Budapest, 1977. (15. évfolyam)
9. szám szeptember - Vargha Balázs: Zelk Zoltán éneke I.
Irodalmi városképek Vargha Balázs Zelk Zoltán éneke I. Versek a versről Miből lesz a vers? Csupa legfinomabb valamiből, ami már majdnem semmi, de mégsem az. A nincsen és a vén közt kötötte meg pókhálókötetét az ifjú Zelk Zoltán, majdnem ötven évvel ezelőtt, s akkori mutatványait ma is ámulva nézi a versszerető olvasó. Persze, az álom is ilyen „semminél több valami", hogy egy régesrégi magyar költő szavát idézzem. Ha egy kicsit elengedjük a szemünket, pontosan egybeesik álmunkban a nincs a vonnal. Ez a négy madár vajon van-e vagy nincs? Ha nincs erdőt cserébe tud kapni, akkor nincs madárnak kell lennie mind a négynek. Elszállnak vele és ott hagyják a még nincsebb nincset. Miből lesz a vers? Darazsak zümmögéséből, akik az ifjú költőnek még ifjabb koráról hoznak hírt, így jó, így újból megtérek fiatal magamhoz ki álmodozva sétált a Homoród partján s kit a lila hajnalban kibontott a szél — mig túl a vizén, mint szárnyrakelt darazsak, dohogtak nehéz verssorok. (Kertész vagyok) Tehát nem is a darazsak az elsődlegesek, a valóságosak itt, hanem a verssorok? Amelyek csupán hasonlítanak darazsakhoz? De akkor ezeket a verssorokat ki dohogja át a túlsó partról? Hiszen a költő, aki szól, csak az innenső parton állhat. Megint csak itt az a majdnem semmi, amiből vers támad. Miből lesz vers? A bolyongásból. Mert a munka nélküli csatangolásnak nem adhat értelmet, csak az, ha verssé áll össze minden töredék része. Hát így bolyongtam én e tájon! S amit földön és égen leltem, folyókból, fákból, csillagokból, felhőkből verset építettem. És megfürödtem a folyóban s az ingem is kimostam benne, s hogy száradjon, kiterítettem s mellé feküdtem, a fövenyre. Itt ezekről a darazsakról pontosan tudni lehet, hogy nem szóképek, hanem valóságosak. De csak úgy, hogy kimondta s erre ott termettek. Tehát a költő valóságos teremtményei. De hogy egy darázs egy pillanat alatt odavarázsolható legyen a versbe, ahhoz két szigorú előzmény kell: legyen ilyen zümmögő rovat, és legyen magyar neve. Zelk Zoltán legkorábbi versei tízszer-hússzor is újra kezdik a töprengést: hogy lehet az, hogy a dolgokat nevükön nevezhetjük? És: valóságosabb lesz-e a világ attól, ha a költők szemébe mondják a nevét, a neveit? Ujjongj s fennhangon mondd nevét, szólítsd neven: „Éj! Éjjel! Éjszaka!" Dicsérjed enyhét, illatát, mondjad: „Te erdők, rétek paplana!" s mondd: „Drága ablak, melyen át felénk csillan a sejtelem hona .. ." Meglásd, megérti majd szavad, arcodon érzed bársonyos lehet, moccannak hegyek és folyók, reccsennek erdők, így hajol föléd — s miként jószág, szelid, kezes, bokrok, füvek sereglenek köréd. (Ne légy hűtelen) Pontos fokozatai vannak az éjszaka költői meghódításának. A mesében legyűrik, megkötözik az éjt. Itt először a nevén, a szótári nevein szólítják. Aztán metaforákkal kezesítik: paplannak, ablaknak becézik. De hol is van az a „sejtelem hona", amire ablakot nyit az éj? Természetesen: a sejtelmekben. Reményekben és forradalmi brosúrákban. Mikor leginkább idealista-gyanús a vers fogalmazása, akkor lesz könyörtelen a materializmusában: Lelked visszfénye: éji táj. Minden valónál igazabb való, ahol, ha mondod: fű — füvet, ha szólsz: bokor — bokrot jelent a szó. Hol nincsen űr és nincs hiány s minden szilárd, bár meg nem fogható. (Ne légy hűtelen!) A versírás Kőműves Kelemenjét („S ha leomlott,"/ ha százszor is, én újra kezdtem") a Rákos-patak alkonyi békazenéje, holdfénye ajándékozza meg azzal az élménnyel, hogy eggyé forrtak a költemény elemei, s ő maga is eggyé lett velük. Megistenülő azonosulás. A költő megáll a tájban és szavakkal teremt, mint a biblia öreg istene. Szólj hát, mondd azt, hogy: falevél . . . lebeg a szó, felkapja szél. S azt is te mondtad, a szelet, amely szavaddal ellebeg . Nézd hát tájjá vált versedet: a gyermekbokrot, felleget, folyót s a felcsapó halat. . . tudod te, mind egy-egy szavad. (Verset, csak verset) Éjsötét éveknek bizakodó, vigaszt adó verseire maga a költő adott 1945-ben új feleletet. Híressé lett — legalábbis a mi nemzedékünknél híres — verssel, amelynek azonban a címe is visszautal a régebbire: Vers! Vers! Vers! Egy csillag kering, menekül verssé akarna lenni! Gyíkok, árnyak, falevelek verssé akarnak lenni! Sírboltjából volt év zörög: verssé akarna lenni! Jövőnk versként szakadna ki, hogy jaj, el ne vetéljen. A mindenség húll térdre már: verssé akarna lenni! Költők, nyúljatok érte le, ne falja fel a Semmi. Szavak, motívumok ismétlődnek ugyan, de egészen új helyzetben. A verssé bűvölést magányosan művelte eddig; most felszabadult költő seregeket szeretne indítani a költői restancia feldolgozására. Hiszen maga a volt év — 1944 — is végigírandó a maga leírhatatlan kínzatásaival. Verssé akart lenni az akkoriban még csecsemő új korszak, amit a pártos Zelk Zoltán egyáltalán nem a győztes eufóriájával, hanem bölcs féltéssel, szorongással szemlélt. Lesz-e, lehet-e mindebből vers? A nincs-fákon száz nincs-mókus, nincsen-fűben fekszem én, szerelemre, boldogságra nincs-erdőben leltem én. de boldog lehetnék itten, de hajnalban négy madár csőrébe fogja az erdő négy sarkát és tovaszáll . . . (Kis mese a nincs-erdőről) És csavarogtam a ligetben, padra ültem, meg-megálltam, miként kutya, előre-hátra futott sovány, hűséges árnyam . Mindenből verset! S ha leomlott, ha százszor is, én újra kezdtem. Figyeld, most is folyók fecsegnek, nap süt, darázs röpül e versben. (Bolyongó)