Budapest, 2007. (30. évfolyam)
6. szám június - A címlapon: Sebestyén László: Varjú ücsörög az Erzsébet téri Danubius-kúton (Nálatok laknak-e állatok?)
BUDAPEST a városlakók folyóirata XXX. évfolyam, 6. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III évfolyam, 1945-1947 szerkesztô: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV-XXVI évfolyam, 1966-1988 szerkesztő: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter Olvasószerkesztô: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Buza Péter, Buzinkay Géza, Deme Péter, Kirschner Péter (civil világ), Mezei Gábor, N. Kósa Judit (kultúra), Ráday Mihály, Rátonyi Gábor Tamás, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (fotó), Török András, Vargha Mihály (építészetkritika), Zeke Gyula A szerkesztés műhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztôség levelezési címe: 1089 Budapest, Elnök utca 1. E-mail: budapest@mail.tvnet.hu Web: http://www.budapestfolyoirat.hu Kiadja: Press Xpress Felelős kiadó: Dávid Ferenc 1089 Budapest, Elnök utca 1. Telefon: 219-0354, fax: 323-0103 Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal támogatja Tördelés: Huszár András Nyomdai munka: Pharma Press Kft. 1089 Budapest, Elnök utca 1. telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-590x Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: Nálatok laknak-e állatok? (2. oldal) A hátsó borítón: A pesti éjszaka királynője volt (22. oldal) 2007 június BUDAPEST BUDAPEST igényesebb polgárai bizonyára az idén nyáron is jobban teszik, ha színházi élvezeteket a főváros határain túl keresnek. Paradox állapot: a városban, ahol télen mennyiségileg fantasztikus, minôségileg legalábbis változatos a színházi kínálat, nyáron szinte csak a szórakoztatóipar talál helyet magának. Kevés kivételtôl eltekintve csaknem minden komolyabb mûvészi ambíció kiköltözik innen. Nehéz eldönteni, melyik a furcsább jelenség: az-e, hogy nyáron a mûvészi igényesség hirtelen eltűnik az aszfaltról, vagy az, hogy ugyanakkor a zöldövezetben azonnal fölbukkan. Kétféle furcsa tradíció persze erre is adhat némi magyarázatot. Egyfelől ugyanis a pesti polgár mintha mindig is munkának, társadalmi kötelezettségnek s a legkevésbé sem kikapcsolódásnak, szórakozásnak tekintette volna a komoly, netán ráadásul modern mûvészet befogadását. Rendes sznob pontosan tudja, hogy mirôl illik tudnia. Ám amikor szabadságra megy, akkor nemcsak a munkahelyérôl, irodájáról, műhelyérôl nem akar tudni egy darabig, de társadalmi kötelezettségeirôl sem. A strandra strandolvasmányt visz, krimit, kroki- és anekdotagyűjteményt vagy egyéb lektűrt. Este andalítót vagy röhögtetôt néz szívesen a különféle lombok alatt meghúzódó színpadokon. Közepesen elôadott opera vagy operett, mostanában meg fôképp musical teszi ki hát a kínálat nagy részét, s csak kivételesen fordul elô olyasmi, mint például a Városmajori Színpadon ígért A méla Tempefei − Tatabányán még igazi rendezôi átirat volt Koltai M. Gábor és Sediánszky Nóra munkája, ahol Csokonai érzékeny költô-hôse korunkbeli ifjú terroristává lett, e nyáron pedig Jordán Tamás rendezésében kel új életre, ha igaz. Másfelôl a szocializmus évtizedei alatt az is hagyománnyá lett, hogy a nyári szabadtéri évad a szabadság lehetôségét kínálta a színházi embereknek, színészeknek, rendezôknek, íróknak egyaránt. Elsôsorban kiszabadulást jelentett a nagy állami társulatokból a fürdôhelyek és turisztikai látványosságok, várak, antik romok közelébe. A nyári szezon lehetôséget nyújtott arra, hogy olyan művészek lépjenek fel együtt, akik télen a merev társulati rendszer miatt legfeljebb filmforgatáson, esetleg szinkronstúdióban találkozhattak. Színpadi együttdolgozásra alig volt esélyük. De a strandidőszakban a kultúrpolitika is pihengethetett, szundikálgathatott kicsit. Néhány előadásra, egy-egy hétre legfeljebb, többet lehetett megengedni, mint amikor a téli évad komoly programját kellett felügyelni. A nyári színjátszást így, bármilyen komoly volt is, nem kellett feltétlenül egészen komolyan venni. Gyula így lehetett több mint egy évtizeden át a magyar történelmi dráma otthona. Ez a hagyomány is túlélte a rendszerváltást, most ugyan nem a politikai, hanem a gazdasági kényszerek elől nyújthatnak menedéket az alkalmi, igénytelen, ám különleges játszóhelyek. Olyan környezetet biztosan soha sem tud díszlettervező kiötölni, amilyeneket lépten-nyomon találni a Zsámbék fölött egykor rakétabázisnak épült területen. S mindezekhez járul egy harmadik szokás – ez is meglehetôs múltra megy vissza –, több színház is rákapott arra, hogy az ôszi évad első bemutatóit mintegy kipróbálja a szabad téren. Ezek az előbemutatók persze valójában átmenetet képeznek a strandi mulatság és a művészi ínyencség között. Attól függ, ki, mit, hogyan mutat be: előre. A legfurcsább pedig mindebben, hogy a közönségnek legalább egy része, meglehet persze, hogy csak az igazi színházi ínyencek, mindig is követte a városból menekülô mûvészeket. Segített életben tartani mind a zsámbéki avantgárd vagy éppen extravagánsan kísérleti, mind a gyulai, kezdetben a nemzeti hagyományhoz kötődő, mostanában inkább a világszínház különlegességeit felvonultató igényességet, mind Szentendre egészen vegyes kínálatát. Segít fenntartani azt a különös állapotot, hogy miután művészek és híveik csaknem együtt kivonulnak a fővárosból, nyárra komoly színházi kínálat nélkül marad BUDAPEST