Budapest, 2007. (30. évfolyam)
5. szám május - A címlapon: Sebestyén László: Szívügyeink - Koszorú Lajos a Kossuth Lajos utcán
BUDAPEST a városlakók folyóirata XXX. évfolyam, 5. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III évfolyam, 1945-1947 szerkesztő: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV-XXVI évfolyam, 1966-1988 szerkesztő: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter Olvasószerkesztô: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Buza Péter, Buzinkay Géza, Deme Péter, Kirschner Péter (civil világ), Mezei Gábor, N. Kósa Judit (kultúra), Ráday Mihály, Rátonyi Gábor Tamás, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (fotó), Török András, Vargha Mihály (építészetkritika), Zeke Gyula A szerkesztés műhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztôség levelezési címe: 1089 Budapest, Elnök utca 1. E-mail: budapest@mail.tvnet.hu Web: http://www.budapestfolyoirat.hu Kiadja: Press Xpress Felelős kiadó: Dávid Ferenc 1089 Budapest, Elnök utca 1. Telefon: 219-0354, fax: 323-0103 Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal támogatja Tördelés: Huszár András Nyomdai munka: Pharma Press Kft. 1089 Budapest, Elnök utca 1. telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-590x Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: Szívügyeink (2. oldal) A hátsó borítón: Vaktáblák a Mexikói úton (20. oldal) 2007 május BUDAPEST BUDAPEST a hazai és az európai sajtóban és közbeszédben a múlt századfordulóra vívta ki magának a „kávéházak városa” elismerő címet. Közel két évszázad szerves építkezése állt e mokkányit sem túlzó minősítés mögött, amely a reformkorban keletkezett. A város kávéházairól Robert Townson 1797-es – a híres Kemnitzer (Márványos) kávéházat illetô – szavai („nincsen párja Európában”) óta szinte mind elragadtatottan nyilatkozó nyugati utazók munkáiban jelent meg elôször, s vált közkeletûvé a metropolisszá nôtt Budapest máig fénylô, elsô világháború elôtti évtizedeiben. Nem volt ugyan soha ötszáz kávéházunk – amint azt például a Budapest Lexikon második, bővített és átdolgozott kiadása máig hirdeti –, ám a számuk a nagy világégés évtizedére tartósan meghaladta a három és félszázat, és még 1944-ben is kereken másfélszáz működött közülük. A kávés nyilvánosság társintézményei voltak emellett a kávémérések, részben a cukrászdák, 1927-tôl pedig megjelentek Budapesten a valódi modernizációs kihívást megtestesítô, (neon)fényes jövôre hivatott presszók is. 1947-ben még (és az ostrom pusztításai, valamint a fosztogatások ellenére: már 116 állt nyitva kávéházból. És újjászülettek, gyarapodtak a presszók is. Volt tehát mit eltörölni a város színéről az 1948-1949-es államosítások során. E gesztus – szemben mondjuk a gyáripar és a kereskedelem államosításával – nem pusztán a magángazdaság fölszámolására irányult. A kávéház a polgári szabadság és a szellemi függetlenség szimbóluma is volt, pusztulnia kellett. A történet folytatása ismeretes. Kissé elnyúlt szünet következett, amelynek a végét nem mindenkinek állt módjában Budapesten bevárni. Kávésaink és vendégeik – már ha volt szerencséjük túlélni 1944-et és 1945-öt és mind a további túlélendőket – egy része Nyugatra ment, majd – ha itthon maradtak is –, zsigereikben egy elpusztított város és kultúra elpusztíthatatlan emlékével lassanként ismeretlen tájakra költöztek. A budapesti kávéház mítosza Nyugaton a Kádár-korban is furcsamód tovább élt mégis. Hiába tudtuk és láttuk mi itthon, hogy a mítoszt egy-egy meghagyott (Astoria, Múzeum) vagy újranyitott (New-York) lélektelen hely élteti csupán. Ám járhattunk volna rosszabbul is. Budapesten a presszók – no nem a továbbélô régiek, hanem a lompos szocialista presszóhálózat – révén ama negyven év során sem számolódott fel teljesen a kávézási kultúra nyilvánossága. (S egy-egy jó hely akkor is akadt, itt is megemlítendô a kitûnô, nagy túlélô Bambi!) Az elmúlt évtizedben pedig – jókora késésben 1989-hez képest – egy új kávés fellendülésnek lehettünk és lehetünk tevékeny tanúi. Kijelenthetjük, s e lap hasábjain dolgunk is kijelenteni: a szükség és a szükség, az idegenség és az osztályharcos kekec, az ihatatlan kávé, az ehetetlen pogácsa és a meleg sör évtizedei után újra vannak helyek Budapesten – jó kávék, rántották, emberi arcok. A mai idők kávéháza rokonszenves igyekvéssel ered a nagy elôd nyomába, s ha e törekvése mögött valódi kávés lelkület lüktet, az elűzött, polgárinak csúfolt, szépelgô mitológiák cukorködébe fojtott kávéházi szellem kisebb kávézókban, olykor egészen kis terekben is otthonra lelhet. (A hagyomány erejére jellemzô, hogy már nagy etetô és itatóláncok is felfigyeltek a piaci mozgósítás esélyére. McCafék nyílnak, és itt is megjelent a nagy óriás, a Starbucks!) Ma Budapesten kevés tekintetben a terek, a működtetési formák, a nevek és a tényleges funkciók tekintetében termékeny összevisszaság uralkodik, amelyben még a régi iparjogi szabályozásnak (legalább százötven négyzetméteres alapterület, négy méteres belmagasság, utcaszinti elhelyezkedés, két biliárdasztal) itt-ott megfelelô hely is akad. Ám láthatólag nem ez a jövô útja. Írásainkban és könyveinkben, kiállításokon és a szívünkben mutassuk fel és ápoljuk, de ne kívánjuk vissza azt a kávéházat! Végleg maga alá temette az idő. Van helyünk és dolgunk a jelenben elég. (Különféle kávés hely újra úgy hatszáz!) Az „aranykor” egyik legismertebb, s föltétlenül a leghasználtabb képe a Drechsler-ház híres árkádsora. Persze klösz ez is. Van annak egy részlete, amire eddig nem figyeltünk fel. Az árkádsor végén a nap mohó fényében fehérlik a Hajós utca sarkán az Andrássy út 27-es számú ház. (Ma a Nespresso cég boltja.) A Budapesti Czím- és Lakjegyzék tanúsága szerint jó időn át – 1896 és 1905 közt –, kávéház volt ott is. Még a neve is olvasható a fotográfián: CAFÉ BUDAPEST