Budapest, 2005. (28. évfolyam)
8. szám augusztus - A címlapon: Sebestyén László: A kiváló ivóvíz milliárdos hátteret igényel
AUGUSZTUS Zilflag BUDAPEST BUDAPEST a városlakók lapja XXVIII. évfolyam 8. szám Megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 ////. évfolyam, 1945-1941 (szerkesztő: Némethy Károly, Lestyán Sándor) IV-XXVI. évfolyam, 1966-1988 (szerkesztő: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János) Szerkesztő: Buza Péter Az augusztusi szám társszerkesztője: Saly Noémi A kiadást gondozzák a Nagy Budapest Törzsasztal tagjai és vendégei: Angelus Róbert, Bogárdi Mihály, Bor Ferenc, Buza Péter, Buzinkay Géza, Del Medico Imre, Fodor Béla, Frankl Aliona, Gerle János, Gyimesi Zsuzsa, Holló Szilvia Andrea, Juhász Gyula, Mezei Gábor, N. Kósa Judit, Nemes Tamás, Ráday Mihály, Rátonyi Gábor Tamás, Rozsnyai József, Saly Noémi, Stumpf-Bíró Balázs, Tosics Iván, Török András, Vadas Ferenc, Vargha Mihály, Vékás Magdolna, Zeke Gyula, valamint Csordás Lajos, Kelecsényi László. A szöveggondozást Bognár Antal végezte. Megjelenik a Száz magyar falu könyvesháza Kht. kiadásában. Felelős kiadó: Farkas Erika ügyvezető igazgató. A szerkesztőség levelezési címe: 1101 Budapest, Monori utca 1-3. Telefon: 262-5747,fax: 261-4453 E-mail: budapest@mail.tvnet.hu Web: http://budapest.neuropolis.hu Szerkesztőségi órák: minden hónap első keddjén délután öttől hétig a Spinozaházban (Budapest, VII. Dob utca 15.) Stúdiómunka: Tandem Grafikai Stúdió - Faragó István és László Zsuzsa http://tandemgrafika.hu Telefon: 355-3777 Nyomdai munka: Grafika Press Rt. 1101 Budapest, Monori utca 1-3. Vezérigazgató: Farkas Tamás. Telefon: 262-5747, 261-5680 ISSN: 1785-590X Nyilvántartási szám: 2.2.4./237/2004 A borítón: A kiváló ivóvíz milliárdos hátteret igényel, írásunk a 27. oldalon A hátsó borítón: Retro - Latens képek. Cikkünk a 20-21. oldalon • BUDAPEST népe már nemigen emlékszik azokra a boldogtalanabb időkre, amikor egy-egy tikkasztó nyári napon bemondta a rádió, hogy életbe lépett a locsolási tilalom, a magasabban fekvő városnegyedek fürdőszobáiban pedig épp csak csörgedezett a víz a csapból - ha nem jött helyette bűbánatos szortyogás. Azokra az időkre pedig végképp csak hírből emlékszünk, amikor nagyszüleink vödörcipelés közben Boross Géza örökzöld kupléját dudorászták dühöngve (a nótába belefoglalva még az áldott emlékezetű Kajlinger „vízmű-főnök" nevét is): „Folik, vagy nem folik, elnézem hajnalig, de nem folik". A vízzel, a csatornával pont úgy van a modern nagyváros embere, mint a lakásában a takarítással: csak a hiánya tűnik föl. Amióta ára - méghozzá piaci ára - lett mindkettőnek, azóta a budapestiek két nagy táborra oszlanak. Az egyiknek már van vízórája, a másiknak nincs. Akinek van, az kezd észhez térni. Akinek nincs, az a közös költségbe épített árat fizeti, és „a szomszéd még nálam is többet folyatja!" felkiáltással - csakazértis pancsol, locsol, slagozza a kocsit. Egyelőre szerencsére messze vagyunk még attól, ami például a módos arab országokban vagy Ausztráliában kényszerű szabály: hogy a megmaradt fél pohár vizet gondosan visszahelyezzük a hűtőszekrénybe - de sajnos attól is messze vagyunk még, hogy legalább tudjunk a vízhasználat másféle lehetőségeiről. Pedig a kertvárosokban lehetne részben vagy egészében önfenntartó házakat építeni, az udvarokban kutat fúrni, az esővíz tárolására is megvannak a régi jó módszerek, s a fiatalabb építésznemzedék előtt nem ismeretlen a locsolásra, vécé-öblítésre alkalmas „szürke víz" vagy a „száraz vécé" fogalma sem. Ugyanez a helyzet a csatornával, a szennyvízzel. Ez még összetettebb kérdés, hiszen a „mennyit?" mellé oda kellene gondolni azt is: „mit?" Miközben a különféle tisztítószereket gyártó cégek ordítozva vagy épp az anyai szívre ható, álságos gügyögéssel tukmálják ránk a még újabbat és még hatékonyabbat, ki gondol arra, hogy a csőrendszer másik végén ott áll néhány gondterhelt, fehérköpenyes ember, kezében pipettával? Pedig a mi pénzünkön fogják keserves fejtörések árán kibűvölni a mi vizünkből a mi koszunkat - és e kosz nagyobbik és veszélyesebbik része a mi roppant hatékony mosóporunk, mosogatószerünk, autósamponunk meg a többi... Arról nem is szólva, amit a környezetvédelmi szakemberek konokul, de egyelőre eredménytelenül ismételgetnek, hogy a szennyvíztisztításnak léteznek másféle módszerei is, mint amelyeket a hatalmas energiaigényű, nagy központi telepeken alkalmaznak. Nem lenne muszáj azt a vizet költséges vezetékeken, kilométereken át közlekedtetni: kicsi gyűjtőkben, helyben, ravasz biológiai eljárásokkal ivóvíztisztaságú végeredményt és hasznosítható melléktermékeket lehet elérni. Csak hát itt megint érdekek ütköznek, gyakran érdekeltek határoznak, és amíg az előrelátás és a józan ész helyett a türelmetlen mohóság beszél, addig hiába álmodozunk. A hajdani székesfőváros és a saját kezelésében tartott Vízművek és Csatornázási Művek hajdani elöljáróit, vezetőit nem vádolhatjuk azzal, hogy a maguk lehetőségei között ne jártak volna el bölcs körültekintéssel és az utódok iránti felelősséggel. Került, amibe került, ilyen horderejű kérdésekben mindig volt erejük kiharcolni a legjobb megoldást. Az ő erőfeszítéseiknek köszönhető, hogy ma már csak muzeális gramofon lemezeken recseg a „Félik, vagy nem félik". Kérdés, hogy a víz- és szennyvíz-ügyekben hozott vagy meg nem hozott mai döntések eredményeiről - például az előbb-utóbb megépülő, irdatlan Duna-parti szennycsatornáról -mit gondol majd száz év múlva BUDAPEST .