Budapest, 1972. (10. évfolyam)

8. szám augusztus - Jemnitz János: Vámbéry Rusztem

ben eljutottak a szocialista nézőponthoz, mint Fényes László, Szende Pál és Kéri Pál is. Szocialista tudásuk mélysége, válaszuk színvonala eltérő, de már nem férnek el egy olyan skatulyába, amelyre „radikális" polgár címkét illeszthetünk. A fábiánus szocializmus híve Vámbéry az 1910-es évektől növekvő mértékben vonzódott a szocializmushoz. Szocialista elkötele­zettsége azonban az idők folyamán szintén válto­zott. Az 1920-as, 1930-as években Vámbéry „fábiá­nus" szocialista volt. Szívéhez legközelebb a Webb­házaspár, G. B. Shaw és H. G. Wells állottak, az ő elképzeléseiket népszerűsítette. Az 1930-as évek elején engedélyt kért a Fábiánus Társaság budapesti fiókja megalakítására is, amit a magy. kir. belügy­minisztérium még annak ellenére is megtagadott, hogy felelős angol kormányszintű politikusok, köztük Philip (ekkor már Lord) Snowden is enge­délyezését kérte a magyar kormánytól.­ Általános angol­ vonzalmai ellenére sem fért kétség ahhoz, hogy legközelebb a munkáspárthoz állt, ám Mac­Donaldnak sem volt kritikátlan tisztelője. Szívesen idézte az angol Munkáspárt és a Független Munkás­párt baloldali szellemi hangadóit: J. Laskit, vagy a kommunistákkal is együttműködni kész Bertrand Russellt, aki a két világháború között még a Füg­getlen Munkáspárt egyik szellemi előkelősége volt. Vámbéry kétségtelenül a szocializmust nagyon is komolyan vevő, angol baloldali labouristák szelle­méhez állt legközelebb. Ez az irányzat a folyóiratok, a lapok hasábjain — vagy akár a bíróság előtt, a vádlottak és védők székén — jobban megállta a helyét, mint a tényle­ges politikai gyakorlatban. A politikai események nem mindig állták ki a tiszta ész kritikáját, s nem is aszerint alakultak. Nem váltak valóra Vámbéry politikai reményei Angliában és Nyugat-Európá­ban — ez azonban nem törte meg szocialista hitét. Vámbéry fábiánizmusával függött össze, hogy a pro­letárdiktatúra rendszerétől idegenkedett, s noha kommunistákat védett, gyakran igen kritikusan, sőt olykor szinte ellenségesen szólt a Szovjet­unióról. Az emberiséget fenyegető veszélyt a fasizmusban jelölte meg, a fasizmus rendszerét gyakorta és el­mélyülten elemezte-támadta mind a német, mind az olasz események alapján. Legfőbb harci terepe azonban Magyarország maradt. S a továbbiakban éppen ezt az állandó, kitartó, jórészt publicisztikai küzdelmét kívánjuk megvilágítani. A voltaire-i indulatú publicista Publicisztikai munkásságának alighanem gerin­cét a szabadságjogok, illetőleg az ezek biztosításá­ért folytatott harc képezte. Kitartóan küzdött a Bethlen-féle nyílt választójog, a különféle reakciós sajtótörvények ellen, az egyesülési jogért. Publicisztikai írásainak általános jellemzője a csillogó stílus, az észérvek felsorakoztatása, amibe mindig elvegyült a hatalmas, s Magyarországon feltétlenül erősebb ellenfél fölött való gúnyolódás: a voltaire-iánus szellem megnyilatkozása. S hogy próbálkozása mennyire sikerült, arról a magyar írók táborának nagy szervezője, a tapasztalt, „ki­választó" Ignotus nyilatkozott: „a tudományból, a büntetőjogból is szemmel láthatólag azért ment át a szociológus publicisztikába, hogy a maga korában igazítsa helyre a politikai téveszméket". S Ignotus igen igényes hasonlattal élt, Vámbéry útjának meg­elevenítésénél: „így lett író, s talán nem is Vámbé­ry Rusztemétől idegen okokból most száz éve egy meglehetősen írástudatlanul magyar lovaskapitány, egy gróf Széchenyi István nevű."­ Ignotus magasra állította a mércét, ám Vámbéry nem is mindennapi teljesítményt nyújtott, írt kül­politikai elemzéseket és jogi cikkeket, foglalkozott etikai problémákkal és olyan általános ismeretelmé­leti kérdésekkel, hogy van-e haladás és melyek a kritériumai. Nincs olyan hónap, hogy ne írt volna a fasizmusról, s ezzel egyidejűleg egy másik nagy témáról: a demokrácia válságáról. Európai hori­zontú megfigyelő volt, aki Európából talán legtöbbet Angliáról cikkezett, de aki a németországi törté­neti fejlődésben is otthonosan mozgott (a három nagy nyugati nyelven anyanyelvi szinten beszélt és írt), s nem egy érdekes cikkét olvashatjuk a közép­európai országok történetéről, egymásrautaltságá­ról. Részben magyar, de nemcsak magyar problé­malátás vezette arra, hogy cikkeket, cikksorozato­kat írjon az internacionalizmusról, sőt, egy új jelenségről, amit ő így nevezett: „internácizmus". Vagyis a népek önállóságát tiszteletben tartó inter­nacionalizmust élesen elhatárolta a fasiszta Berlin és Róma előtt meghajlok idegen pénzen, idegen ér­dekeket szolgáló politikájától. Jellegzetesen értelmiségi politikus volt. Nem­csak értelmiségi származása, foglalkozása, barátai és egész életútja határozta ezt meg, hanem világ­nézete is, a fábiánizmus, amely a munkásság segít­ségét nélkülözhetetlennek tartja a szocialista át­alakulásnál, de a tervek kikovácsolását, az akciók vezetését az értelmiségnek tartja fenn. A magyar viszonyokat ismerve, Vámbéry több szkepszissel viseltetett az értelmiség iránt; nemcsak „a szépre emlékezett", hanem ismerte a derékbatörtséget, a szolgalelkűeket, közömbösöket is — s éppen azért intette az értelmiségieket, hogy az ő jelenükről és jövőjükről is szó van, nekik is véleményt kell formálni a haladás és reakció nagy összeütközésé­nél. Sokat írt értelmiségi kérdésekről, de azért tévedés lenne azt hinni, hogy horizontja beszűkült. Éppen a magyar valóságot vallatva, többször szólt a falvak népéről, az agrárszegénységről, ő is földre­formot sürgetett, látta, hogy a reakció fellegvárai nálunk a latifundiumok. Vámbéry a világpolitikáról A megfigyelések problémakörét pedig még né­hánnyal ki kell egészítenünk. Egyike volt azoknak, akik a magyar uralmi viszonyok feltérképezéséről szólva hangsúlyozták, hogy 1918—1919 után az uralkodó osztályok mellett a kispolgárság is be­tört a politikai életbe, s ha onnan meg is kezdődött a kiszorítása, ezt az uralkodó köröknek nem sike­rült maradéktalanul végrehajtani. (Ez kétségtelenül olyan észrevétel volt, amelyre történelemírásunk az utóbbi időkben hívta fel jobban a figyelmet.) Többször szólt arról az ugyancsak modern törté­neti-tömeglélektani jelenségről, amit a tömegek manipulálásaként tartunk számon. A magyar problémák tengeréből pedig nagyon sokszor érintette a „revízió" problémáját. Tudva­levő, hogy erre az ellenforradalmi korszak szerfö­lött kényes volt. Vámbéry bírálta a trianoni szer­ződés igazságtalan pontjait, de mindig hangsúlyoz­ta, hogy ezek helyesbítését csak a környező népek­kel lehet elképzelni. Másfelől, ilyen esetekben is rámutatott annak képtelen voltára, hogy a magyar politikai vezetők a nép nevében szólalnak fel, mi­közben az ország határain belül szociálisan kisem­mizik a néptömegeket, de még jogaitól is megfoszt­ják. Érzékeltette, hogy a revízióra egy demokrati­kus Magyarország sokkal inkább tarthatna igényt. Az 1920-as években pedig több ízben bizonyította be a hivatalos magyar külpolitikai koncepció teljes elhibázottságát, amikor Párizsban és Londonban a legkonzervatívabb politikai köröktől reméltek segítséget kapni Versailles—Trianon ellen. Jeleztük, hogy külpolitikai megfigyeléseinek ten­gelyében a két fasiszta nagyhatalom és Anglia állott. Ha csak érintőleg is, de érdekes észrevétele­ket tett az ismeretlen nagyhatalomról, az Egyesült Államokról. A kép, amit az 1920-as évek végén raj­zolt, nem volt túlságosan vonzó, írt a rekord-őrü­letről, a tömegek apolitikusságáról (amit ma a „hall­gató többség" néven tartanak nyilván). Megszólalt a két amerikai olasz származású anarchista, Sacco és Vanzetti elítélésekor. Ekkor írta: a reakciós szemléletmód terén „az Unió vetekedhet Európa bármely diktatúrájával". Ekkor még csak 1927-et írtak! A haladás és reakció sokfrontú küzdelmé­nek éles szemű megfigyelője. Harcban a konzervativizmussal A magyar és európai helyzetet elemezve, vizsgá­lódásának középpontjában mindig a haladás és a reakció ütközése állott.Több cikkének is ilyen vagy ehhez hasonló címet választott, s a szembenálló erők felmérésénél általában nem is tévedett, még ak­kor sem, ha a kommunisták helyét gyakran rosszul jelölte ki. A demokrácia következetes védelme, az etikus közállapotok kialakításának igénye, a hu­mánus alapállás és a szocialista távlatok kijelölése azonban egyszerűen lehetetlenné is tette, hogy al­kalmi botlások után huzamosabb ideig eltévedjen a haladás és reakció összeütközésének nagy harcá­ban. A nagy frontok magyarországi erővonalánál ő is megvívta a maga kis csatáit. Cikkei még számos más részterületet érintettek, így az „ó-konzervatív" egyetemek világát. Vámbéry után a haladó szelle­mű tanároknak még hosszú sorát űzték el, majd az 1930-as években már olyan liberális professzoro­kat is siettek nyugdíjazni, mint Marczali Henrik , akit Vámbéry búcsúztatott a Századunk hasáb­jain. Nem feledkezett meg az Akadémiáról sem, valamint az irodalmi társaságokról — e vonatkozás­ban Móricz Zsigmond távoltartásán háborodott fel —, mindig rámutatva a butaság, félénkség és a kon­zervativizmus copfjaira. S nem feledkezett meg magyarországi haladás-reakció küzdelmének egy akkoriban igen fontos problémájáról, a zsidókérdés­ről sem. Mikor az egyetemi katedra, az ügyvédi tanár el­vesztése után a sajtótörvények publicisztikai, újságírói tevékenységét is mind nehezebbé tették, Vámbéry az Anschluss és a sötét emlékű Müncheni Egyezmény évében, 1938-ban — amikor Hitler Közép-Európa elnyerése után Kelet-Európa le­igázására készült — Angliába emigrált. Emigrációban Rövid londoni tartózkodás után az Egyesült Államokba ment, s a II. világháború éveiben ott lett a demokratikus magyarok szervezetének egyik irányítója. Nehéz éveket élt át; ellensúlyozni pró­bálta a Horthy-rendszer hivatalos és nem hivatalos diplomatáinak tevékenységét (Eckhardt Tibor kí­sérelte meg, hogy Washingtonban biztosítsa a régi uralmi rendszer átmentését); ugyanakkor az Egye­sült Államokban rokonszenvet igyekezett ébresz­teni a magyar demokrácia iránt. 1945-ben ő is hazatért, őt is ünnepelték, majd 1947-ben, bonyolult hazai és nemzetközi helyzet­ben, Károlyival egyidejűleg az egyik legfontosabb posztra, a washingtoni követség élére állították. Nem sokáig maradt meg hivatalában, mert nem he­lyeselt módszereket, amelyek valóban nem fértek össze a szocialista etikával. 1948-ban elvonult a küzdőtérről. S már nem is térhetett vissza: még ugyanebben az évben hirtelen szívroham végzett vele. • Vámbéry Rusztem: Nyílt levél lady Snowdenhez. Népszava, 1934. december 19.­­ Ignotus: Olvasás közben Rusztem. Magyar Hírlap, 1932 január 10.

Next