Budapest, 1977. (15. évfolyam)
4. szám április - Heim Ernő: Útkeresés lakótelepeink formálásában
30 Tartalom - funkció - városkép Útkeresés lakótelepeink formálásában A városméreteket öltő lakótelepek arculata gyorsan növekvő fővárosunk alakulásának talán legtöbbet bírált témája. A közvélemény sivárnak, nyomasztóan egyhangúnak, nem csak külső megjelenésében, de tartalmában is élettelennek minősíti lakótelepeinket. Kétségtelen, hogy ez a probléma nemcsak nekünk okoz gondot. A tömeges, nagyüzemi építkezések, a szociális lakástermelés efajta — látszólag szükségszerűen elembertelenedett — megjelenési formája világszerte foglalkoztatja a várostervezőket, az építészeket; mindenütt keresik a kiutat a zsákutcából. Mind ez ideig nem sok eredménnyel. Holott a cél világos: megtalálni korunk építészetének — a jövő városépítésének — azt a formanyelvét, mely nem csupán a rendeltetésnek, a tartalomnak és a technikai adottságoknak felel meg, hanem egyidejűleg az esztétikai igényeket is kielégíti. Az általánosan hangoztatott megállapítás szerint lakótelepeink általában egy kaptafára húzott, monoton falanszterek. Ezt az érzetet részint a méreteikben-léptékükben eleve embertelenül túlméretezett lakóházak uniformizált építészeti kialakítása, részint azoknak merev, egymáshoz viszonyítva többnyire sematikusan felsorakoztatott elrendezése kelti. Egyik sem szükségszerű s távolról sem a tervezők felelősségét terhelő jellegzetesség. Erre később visszatérek. A nagyobb baj azonban — s ez íráson fő mondanivalója —, hogy az épületek, illetőleg épületegyüttesek és szűkebb, valamint tágabb értelemben vett környezetük szimbiózisának alapvető követelményeit sem a tervezés, sem a kivitelezés nem veszi — talán nem is veheti? — kellően figyelembe, így a telepítés számára kijelölt hely, majd annak beépítése,és a környezet — hegyek, dombok, folyópart — ugyanúgy elkülönülnek egymástól (lásd: Óbuda, Békásmegyer), mint máshol az új és a körülötte megmaradó régi beépítés léptéke, jellege (főként kisebb vidéki városainkban, ahol az egy-kétemeletes házak közé szinte belerobbannak a tízemeletes épülettömbök és a húszemeletes toronyházak). Arról nem is beszélve, hogy a terepet jóformán minden építkezés előfeltételeképpen simára gyalulják a bulldózerek — még a félméteres szintkülönbségeket is eltüntetik! Ami pedig a tervszerűen összehangolt funkcionális és vizuális súlypontképzést, egy-egy jellegzetes zártabb belső tér és a helyi központi kiépítését illeti, azt a pillanatnyi egyéb követelményeknek rendszerint oly mértékben alárendelik, hogy — mint pl. az Üllői úti József Attila lakótelep esetében is — a terv eredeti koncepciója a megvalósulás során csaknem teljesen elsikkad. Pedig a változatosságot, a couleur locale kialakulását, de még a helybeli tájékozódás lehetőségét is elsősorban éppen ezek a részletek biztosíthatnák. E néhány jellegzetes és közismert tény „magyarázata" — amit azonban semmi esetre sem fogadhatunk el —: a kivitelezés, visszaélve monopolisztikus helyzetével, mindenkor csökönyösen ragaszkodik ahhoz, hogy egy-egy lakótelepen belül maximálisan két-három épülettípus kerülhet alkalmazásra. És ezek elrendezésének is messzemenően igazodniuk kell a darupályák minél racionálisabb vonalvezetéséhez, ami persze a terepen semmiféle szintkülönbség, egyetlen fa, vagy bokor megtartását sem tűri meg. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között az egyes beépítési tömbökön belül csakis szigorúan derékszögű glédába állított, itt-ott esetleg sematikusan elfordított tengellyel elhelyezett, azonos épületkubusok unalmas egymásutánja sorakozhat majd fel! Ennek szövevényében még az ottlakók sem egykönnyen ismerik ki magukat,távolabbról szemlélve pedig az együttes egyetlen sivár masszává mosódik össze. Mindez még mindig nem a tervezés hibája, amint az sem, hogy a négy-, illetőleg tízemeletes lakóházak zárt tömege és léptéke már önmagában véve is nyomasztó, embertelen hatású. A merev, fel nem oldott épülethasábok magassága ugyanis — miért, miért nem — a lehető legkedvezőtlenebb arányokat vonja maga után. Épületeink vagy túl hosszúak vagy magasságukhoz viszonyítva túl rövidek. Az indok — amelyre hivatkozva a „bevált, optimális" emeletszám-sablontól nem lehet eltérni, a zárt épületkonfigurációt nem szabad megbontani — sokkal inkább a megszokásból eredő kényelmi érv, mintsem gazdaságossági, vagy műszaki indok. S úgy tűnik, mintha építészeink lassan már belefáradtak volna a kivitelezés öncélú követelményeivel és a többé-kevésbé babonává merevedett gazdasági, illetőleg technológiai normákkal vívott meddő harcba! Mintha csupán fásultan kockáznának az engedélyezett kevéske típusépülettel. Ismételten hangsúlyozom: ezek a jelenségek nem kizárólag, még csak nem is elsősorban hazai jellegűek. Éppen ezért az útkeresésben sem vagyunk csupán a magunk tapasztalataira utalva. A különféle próbálkozások számtalan változatával találkozunk itthon és külföldön — keleten és nyugaton — egyaránt. S hogy ezek eddig mégsem hoztak egyértelmű eredményt, az főként abból ered, hogy hihetetlenül felgyorsult a városba áramlás, a lakástermelés mennyiségi követelményei tehát világszerte olyan arányokat öltöttek, melyek mögött a minőségi igények háttérbe szorulnak. Vagy — mint a tőkés gazdasági rendszerekben — a minőségi változás rugója nem egyéb, mint az üzleti konkurrencia kényszere. Mégis, érdemes a legismertebb példák közül legalább néhányról szólni. E próbálkozások közül azok, amelyek az embert elsősorban a város túlságosan zárt korlátaitól, a kőrengeteg nyomasztó hatása alól, a zaj és a forgalom ártalmaitól akarták megszabadítani, a több ezer lakással megépülő új lakónegyedek számára a családi házakkal, kisebb-nagyobb társasházakkal betelepült békés kertvárosokat tekintették előképül. Angliában, Svédországban, Finnországban a nagyvárosok peremén sorra épültek az úgynevezett alvóvárosok, melyeket a városi ember újszerű életkeretének tekintettünk. Irigyen néztük a London melletti Roe hamptont, a Stockholm és Göteborg környékén létesült Wallingbyt, Farstát és Kortedalát, a finn Tapiolát, a lazán elhelyezett, sokemeletes lakóházakat a maguk gondosan ápolt parkjában, vagy eredeti, változatos természeti környezetükben! A szépen kiépített utak és játszóterek, a funkcionálisan megszerkesztett központok jóformán minden várakozásnak, az emberibb élet megannyi feltételének megfeleltek. S anélkül, hogy ez lett volna az elsődleges cél, ezek az új városrészek az esztétikai igényeket is maximálisan kielégítették. Mégis, az eltelt évek, évtizedek alatt kiderült: e csodavárosok lakói ezt a telepítési formát nem fogadták fenntartás nélkül. Mi volt a kifogásuk mindeme tökéletességgel szemben? — tesszük fel értetlenül a kérdést. A válasz: a környezetet, melyben lakni kényszerültek, túlságosan megtervezettnek találták. Úgy érezték, hogy életformájukat, szokásaikat már nem maguk alakítják ki, hanem más írja elő számukra. Az ötletszerű szórakozás lehetősége ugyanúgy tovatűnt, mint például az ismeretlenként elvegyülés varázsa a shoppingoló tömegben. Szabadidejükkel egyszerre nem tudtak mit kezdeni. Végül már a mindennapi élet kisebbnagyobb szenzációinak, az utca kavargásának a hiánya is nyomasztóbban hatott rájuk, mint annak idején a metropolis nyüzsgése. Pedig ezek a kísérletek mégis helyesen tapintottak rá a lényegre. Megérezték, mely irányban kellene a megoldást keresnünk, mindenesetre sokkal inkább, mint a nálunk joggal kifogásolt sablonos lakótelepek létrehozói. Figyelemre méltó pl. Reinhard Gieselmann bécsi professzornak az a tanulmánya, mely az osztrák fővárosban közvetlenül a második világháború után épült, de azóta már elavult új városnegyedek kérdésével foglalkozik. Gieselmann a funkciót, a tartalmat és a formát egymástól elválaszthatatlan tényezőknek tekinti, s egyiket sem rendeli a másik alá. A hagyományos városélményből mindenekelőtt azt igyekszik átmenteni a mába, ami abban — szerinte — valóban jó volt, ami a városlakó számára a mindennapi élet megszokott keretét biztosította: a meghittebb környezetet, a fellazítottság mellett is zártabb utcaképet, a házak és lakások nagyobb választékát, a változatosabb funkcionális, egyben városképi súlypontokat. A magasabb épületek közé alacsonyabbakat is illeszt, a soklakásosak előterébe átriumházak együttesét telepíti. Helyenként harmonikusan lehatárolt tereket, intimebb belső udvarokat, máshol a környezetbe illő ligeteket alakít ki. A vásárlókat nem tereli egyetlen áruházba, hanem sétáló utcák üzletsorába és kirakatai elé vezeti. Mindezt a kísérletre kiválasztott lakótelepen kisebb bontásokkal és új épületek közbeiktatásával éri el. Az eredmény: az eddigi-