Budapest, 1902. augusztus (26. évfolyam, 209-239. szám)
1902-08-01 / 209. szám
(2) 209. szám. ,BUDAPEST* Augusztus 1. Jó példa: Budapest, júl. 81. (P.) Európa észak-keleti részén, Svédországban és Norvégiában történik most valami, amit jó lesz a magyar nemzetnek tudomásul venni és jó lesz a magyar államférfiaknak éber figyelemmel kísérni, hogy egyrészt okuljanak rajta, másrészt pedig erőt, bátorságot és önbizalmat merítsenek belőle. Svédország és Norvégia tudvalevőleg ugyanabban a helyzetben van egymással szemben, mint Magyarország és Ausztria: közös az uralkodójuk. Svédország is, Norvégia is külön nemzetet és külön államot képez, de állandó és szoros államszövetségi viszony van közöttük, mert mind a ketten egy és ugyanazon király fejére tették országuk koronáját. Ez a szoros szövetségi viszony ott is, mint nálunk, azzal az elmaradhatlan következménynyel járt, hogy az erősebb fél elnyomta, kihasználta a másikat. Svédország volt a nagyobb és erősebb; apránként fölébe kerekedett tehát a kisebb és gyöngébb Norvégiának ; politikailag lenyűgözte, anyagilag kiszipolyozta azt. Az idők folyamában már közel is jutott Norvégia ahoz, hogy önállósága aláhanyatlik, államisága elvész és beleolvad Svédország államiságába. Volt idő, amikor a svédek már azt hitték, hogy Norvégiával szemben megvalósíthatják az egy ahol és egy pásztói állapotát, éppen úgy mint nálunk, ahol Ausztria már közel négyszáz esztendő óta állhatatosan törekszik arra, hogy megtestesítse az összbirodalom ábrándképét, s Magyarországot beletemesse a kétfejű sas gyomrába. Norvégiának azonban két körülmény kedvezett. Az egyik az, hogy az uralkodóház nem tartozik sem a svéd, sem a norvég nemzethez, hanem francia származású , tehát nemzeti elfogultságból és hazafias érzésből nem vonzódott különösebben sem a svéd, sem a norvég nemzethez, hanem egyformán szerette mind a két országát és egyforma mértékkel mért mindegyiknek. A másik szerencsés körülmény pedig az volt, hogy a norvég államférfiak között nem találkoztak árulók és érdekhajhászok, akik rangért, fényért, dicsőségért, hatalomért és anyagi haszonért föláldozzák hazájuk érdekét, jogait és közjavát az önzés oltárán, hanem mindazok, akiket akár a születés és a társadalmi helyzet, akár a közbizalom az ország sorsának intézésére kijelölt, egytől-egyig önzetlen jó hazafiak valának, akik híven és becsületesen beváltották azt a jelszót, hogy: a hasa minden előtt. Így történt, hogy Norvégia nemhogy átengedte volna magát a szövetséges Svédország könnyű zsákmányának, hanem bátran, erélyesen és kitartóan védelmezte a maga elidegeníthetlen jogait és a szövetségi viszony kötelékében is mindinkább kidomborította állami függetlenségét. Először is arra gondoltak a norvég államférfiak, hogy csak az lehet igazán önálló, aki vagyonilag független. Közgazdaságilag tehát gondosan elkülönítették magukat Svédországtól. Ott már régen nincs közös pénzügy és közös vámterület , hanem mind a két ország él és mozog a maga szegénységében szabadon, a saját belátása és akarata szerint. Ott már tényleg megvalósult az a mondás, hogy, minden kakas úr a maga szemétdombján. Mikor így a gazdasági önállóságot az egész vonalon keresztülvitték, akkor rátértek a teljes politikai függetlenség megvalósítására. Elkülönítették előbb a véderőt, most pedig azon dolgoznak, hogy teljesen elkülönítsék a külügyet is. A múlt évig a svéd és norvég haditengerészet közös lobogó alatt állott. A norvégek tavaly kivitték, hogy a norvéghajók is, a svéd hajók is külön nemzeti lobogót kaptak. Tehát majdnem teljes már a két állam önállósága. Külön törvényhozása, külön kormánya, külön hadereje, külön pénzügye, külön vámterülete van mindegyiknek. Még csupán az uralkodó és a külügy közös. Az uralkodó közösségét nem lehet, de nem is akarják sem a svédek, sem a norvégek megszüntetni. Nincs is rá semmi okuk, mert királyuk tiszteletben tartja alkotmányukat, elismeri jogaikat, háborútlanul engedi őket élni és boldogulni a maguk belátása szerint, szóval éppen annyi bölcseséggel, mint amennyi jóakarattal és szeretettel kormányozza népeit. Ámde azt mind a két ország belátta már, hogy a külügy közös kezelése mellett a két állam függetlensége kifelé nem domborodik ki kellő mértékben s másfelől néha érdekellentétek is merülnek föl, amikor egy és ugyanazon személy emberileg képtelen mindkét állam érdekét egyforma hűséggel, odaadással és szabatossággal képviselni. Szóval képtelen helyzet az, hogy egy és ugyanazon ember egyszerre két nyeregben üljön. Tehát úgy a svéd, mint a norvég országgyűlés egy-egy bizottságot küldött ki annak a kérdésnek a megvitatására, hogy lehet-e a külügyi képviseletet ketté választani? Most azt jelentik Stockweimből, hogy a két parlamenti bizottság együttes tanácskozásban megvitatván a kérdést, kimondta, hogy semmi akadály sem áll útjában annak, hogy Svédországnak is, Norvégiának is külön külügyminisztere, külön külföldi követségei és konzuljai legyenek. A külügy szétválasztása tehát megtörténik, s így Svédországban és Norvégiában életbe lép a maga teljes tisztaságában az úgynevezett personal unió, vagyis nem lesz a két ország között semmi más kapocs, csupán az uralkodó közössége és az abból önként származó kölcsönös védelmi kötelezettség. A BUDAPEST TÁRCÁJA. Divat és öltözködés. — Ismeretterjesztő apróságok. — Amikor a divatról akarunk beszélni, legelőször arra a kérdésre kellene megfelelnünk, vajon ki találta fel a divatot ? Hát meg lehet rá felelni. A divat feltalálója a véletlen és a takarékosság volt. Különösen az utóbbi kifogyhatatlan az új ötletekben. A nagy divatházak, mint képzelhető, állandóan nagy számú művészt foglalkoztatnak, kiknek föladata szüntelenül újabb és újabb mintákat föltalálni, ami nagyon sok pénzbe kerül. De a műtermeknek vannak rendkívüli munkatársaik, vagyis inkább munkatársnőik is. Oly hölgyek ezek,kiknek anyagi körülményeik nem engedik meg, hogy egész éven át állandó vevői legyenek az előkelő cégnek. A drága ruhákat kétszer-háromszor is át kell alakítani, hogy a drága anyag kellőleg ki legyen használva. A minta azonban ritka esetben másolható le tökéletesen, miután az előbbi alak többnyire útjában áll az átalakításnak. Ennélfogva el kell térni a mintától, ha mindjárt lényegtelen aprólékosságokkal is, melyek azonban gyakran nagyobb divatváltozásoknak vetik meg alapját. Még a történelmi viseleteknél is megtörténik ez elég gyakran. A XVI-ik század kezdetén a férfi- és női kabátujjak lassan kint oly szorosakká váltak, hogy a szabad mozgást akadályozták. Az udvaronc megbarátkozott a kényelmetlen divattal, de a polgár és munkás, ki kenyerét a karjával kereste, csakhamar ráunt a kényelmetlen divatra és úgy segített magán, hogy a kényelmetlen helyeken kihasította a kabátot, úgy hogy az ing kilátszott alóla. Ez volt a bugyogós ujjak és nadrágok ősformája, mely viseletekkel később oly fényűzést fejtettek ki, hogy egyházak és kormányok szükségesnek tartották a nagy pazarlás ellen fellépni. A papok dörgő egyházi szónoklatokban kárhoztatták az erkölcstelen fényűzést, a hatóságok pedig büntetéssel sújtották a tilalom megszegőit. Száz évvel később a domború női szoknyák jöttek divatba, melyeknek feladata volt a feszes alsószoknya spanyol ráncait a hasítékokon át kacéran előtüntetni E divatra azonban csakhamar ráuntak a középkor hölgyei, nem kacérsága, hanem túlságos súlya miatt. A súlyos anyagokat tehát kivették a szoknyából, egyébként azonban meghagyták terjedelmüket, így jöttek létre a százláncú szoknyák, hosszú uszályaikkal. A takarékosabb polgárnők azonban sajnálták a sok drága anyagot és a szoknya ki nem látszó részeit olcsóbb anyaggal helyettesítették. A polgárnők takarékossági divatját később felkapták afrancia udvarnál, csakhogy nem takarékossági szempontból, hanem, hogy még nagyobb fényűzést fejtsenek ki vele. Midőn néhány évvel ezelőtt a „harangszoknyák“ kezdtek összébb zsugorodni, a hölgyek megsejtették, hogy a szűk szoknya mellett az alacsony, úgynevezett angolsarkú cipők nem érvényesülhetnek előnyösen. De éppen ekkor az angol divat uralkodott. Elhatározták tehát a szoknya belső szélét keskeny volánsokkal segélyezni, mintegy kárpótlásul az elmaradt három vagy négy alsószoknya helyett. Mindezeket az alakulásokat nem a hivatásos divatrajzolók találták ki, hanem éppen ellenkezőleg: a női világ erőltette ő rájuk. Beszélik, hogy egy híres párisi divatterem még ma sem heverte ki azt az anyagi kárt, mit egy női vevőjének, legjobb tanácsadójának elköltözésével szenvedett. Az illető hölgy művészi ízléssel értett ahhoz, hogyan lehet divatjukat múlt régi szöveteket szabás és összeállítás által a modern izlés szerint érvényre juttatni és régi, értékes öltönyökből divatos új ruhákat varázsolni elő. A finom ízlésű hölgy tanácsai ezreket jövedelmeztek évenként a párisi divatteremnek. Nemcsak az egész ruhákban változatos és leleményes a divat, hanem egyes ruházati darabokban is, így például a harisnyákban. Igaz ugyan, hogy ez a ruhadarab legtovább őrizte meg egyszerűségét, úgy, hogy Erzsébet angol királynő, mikor az 1561. évben egy pár selyem harisnyát kapott, lelkesedve jelentette ki, hogy ily fényűzést azelőtt sohasem látott és a jövőben nem élhet