Budapest, 2004. (27. évfolyam)
6. szám augusztus - Szalai Anna: Arccal a bérlakásépítés felé?
BUDAPEST ZfLflfLFLj AUGUSZTUS Arccal a bérlakásépítés felé? Szöveg: SZALAI ANNA Fotó: SEBESTYÉN LÁSZLÓ A bérlakásállomány növelésének gondolata egyidős a privatizációt meghirdető lakástörvénnyel. Azóta is makacsul tartja magát. A társadalmi igazságosság nevében egyre újabb és újabb terveket szőnek a kormányok. Ám a politikai akarat képtelen közös nevezőre jutni az érintettekkel Budapesten is. • A tervgazdálkodásra épülő országok a lakások államosításával megoldottnak ítélték a lakásügyet. Az egykori szocialista országok lakásainak 72 százaléka volt állami tulajdonban, míg Nyugat-Európában 65 százalék. Az állami kontroll alatt álló bérlakások után évtizedeken keresztül irreálisan alacsony lakbért szedtek a jövedelem 5,7 százalékát miközben a kapitalista országokban a piac törvényeihez igazított bérleti díjak a bér 15,9 százalékát tették ki. Egészen más volt a helyzet a magántulajdonnal. A lakások átlagos vételára a jövedelmekhez képest sokkal magasabb volt Európa keleti felén, mint Nyugaton. A szocialista országokban az éves jövedelemnek csaknem tízszeresét kellett fizetni egy magánlakásért, míg a kapitalistáknál elég volt hozzá a fele. Az aprócska és meglehetősen torz szocialista lakáspiacon megjelenő vásárlók jó része a másodlagos jövedelemforrással rendelkezők köréből került ki. Ezek után érthető, ha mindenki bérlakásra vágyott. A sohasem szűnő éhséget a társadalmi igazságosságot hirdető szocialista gazdálkodás sem volt képes csillapítani. A lakáshiány érzete állandósult. A bérlakásrendszer működtetése az évek múltával egyre nehezebbnek bizonyult. A mesterségesen leszorított lakbérek a nyolcvanas évek végére a működési költségek alig ötödét fedezték. Száz forint lakbérre 275 forint közvetlenül megítélt költségvetési támogatás és 400 forint egyéb forrású állami pénz jutott. A szükséges állagmegóvási és felújítási munkára azonban így sem jutott. A helyi ingatlankezelő vállalatok erejéből legfeljebb a tűzoltásra futotta. Az elmaradt karbantartási munkák értékét kétszázmilliárd forintra becsülték a rendszerváltás idején. A hatalmas ráfordítással működő bérlakásszektor hatékonyságát és szociális szerepét egyre többen kérdőjelezték meg. Sőt az évek múltán a társadalmi igazságtalanság megtestesítőjévé vált a tanácsi lakások kiutalási rendszere. A nyolcvanas évek végére a bérlőknek alig fele kapta az államtól lakását, egyharmada az árnyék-lakáspiacon vette, a többiek pedig öröklés, eltartási szerződés és csere útján kerültek birtokon belülre. A drága és rosszul működő rendszer reformra szorult. A politika azonban tartott a lakbéremelés kiváltotta népharagtól. A legegyszerűbb és leggyorsabb megoldásnak az eladás ígérkezett. Az önkormányzatokat nem csupán az egyszeri nagyobb bevétel, hanem a bérlakások működési és felújítási költségeinek áthárítása és a privatizálás eredményeként éledő lakossági támogatás is csábította. A frissen megalakuló helyhatóságok pedig nem haboztak élni az előnyökkel. A magyarországi lakásprivatizációt azonban koncepciótlanul és elsietve hajtották végre. A privatizációt persze nem a rendszerváltozás után találták ki. Bérlakás 2