Budapest, 1985. (23. évfolyam)

5. szám április - Maiina János: Egy énekkar negyedszázada

16 Egy énekkar negyedszázada mindig a versenyen kívül születtek: ezerfőnyi közönség előtt a strasbourgi katedrális kellős középen magyar népdalokat énekelni, kint élő magyarokkal együtt sírni a Himnusz éneklése közben, ezek szívszorító dolgok. Saly: Leuvenben, koncert utáni „ráadásként" az utcán énekeltünk a lépcsők köré gyűlt alkalmi közönségnek. Az emberek moccanás nélkül álltak, miközben a rendőr a forgalom elterelésével volt elfoglalva. Mi meg csak nem tudtuk abbahagyni, hiszen csupán néhány utcával voltunk odébb az Ómagyar Mária-siralom lelőhelyétől... MKM: Mindehhez hozzájön számtalan itthoni emlék. Negyedszázad alatt közel ezer fellépésünk volt: hangverseny, rádióadás, tévéfelvétel, szerzői est, kiállítás-megnyitás, ünnepély, verseny, fesztivál, dalostalálkozó. Huszonnégy különböző városban szerepeltünk. Utazni, együtt lenni napokon át, felbecsülhetetlen emberi és szakmai eredményekkel jár. Debrecenben ötször vettünk részt a Nemzetközi Kórusversenyen, máig is éltet bennünket a Kodály-év nőikari I. díja. 1964 óta ott voltunk minden pécsi Kamarakórus Fesztiválon. — Melyik kortárs zeneszerzőnek mutatták be a műveit? Kik ajánlottak darabot a kórusnak? Kikkel találkoztak az elmúlt huszonöt év alatt? — Gádor: Bemutatóként énekeltük Balázs Árpád, Cser Gusztáv, Farkas Ferenc, Horusitzky Zoltán, Lendvai Kamilló, Petrovics Emil, Szőnyi Erzsébet és Vass Lajos műveit. Különös megtiszteltetés volt számunkra, ha nekünk dedikált darabokat mutathattunk be. Bárdos tanár úr két művét is ajánlotta nekünk, de írt számunkra Balassa Sándor, Daróczi Bárdos Tamás, Fehér András, Pertis Jenő és Szőllősy András, sőt, még Doráti Antal is, a legfiatalabb zeneszerző-generációból pedig Mohay Miklós. Saly: Rajtuk kívül is sok mindenkivel találkoztunk. Werner Alajos az arezzói verseny előtt gregoriánra tanított bennünket, Kocsár Miklós, Szőllősy András, Pertis Jenő pedig próba közben segédkezett, mikor a műveiket tanultuk. Gádor: Kodály Zoltán annak idején többször meghallgatta koncertünket, ajánlólevelet írt számunkra, gratuláló sorait is őrizzük. Szinte halála pillanatáig tudott rólunk: 1966 decemberében, az utolsó születésnapon mi adtunk neki éjjelizenét a Köröndön. A sírjánál is énekelhettünk. MKM: A nagy összkari éneklések karvezetőin kívül a kórusnak nemigen volt vendégkarnagya. Egyszer-egyszer a Zeneakadémián diplomázó kórustagjaink vezényelték a kamarakórust, egy-egy főiskolás is segítségül hívott bennünket. A vendégek között egészen különös hely illeti meg a hazalátogató Doráti Antalt. Ő nem csupán vendég volt, hanem próbát is tartott: egyik tévészereplésünk előtt, amelyen nekünk komponált kórusművei hangzottak el, egy óra hosszat dolgozott a kórussal. Jó barátunknak mondhatjuk Lukin Lászlót és „atyai" jóbarátunknak Keresztury Dezsőt, aki húszéves jubileumi hangversenyünkön köszöntött bennünket. Találkoztunk Jancsó Adrienne-nel is, és egy alkalommal, meghívásunkra eljött hozzánk Weöres Sándor és Károlyi Amy. — Nyilván a kórustagok soraiból is kerültek ki kiválóságok. MKM: Számomra az a legnagyobb öröm — és leginkább ezt érzem a Kamara igazi erejének —, hogy ez ideig több mint negyvenen választották élethivatásul a zenét. Ez a legnagyszerűbb, amit egy éneklő közösség „kitermelhet" magából. A tagok fiatalon, szinte kislányként töltenek éveket a kórusban, s egyszer csak tanárként állnak az újabb fiatalok előtt, hogy tovább gyújtogassák a lámpásokat. — A muzsikusokon kívül kikből állt, és kikből áll ma a kórus? MKM: Jelenleg is van néhány zenei pályára készülő tagunk, voltak és vannak vegyészek, építészmérnökök, matematikafizika szakos tanárok, óvónők, tanítónők, egészségügyi dolgozók, szülésznők, pszichológusok, mezőgazdászok, könyvtárosok, varrónők, otthoni bedolgozók. A gyógyszerészhallgató együtt énekel(t) az ötvösipari tanulóval, a kollégiumi igazgató a franciatanárral, a könyvesbolti eladó a raktárossal és a könyvtáros a gyesen lévő kismamával. A jelenlegi tagság több mint egyharmada még középiskolás. — És honnan az utánpótlás, miután megszűntek iskolai kórus lenni? MKM: Amíg a Szilágyiban tanítottam, már az első osztályban figyeltem a tanulókat, hogy ki az, aki közülük bekerülhet a kamarába. De jöttek „kívülről" is. 1972-től a Marcibányi téri Kodály Zoltán Énekzenei Általános Iskolában tanítottam. Eleinte túlságosan kicsiknek éreztem a tanulókat, nem hívtam közülük senkit a kamarába. Hét év elteltével azonban rögtön ötöt is kiválasztottam az akkori nyolcadikosok közül. Nagyszerű gyerekek voltak! Akadtak kedves esetek is: egyik kislányért, aki messze lakott, az édesanyja éveken át eljött, hogy a lányának ne kelljen a sötétben egyedül hazamennie. Egyszer aztán, mikor a mama korábban érkezett, behívtuk, hogy ne várjon kint a hidegben, így lett belőle is kórustag. Anya és lánya évekig együtt énekeltek. — Negyedszázad alatt hányan fordultak meg ezen a ,,forgószínpadon "? Gádor: Száznegyvennyolcan. Jelenleg már csak hárman vagyunk alapító tagok, de sok olyan társunk volt, aki tíz, tizenöt vagy húsz éven át énekelt. — Hogyan lehet megteremteni az egységet a felnőtt tagok és a fiatalabb évjárat, a még középiskolások között? Keresztény Zsuzsa másodéves gyógyszerészhallgató. Nekünk, akik általános iskolás korunkban kerültünk be a kamarába, úgy érzem, egész életünket meghatározó segítség volt az idősebbek közelsége. Egy kamaszlánynak óriási dolog, ha átéli társai örömét, bánatát vagy tragédiáit, ha énekelhet esküvőkön, ha vigyázhat kismama társaira utazás vagy koncertek közben. Azt hiszem, egészen más lennék, ha nem járnék a kamarába. — Nem rossz érzés, hogy professzionista jellegű teljesítmények mellett is ,,amatőr" státusban maradtak? MKM: Amatőrnek lenni egy kórus vonatkozásában nem ugyanaz, mint festő, színész vagy sportoló esetében. Itt a megjelölés csupán arra vonatkozik, hogy a tagok nem a kóruséneklésből élnek. De ez nem mehet a színvonal rovására. Ha jól tudom, a nemzetközi kórusversenyeket mindenütt kizárólag amatőr együttesek számára hirdetik és rendezik meg. — Mondjon valamit műsorválasztási elveiről, művészi hitvallásáról! MKM: Csak azt tudom megtanítani, amiben hiszek. Csak igaz és tiszta szándékból született műveket tudok megszólaltatni. Ezért érzem örökkévalóknak a Bartók-kórusokat és örök gyönyörűségnek Bárdos és Kodály kórusműveit. Ezekben nem lehet csalódni. Mindig hittem abban, amit Andor Ilona mondott: az énekesek nem kórustagok, hanem munkatársak. A művek mindig a próba közben születnek meg, együtt hozzuk létre őket. Foglalkozzék bár az ember a darabokkal otthon, de valójában a hangzó anyag közegében jön létre a mű. Igazán hitelessé pedig attól az intenzív emberi és zenei kapcsolattól válik, ami a karnagy és a kórus között fennáll. Egész kórusvezetői munkámnak az átéletés lehetne a kulcsszava. A kórusba ki-ki a saját személyiségét hozza, a művek átélése és megformálása erre épülve lesz sokszínű, gazdag és mindig megújulni képes, mégis egységes. MALINA JÁNOS