunk betöltése. A beköszöntőt minden oldalról hosszantartó éljenzés és zugó taps fogadta. Apponyi tehát a mai nappal kilépett elvonultságából, mint a király, a kormány és a többség bizalmi embere újabb tényleges részt vesz a politikai életben, s ezzel megnyílt előtte az út — a miniszterelnöki szék felé. — A képviselőház legközelebbi ülése csak hétfőn, nov. 4-én, d. e. 10 órakor lesz. Ezen választanak még három jegyzőt. A három új jegyző közül a szabadelvűpárt jelöltje Telesd Sándor gróf, a néppárt jelöltje a szabadelvűpárthoz érkezett jelentés szerint Farkas József, a függetlenségi és 48-as K Kossuth-párt még nem jelentette be jelöltjét a második jegyzői állásra. A válaszfelirati bizottság valószínűleg még a hétfő esti szabadelvűpárti értekezleten megalakul. A válaszfelirati bizottság működésének ideje alatt fogja beterjeszteni a pénzügyminiszter a jövő évi költségvetést. A jövő héten fogja a képviselőhöz a bíráló bizottságokat is megválasztani s ugyanez időre várható az össze— De jó bolond is maga Örzse!... Nem tudom hogy a hiszékenysége nagyobb-e, vagy a szépsége. Mind a kettő megmaradt még a régi időből, mikor én udvaroltam magának; aztán jött az András, teli beszélte a fejét, s elütötte a kezemről. Emlékszik ? — Emlékszem. De azt nem tudom, hogy hiszékeny lettem volna valaha. — Hát nem hitt az András esküvésének ? — Hittem, mert igaz volt, amit esküdött. Lantos Gyuri mosolyogva csóválta meg a fejét, s foghegyről oda vetette az aszszonynak: — Úgy gyuladjon ki az a mécses a Szilaj András sírján, maga magától, amilyen igaz beszédű volt ő ! ... A beteg gyerek megmozdult az ágyban. Egy gyűlöletteljes pillantást vetett a legényre, aztán siintő köhögéssel a fal felé fordult. — Ne rágalmazza a halottat! — szólt a szép asszony, s tovább igazgatta a mécsest. — Én nem rágalmazom, viszonzó a férfi, — mert amit mondok, azt tudja az egész világ. Akkor is tudta mindenki, csak maga nem, szép asszony. — Hát ugyan mit tudott az az egész világ ? — Azt hogy az András mindenfelé szeretősküdött. Emlékszik még arra a hosszú barna lányra, ki a dohánygyárban dolgozott? — A Boda Mária ? — Arra, arra. Éppen akkor volt az