Budapest, 1946. (2. évfolyam)
9. szám - PETŐFI SÁNDOR: Szeptember végén (Facsimile)
mintha csak egy óriási, miniumvörös eljegyzési gyűrűt forrasztana felbonthatatlanná ! De Budapest csak azóta vált igazán otthonossá, mióta e tavaszon, a Hűvösvölgy felől érkező villamoskocsik megannyi mozgó virágágyként érkeztek be végállomásuk hurokvágányára : az ülések közt orgonák és tulipánok bokrai zizegtek a kirándulók térdein, s e kirándulók javarészt szerelmespárok voltak. Mily megöregedett és elnyűtt, mily csókja fosztott volt még tavaly ilyenkor is e város: szerelem és kacérság szinte örökre elszökött falai közül — az idei tavasz végre hát ismét fiatal Budapestre köszöntött ! Krúdy rajonghatott úgy a gyomverte grundokon épülő Nagykörútért, ahogyan mi egy frissen vakolt fal láttán lelkesülünk ! Lám, a Ferenciekterén, s a Deák téren is derűs, krémsárga színbe öltözött egyegy templom — lassan valamennyire sor kerül majd, s ha betévedünk egyszer a megsérültek némelyikébe, szinte sietős kíváncsisággal vesszük szemügyre, mint valami egyre ritkább, s mihamar eltűnő látványosságot ! Talán nem soká mutatja már lehántott torony tetejének faszerkezetét a tabáni templom : odabenn, a hajóban falusi csend, az üres ablakokon át nyári napfény önti el a felszakadt kőkockák homokos közét, az oltárképen Flórián a régi Dunapart égő házaira önti óriás csöbrének vízét, amily tökéletes is ez a béke, romok és holtak békéje, hosszú, vékony fényzsinórokon hintázó ! Ez a béke azonban nem egy budai kerület utcáját is belengi ! Madarak tanyáznak a Krisztinaváros utcáin, elárvult házak között, s ma sem tudok még elfogódottság nélkül szólni, ha a Vár jut eszembe, ez a köztünk fekvő, néma halott ! Ugyanoly gyorsan és kegyetlenül feledkezünk meg róla is, mint legtöbbnyire halottainkról — pedig rászolgálna, hogy megindultan gondoljak az esztendőkre, melyeket csendjének védelmében töltöttem ! E pillanatban olyannak látom magam előtt, aminőnek soha, élő szem nem láthatja többé. Komor fekete hivatali épületek kupolája ázik az őszi esőben, rácsos ablak mögött őrség virraszt, de néhány lépéssel odább, a cukrászda párás ablaka mögött süteményszagú melegben húzódnak kályha köré a szerelmespárok. A tavaszi fény sehol sem szűrődött oly meghitt, üvegzöld félhomállyá, mint a Bástya gesztenyefái alatt, a tél egy városrészt sem varázsolt el oly játékosan és megtévesztőn, mint ezt a kis negyedet, melynek lovasszobrain, a királyok és tábornokok ölében, reggelente néha fehér lepelbe burkolt, halott menyasszonyként hevert a hó, néha pedig a törökverő hősök ábrázatát karneváli álarcként borította. S a szelek, melyek a hegyek közül olyankor is lecsaptak utcáinkra, mikor odalenn, a Vízivárosban, vagy a Dunán meg sem lebbentek a francia követség, vagy a rakpartoknál horgonyzó kis monitorok zászlói, ezek a szelek, a vadak és késő éjszaka támadók, számomra mindvégig a költészet szilaj szelei maradtak. Emily Brontë csodálatos regényében rázhatták ilyen viharok a lápra könyöklő magányos házat, melyben egy halott asszony szerelme kísértett. Éjszakánként régi órák ütése talált rám íróasztali lámpám mellett, vagy a dunai vontatóhajók kürtjének bús búgása. Mindez ma már oly távoli és érthetetlen ! A Vár meghalt, s a cinikus, könnyen alkalmazkodó emberi szem néha már hajlandó szebbnek, festőibbnek vélni a kiégett, omlatag oromfalakat az épeknél. És köröskörül a város most mintegy új alapításának korát éli, vad és fergeteges kort, kissé a vadonba előretörő aranyásók korszakára emlékeztetőt. Nem egy város született így, az arany csábító csillogása köré, hevenyészetten, haszonlesőn, szilajul és ölni bármikor készen. És mégis, az értelem idővel a mohóság fölé magasodott, alkotássá nemesedett a vad szerzés, s az aranyat homályba borította, keményebb, ritkább fényével, a megújhodott korok humanizmusának szelleme. Petőfi Sándor verse / Facsimile az eredeti kéziratról ЯШШШ