Budapest, 1904. június (28. évfolyam, 151-180. szám)

1904-06-01 / 151. szám

(2) 151. szám. BUDAPEST Osztrák beruházás, Budapest, május 31. (,Sz.) Szavaznak mint a parancso­lat. A magyar delegátusok szabadelvű többsége nem panaszkodhatik az oszt­rák delegáció többségére, ez teljesen egyetért velük abban, hogy a bécsi had­­vezetőség kívánságára meg kell szavazni a száz milliókat puskára, ágyúra, hadi­hajókra, hogy átalakítsák a hadsereg egész fegyverzetét az új hadi­teknika haladásához képest, mely ma oda fej­lett, hogy azzal szemben az osztrák-ma­gyar hadsereg mai felszerelésével harc­­képtelennek mondható. Ezen indoko­lásra úgy a magyar, mint az osztrák de­legáció többsége fejet hajt és szavaz. Hogy miben áll az új hadi teknika haladása a régihez képest, s hogy az osztrák copf hogyan nőtt oly nagyra, hogy a hadi teknika folytonos fejlődé­sét s fokozatos haladását olyannyira el­takarta előlük, hogy azt csak most vet­ték észre, erre semmi figyelmet nem fordít sem a magyar sem az osztrák delegáció többsége. A bécsi hadvezető­­ség szerint azelőtt kiválóan harcképes volt az osztrák-magyar hadsereg, s erre megszavazták akkor is a kívánt száz milliókat. Most harcképtelen a hadsereg így mondják a kormányok, s erre is megszavazzák a kívánt száz milliókat. Mert új szerkezetű puskák, ágyuk, és hadihajók kellenek. A nagy közönség mindezt látja, s azt mondja magában, hogy már régen ismert dolog, a­mire a mi hadseregünk­nek első­sorban szüksége van, csak a bécsi hadvezetőség nem tudja és nem látja. Hogy igazán harcké­pes legyen a mi hadseregünk, első­sorban új szerkezetű emberekre van szükség. Harcképesség szem­pontjából hasztalanul kidobott pénz minden krajcár bármiféle szúró, vágó, lövő szerszámra vagy gépre, ha a gépész nem ember, azaz hogy az ember is csak gép, minden lélek, min­den szellem nélkül. Új szerkezetű em­berekre, lélekkel bíró emberekre van szükség a hadseregben, kiket felfogás, értelem, öntudat és lelkesedés hazájuk nemzetével, történeti felfogásával, mű­veltségével, vagy hivatása tudatával tart állandó összefüggésben. Ha ez hiányzik, mint az osztrák-magyar hadseregben tényleg hiányzik, akkor összehordhatják ide a világ összes csoda­tévő szerszámjait, épen olyan lélek nélküli gép marad az továbbra is, mint volt, s a Szolfokinók és König­­grätzek sorát fogja bővíteni minden esetleges osztrák mérkőzés, erre ugyan mérget vehet minden ember. Persze erre ügyet sem vet a ma­gyar szavazó­gép, a delegáció több­sége. Tőle pénzt kérnek új puskára, új ágyúra, új hadiszerre, körmönfont okoskodással bebizonyítják, hogy ez mind kell, többre nem gondolnak és szavaznak. Hogy a magyar nemzetnek százezrei, fiatal munkaképes fiai a ka­szárnyákban osztrák gépekké idomittat­­nak, s mint ilyen osztrák gépek idegen, osztrák nyelven vezényeltetnek eset­leg a biztos vágószékekre, arra megszó­lal a lelkiismeret, önmagukban talán már előre is megsiratják, de szól a bé­csi parancs is , fogd be a szádat és sza­vazz, a lelkiismeret hangja elnémul, s vigasztalódnak a régi dalban. Több is veszett Budánál. Mig a magyar nemzetnek ezred­éves joga nem érvényesül saját honvé­delmére, hadseregére; mig e hadsereg­ben a magyar nyelvvel a magyar lélek, a magyar hősi hagyomány, a magyar történeti emlékek helyet nem foglalnak s nemzetünk virágai silány osztrák katonai gépekként kezeltetnek, egy krajcárt sem lehet megszavazni a hadseregre, mert minden krajcár kidobott pénz, mert a hadi gépek ma már, mint a búr háború s a most előttünk folyó orosz­japán csaták mutatják, csak ott érvé­nyesülnek, hol a népszellem, a nemzet lelke lebeg felette. E nélkül az osztrák téren elrejtett, a kebléből s újra bámulja sze- i­lid, kéjelgő szemekkel. — Igazad van, Puka — mondja — csak képzelődés volt. De húzd félre az ajtó­­függönyt. Ez az illat elkábít. Ezt szívta egy­kor az én kis fiam is. Oh Puka, megöl a gon­dolat, hogy sohasem látom őt többé. A néger nő elébe kuporodott és simo­gatta asszonyát, csókolgatta a kezeit, miköz­ben mondogatta: — De, de! Gáspár el fog jönni; mama nem hal meg anélkül, hogy Gáspárt ne látná . . . Puka, igen, meghal, de mama nem, Gáspár nem! — Oh Puka, most már huszonkét éves lenne . . . képzeld csak! Belém nőtt, érez­tem öt évről évre nőni! Mondom neked Puka, hogy most csakugyan köhögni hallottam. Nem, nem, mondom neked, én nem remélek többé semmit, meghalok anélkül, hogy még egyszer láthatnám őt! — Te nem meghalni, mama! ismételte a gyöngéd Páka s verte a mellét. A nő sokáig mély gondolatokba me­rülve ült; végre megeredtek a könyei s a vén néger cseléd forró ajkaival iszogatta fel. — Ah istenem, a férjem durva, de jó ember! Meg kellett volna neki mindent mon­danom . . . ilyen ballépést nehéz elviselni . . . Most békén élhetnék, nem kellene a fiam arcképét rejtegetnem. Nem borzasztó az, hogy ő él, mikor az egész világra nézve meg van halva! Oh, Puka, küldj neki leg­alább pénzt . . . Eladod ezeket az ékszere­hadsereg is éppen oly harcképtelen lesz az uj ágyuk mellett, mint volt a régiek mellett. Azok az új hadi gépekre felvett száz milliók tehát tulajdonképen egy új osztrák beruházási kiadást képeznek, mert legnagyobb részben az osztrák tartományokban költetnek el. Hadi cé­lok címén szerepelnek az osztrák ipar javára. Hogy megfelelnek-e a hadi cé­loknak, az másodrangú kérdés. A gé­peket, felszerelési részleteket, a munka­erőt hozzá az osztrák ipar szolgáltatja, a száz milliók legnagyobb része ott fo­lyik majd széjjel az osztrák nép zse­bébe, s ez a jó. Mi itthon pár száz mil­lió forgalomba hozásával beruházások címén csinálunk most ilyesmit. Az osz­trákok hadi felszerelések címén jutnak olyan százmilliókhoz, melyeknek egy­harmadát mi adjuk, tehát ez az osztrá­kok javára a legtisztább nyereség. Ilyen új hadi felszerelés, ha minden 4—5 évben jönne elő, annál jobb lenne az osztrákok javára. Fog is erről gondos­kodni az oszt­ák szellem és érdek igaz képviselője, az osztrák hadi legtöbb vezetőség. Mert már bizonyos, hogy a most előállított hadi szerek a technika fejlődésével módosulnak, s a­mi most jó, holnap már nem jó. Ismét indokolt lesz tehát 1í 5 év múlva újabb száz­milliós osztrák ipari beruházásra moz­gósítani a delegátusokat. Hogy az osztrák delegátusok ily megszavazásra kaphatók, az természe­tes. Hogy magyar delegátusok is kap­hatók, ez már legenyhébben szólva, hülyeség. A BUDAPEST TÁRCÁJA. Az idegen. (Franciából.) — Igen, Puka! mondja egy halvány úri nő kényelmes otthonában ven néger cseléd­jének, ki mellette a földön kuporog, — ez az én kedves fiam arcképe, melyre sohasem néz­hetek lelkifurdalások nélkül, úgy rémlik ne­kem, mintha keserű szemrehányást tenne, a­miért elhagytam őt a tenger partján. — Nem hallasz valakit járni a szomszédszobában, Puka? Oh jó lélek, te karodon hordoztad őt! Csak te tudod, hogy ő még él a távolban el­rejtve. Mondom neked, hogy zajt hallottam a szomszédszobában. Menj, Puka, nézd meg. A szegény asszony, ki ilyen rémlátások­kal gyötörte magát, Morels nyugalmazott holland ezredes neje volt, egy derék de ellen­szenves emberé, ki előtt a nő eltitkolta első házasságából származott kis­fiát. Mint­ha kutya oson át a néger nő a másik szobába, hol az egyik ablak nyitva áll s a behatoló szél rázza a függönyöket, egyút­tal a kert virágainak illatával töltve meg a szobát. — Nem — mondja a visszatérő Puka asszonyának — az csak olyan képzelődés. Senki sincs ott. A nő egy alacsony divánon ül hátra­dőlve. Újra előveszi az arcképet, melyet hir­. A delegációk. A magyar delegáció négyes albizottsága ma tárgyalta a bosnyák költségvetést. Az okkupáti tartományok költ­ségvetését ezúttal először terjesztették a de­legációk elé. Burián, mint új közös pénzügy­­miniszter, ez alkalomból hosszabb beszédet kér, melyek a dobozban vannak, eladod mind és neki küldöd a pénzt. Tudod, hogy ha néha ir, mindig pénzt kér, mert hát csak neked ir a szegény teremtés! — Oh istenem, csak neked egyedül, mintha engemet nem is ismerne. Ijedten ugrott fel, mert újra lépteket hallott a házban. Mondom neked, Puka, valaki van a szo­bában ... a lépcsőn vagy az előcsarnokban. A férjem nem lehet, alig egy negyed órával ezelőtt lovagolt ki és a város messze esik. Hidd meg Puka, most már nem képzelődés, határozottan lépteket hallottam. — Senki sincs ott ! mondta a néger nő visszatérve. A szól, igen a szél az. — Lásd Puka, egy hónap óta folyvást úgy rémlik nekem, mintha zajt hallanék ma­gam körül; felébredek éjjel, és azt hiszem, valaki áll az ágyam előtt. Kissé meg vagyok zavarodva, bevallom, a fejem nem akar többé engedelmeskedni, mint annak előtte. Annak a halvány fiatal embernek, ki két nap óta a házunk körül ólálkodik, olyan különös sze­mei vannak! Mondd, nem találkoztál ma vele ? — De, láttam azt az embert, a­ki pénzt akar, igen ! felelte a vén néger cseléd. — Pénzt! Talán neki is pénzre van szüksége ott a távolban ; miért nem adtál neki, jó lélek ? Talán ez sem ismeri az anyját és talán az is olyan nő mint én, a­ki elhagyta a gyermekét! — Ennek esitt a ruhája , te még szép hölgy vagy, szép mint a nap ! Június 1. POLITIKAI HÍREK, Budapest, május 31.

Next