Budapest, 1902. augusztus (26. évfolyam, 209-239. szám)

1902-08-01 / 209. szám

(2) 209. szám. ,BUDAPEST* Augusztus 1. Jó példa: Budapest, júl. 81. (P.) Európa észak-keleti részén, Svédországban és Norvégiában történik most valami, amit jó lesz a magyar nem­zetnek tudomásul venni és jó lesz a ma­gyar államférfiaknak éber figyelemmel kísérni, hogy egyrészt okuljanak rajta, másrészt pedig erőt, bátorságot és önbi­zalmat merítsenek belőle. Svédország és Norvégia tudvalevő­leg ugyanabban a helyzetben van egy­mással szemben, mint Magyarország és Ausztria: közös az uralkodójuk. Svédor­szág is, Norvégia is külön nemzetet és külön államot képez, de állandó és szo­ros államszövetségi viszony van közöt­tük, mert mind a ketten egy és ugyan­azon király fejére tették országuk koro­náját. Ez a szoros szövetségi viszony ott is, mint nálunk, azzal az elmaradhatlan következménynyel járt, hogy az erősebb fél elnyomta, kihasználta a másikat. Svéd­ország volt a nagyobb és erősebb; ap­ránként fölébe kerekedett tehát a kisebb és gyöngébb Norvégiának ; politikailag lenyűgözte, anyagilag kiszipolyozta azt. Az idők folyamában már közel is jutott Norvégia ahoz, hogy önállósága aláha­­nyatlik, államisága elvész és beleolvad Svédország államiságába. Volt idő, a­mikor a svédek már azt hitték, hogy Norvégiával szemben meg­valósíthatják az egy ahol és egy pásztói­ állapotát, éppen úgy mint nálunk, a­hol Ausztria már közel négyszáz esztendő óta állhatatosan törekszik arra, hogy megtestesítse az összbirodalom ábránd­képét, s Magyarországot beletemesse a kétfejű sas gyomrába. Norvégiának azonban két körülmény kedvezett. Az egyik az, hogy az uralko­dóház nem tartozik sem a svéd, sem a norvég nemzethez, hanem francia szár­mazású , tehát nemzeti elfogultságból és hazafias érzésből nem vonzódott különö­sebben sem a svéd, sem a norvég nem­zethez, hanem egyformán szerette mind a két országát és egyforma mértékkel mért mindegyiknek. A másik szerencsés körülmény pedig az volt, hogy a norvég államférfiak között nem találkoztak áru­lók és érdekhajhászok, a­kik rangért, fényért, dicsőségért, hatalomért és anyagi haszonért föláldozzák hazájuk érdekét, jogait és közjavát az önzés oltárán, ha­nem mindazok, akiket akár a születés és a társadalmi helyzet, akár a közbizalom az ország sorsának intézésére kijelölt, egytől-egyig önzetlen jó hazafiak va­lának, a­kik híven és becsületesen bevál­tották azt a jelszót, hogy: a hasa minden előtt. Így történt, hogy Norvégia nemhogy átengedte volna magát a szövetséges Svédország könnyű zsákmányának, ha­nem bátran, erélyesen és kitartóan vé­delmezte a maga elidegeníthetlen jogait és a szövetségi viszony kötelékében is mindinkább kidomborította állami füg­getlenségét. Először is arra gondoltak a norvég államférfiak, hogy csak az lehet igazán önálló, aki vagyonilag független. Köz­gazdaságilag tehát gondosan elkülönítet­ték magukat Svédországtól. Ott már ré­gen nincs közös pénzügy és közös vám­terület , hanem mind a két ország él és mozog a maga szegénységében szaba­don, a saját belátása és akarata szerint. Ott már tényleg megvalósult az a mon­dás, hogy­, minden kakas úr a maga szemétdombján. Mikor így a gazdasági önállóságot az egész vonalon keresztülvitték, akkor rátértek a teljes politikai függetlenség megvalósítására. Elkülönítették előbb a véderőt, most pedig azon dolgoznak, hogy teljesen elkülönítsék a külügyet is. A múlt évig a svéd és norvég hadi­­tengerészet közös lobogó alatt állott. A norvégek tavaly kivitték, hogy a norvég­­hajók is, a svéd hajók is külön nemzeti lobogót kaptak. Tehát majdnem teljes már a két állam önállósága. Külön törvényhozása, külön kormánya, külön hadereje, külön pénzügye, külön vámterülete van mind­egyiknek. Még csupán az uralkodó és a­­ külügy közös. Az uralkodó közösségét nem lehet, de nem is akarják sem a svédek, sem a norvégek megszüntetni. Nincs is rá semmi okuk, mert királyuk tiszteletben tartja alkotmányukat, elismeri jogaikat, háborútlanul engedi őket élni és boldo­gulni a maguk belátása szerint,­­ szó­val éppen annyi bölcseséggel, mint amennyi jóakarattal és szeretettel kor­mányozza népeit. Ámde azt mind a két ország be­látta már, hogy a külügy közös kezelése mellett a két állam függetlensége kifelé nem domborodik ki kellő mértékben s másfelől néha érdekellentétek is merül­nek föl, amikor egy és ugyanazon sze­mély emberileg képtelen mindkét állam érdekét egyforma hűséggel, odaadással és szabatossággal képviselni. Szóval képtelen helyzet az, hogy egy és ugyan­azon ember egyszerre két nyeregben üljön. Tehát úgy a svéd, mint a norvég országgyűlés egy-egy bizottságot kül­dött ki annak a kérdésnek a megvitatá­sára, hogy lehet-e a külügyi képviseletet ketté választani? Most azt jelentik Stock­­weimből, hogy a két parlamenti bizottság együttes tanácskozásban megvitatván a kérdést, kimondta, hogy semmi akadály sem áll útjában annak, hogy Svédor­szágnak is, Norvégiának is külön kül­ügyminisztere, külön külföldi követségei és konzuljai legyenek. A külügy szétvá­lasztása tehát megtörténik, s így Svéd­országban és Norvégiában életbe lép a maga teljes tisztaságában az úgynevezett personal unió, vagyis nem lesz a két or­szág között semmi más kapocs, csupán az uralkodó közössége és az abból ön­ként származó kölcsönös védelmi köte­lezettség. A BUDAPEST TÁRCÁJA. Divat és öltözködés. — Ismeretterjesztő apróságok. — Amikor a divatról akarunk beszélni, legelőször arra a kérdésre kellene megfelel­nünk, vajon ki találta fel a divatot ? Hát meg lehet rá felelni. A divat feltalálója a véletlen és a takarékosság volt. Különösen az utóbbi kifogyhatatlan az új ötletekben. A nagy divatházak, mint képzelhető, állandóan nagy számú művészt foglalkoztat­nak, kiknek föladata szüntelenül újabb és újabb mintákat föltalálni, a­mi nagyon sok pénzbe kerül. De a műtermeknek vannak rendkívüli munkatársaik, vagyis inkább mun­katársnőik is. Oly hölgyek ezek,kiknek anyagi körülményeik nem engedik meg, hogy egész éven át állandó vevői legyenek az előkelő cégnek. A drága ruhákat kétszer-háromszor is át kell alakítani, hogy a drága anyag kel­lőleg ki legyen használva. A minta azonban ritka esetben másolható le tökéletesen, mi­után az előbbi alak többnyire útjában áll az átalakításnak. Ennélfogva el kell térni a min­tától, ha mindjárt lényegtelen aprólékossá­­gokkal is, melyek azonban gyakran nagyobb divatváltozásoknak vetik meg alapját. Még a történelmi viseleteknél is meg­történik ez elég gyakran. A XVI-ik század kezdetén a férfi- és női kabátujjak lassan kint oly szorosakká váltak, hogy a szabad moz­gást akadályozták. Az udvaronc megbarátko­zott a kényelmetlen divattal, de a polgár és munkás, ki kenyerét a karjával kereste, csakhamar ráunt a kényelmetlen divatra és úgy segített magán, hogy a kényelmetlen helyeken kihasította a kabátot, úgy hogy az ing kilátszott alóla. Ez volt a bugyogós uj­jak és nadrágok ősformája, mely viseletek­­kel később oly fényűzést fejtettek ki, hogy egyházak és kormányok szükségesnek tartot­ták a nagy pazarlás ellen fellépni. A papok dörgő egyházi szónoklatokban kárhoztatták az erkölcstelen fényűzést, a hatóságok pedig büntetéssel sújtották a tilalom megszegőit. Száz évvel később a domború női szok­nyák jöttek divatba, melyeknek feladata volt a feszes alsószoknya spanyol ráncait a hasí­tékokon át kacéran előtüntetni E divatra azonban csakhamar ráuntak a középkor hölgyei, nem kacérsága, hanem túlságos súlya miatt. A súlyos anyagokat tehát kivet­ték a szoknyából, egyébként azonban meg­hagyták terjedelmüket, így jöttek létre a százláncú szoknyák, hosszú uszályaikkal. A takarékosabb polgárnők azonban sajnálták a sok drága anyagot és a szoknya ki nem látszó részeit olcsóbb anyaggal helyettesítették. A polgárnők takarékossági divatját később fel­kapták a­­francia udvarnál, csakhogy nem takarékossági szempontból, hanem, hogy még nagyobb fényűzést fejtsenek ki vele. Midőn néhány évvel ez­előtt a „ha­rangszoknyák“ kezdtek összébb zsugorodni, a hölgyek megsejtették, hogy a szűk szoknya mellett az alacsony, úgynevezett angolsarkú cipők nem érvényesülhetnek előnyösen. De éppen ekkor az angol divat uralkodott. El­határozták tehát a szoknya belső szélét kes­keny volánsokkal segélyezni, mintegy kár­pótlásul az elmaradt három vagy négy alsó­szoknya helyett. Mindezeket az alakulásokat nem a hi­vatásos divatrajzolók találták ki, hanem éppen ellenkezőleg: a női világ erőltette ő rájuk. Beszélik, hogy egy híres párisi divat­terem még ma sem heverte ki azt az anyagi kárt, mit egy női vevőjének, legjobb tanács­adójának elköltözésével szenvedett. Az illető hölgy művészi ízléssel értett ahhoz, hogyan lehet divatjukat múlt régi szöveteket szabás és összeállítás által a modern izlés szerint érvényre juttatni és régi, értékes öltönyökből divatos új ruhákat varázsolni elő. A finom ízlésű hölgy tanácsai ezreket jövedelmeztek évenként a párisi divatteremnek. Nemcsak az egész ruhákban változa­tos és leleményes a divat, hanem egyes ru­házati darabokban is, így például a haris­nyákban. Igaz ugyan, hogy ez a ruhadarab legtovább őrizte meg egyszerűségét, úgy, hogy Erzsébet angol királynő, mikor az 1561. évben egy pár selyem harisnyát kapott, lel­kesedve jelentette ki, hogy ily fényűzést az­előtt sohasem látott és a jövőben nem élhet

Next