Budapest, 2004. (27. évfolyam)

6. szám augusztus - Szalai Anna: Arccal a bérlakásépítés felé?

BUDAPEST ZfLflfLFLj AUGUSZTUS Arccal a bérlakásépítés felé? Szöveg: SZALAI ANNA Fotó: SEBESTYÉN LÁSZLÓ A bérlakásállomány növelésének gondolata egyidős a privatizációt meghirdető lakástörvénnyel. Azóta is makacsul tartja magát. A társadalmi igazságosság nevében egyre újabb és újabb terveket szőnek a kormányok. Ám a politikai akarat képtelen közös nevezőre jutni az érintettekkel Budapesten is. • A tervgazdálkodásra épülő országok a lakások államosításával megoldott­nak ítélték a lakásügyet. Az egykori szocialista országok lakásainak 72 szá­zaléka volt állami tulajdonban, míg Nyugat-Európában 65 százalék. Az állami kontroll alatt álló bérlakások után évtizedeken keresztül irreálisan alacsony lakbért szedtek­­ a jövede­lem 5,7 százalékát miközben a ka­pitalista országokban a piac törvénye­ihez igazított bérleti díjak a bér 15,9 százalékát tették ki. Egészen más volt a helyzet a magántulajdonnal. A laká­sok átlagos vételára a jövedelmekhez képest sokkal magasabb volt Európa keleti felén, mint Nyugaton. A szoci­alista országokban az éves jövedelem­nek csaknem tízszeresét kellett fizet­ni egy magánlakásért, míg a kapitalis­táknál elég volt hozzá a fele. Az ap­rócska és meglehetősen torz szocia­lista lakáspiacon megjelenő vásárlók jó része a másodlagos jövedelemfor­rással rendelkezők köréből került ki. Ezek után érthető, ha mindenki bér­lakásra vágyott. A sohasem szűnő éh­séget a társadalmi igazságosságot hir­dető szocialista gazdálkodás sem volt képes csillapítani. A lakáshiány érze­te állandósult. A bérlakásrendszer működtetése az évek múltával egyre nehezebbnek bizonyult. A mesterségesen leszorí­tott lakbérek a nyolcvanas évek végé­re a működési költségek alig ötödét fedezték. Száz forint lakbérre 275 fo­rint közvetlenül megítélt költségve­tési támogatás és 400 forint egyéb for­rású állami pénz jutott. A szükséges állagmegóvási és felújítási munkára azonban így sem jutott. A helyi ingat­lankezelő vállalatok erejéből legfel­jebb a tűzoltásra futotta. Az elmaradt karbantartási munkák értékét kétszáz­milliárd forintra becsülték a rendszer­váltás idején. A hatalmas ráfordítással működő bérlakásszektor hatékony­ságát és szociális szerepét egyre töb­ben kérdőjelezték meg. Sőt az évek múltán a társadalmi igazságtalanság megtestesítőjévé vált a tanácsi laká­sok kiutalási rendszere. A nyolcvanas évek végére a bérlőknek alig fele kap­ta az államtól lakását, egyharmada az árnyék-lakáspiacon vette, a többiek pedig öröklés, eltartási szerződés és csere útján kerültek birtokon belülre. A drága és rosszul működő rend­szer reformra szorult. A politika azon­ban tartott a lakbéremelés kiváltotta népharagtól. A legegyszerűbb és leg­gyorsabb megoldásnak az eladás ígér­kezett. Az önkormányzatokat nem csupán az egyszeri nagyobb bevétel, hanem a bérlakások működési és fel­újítási költségeinek áthárítása és a pri­vatizálás eredményeként éledő lakos­sági támogatás is csábította. A frissen megalakuló helyhatóságok pedig nem haboztak élni az előnyökkel. A ma­gyarországi lakásprivatizációt azonban koncepciótlanul és elsietve hajtották végre. A privatizációt persze nem a rend­szerváltozás után találták ki. Bérlakás 2

Next