Budapest, 2008. (31. évfolyam)
8. szám augusztus - Angelus Róbert: Római parti
BUDAPEST Római parti szöveg: Angelus Róbert, fotó: Sebestyén László Messze már az az idő, amikor vállszíjas táskarádió recsegte a csónakmesterek kisasztalán – két parizeres-zöldpaprikás zsemle társaságában –, hogy „Egy budapesti csónakházban nagy az élet mindennap...” És a csónakmesterek dohogva, de mégis elégedetten bólogattak a nóta ütemére, mert bizony nagy volt az élet. Mára ebből nem sok maradt, az igazi feltámadáshoz viszont sok mindenre lenne szükség. Nem is csak pénzre. Ötéves se voltam, amikor egy kielboat (kétpárevezôs túrahajó) kormányosának ölében rácsodálkozhattam arra, mitől lehet olyan érdekes a tűző napon, a gyereknek unalmas vizet nézve egy-két óra hosszatt üldögélni, nézve, hogy szüleim ütemesen izzadnak, miközben igyekszünk a Lupára vagy egy lakatlan zátonyra valahol Szentendre alatt. Na persze, amikor odaértünk, már lehetett rőzsét gyűjteni, szalonnát sütni és fürdeni. És játszani a vízzel, kis gátakat építeni, követ dobálni. Ezek az emlékek még úgy általában a Dunához kötődnek. Aztán még jó tíz évig rendszeres hétvégi elfoglaltságunk volt, hogy a Nánásin a végállomásig buszoztunk, onnan jó negyedóra séta, és a vállalati vízitelepen máris lecsaptunk egy hajóra, ez lehetett kajak vagy a már említett kiel. Ha voltak nálunk fürgébbek, akkor csak töltöttük az időt a kis kabinoknál, bicikliztünk – már akinek volt min – a Duna mentén, de-benézve a csónakházakba, üdülôkbe. És persze ez többnyire már péntek délután kezdôdött, és csak vasárnap este mentünk haza. Ez az idôszak már jellemzôen a Rómairól szólt. Bár ott volt a közelben Pünkösdfürdô is, nagyon ritkán mentünk oda. Ez az idô – 1950 és 1970 között – volt szerintem a Római másodvirágzása, már elvesztette a nekem is csak képekrôl, elbeszélésekbôl és filmekbôl ismert békebeli báját, de volt pénz a dolgozó nép üdülésének támogatására. Ebben az idôben nem bontottak, inkább építettek. Rendbe hozták, vagy csak megôrizték a csónakházakat, külön vállalat gondozta a nép vagyonát, és sorra épültek a vállalati vízitelepek. Némelyik legendás is volt: a Tungsram, amelynek a párja az újpesti oldalon is megvolt, a Vízművek és még sok olyan, aminek mára már a neve is eltűnt. És akkor se törődött senki a vízparttal, ám az mégsem volt ennyire szemetes, de vadregényes igen. Aztán az élet úgy hozta, hogy majd 30 év telt el, és csak nosztalgiával gondoltam a Rómaira, néha a gyerekeimmel sétáltunk, bicikliztünk arra, aztán már az unokákkal tettem ezt mostanában. És ismét evezek, a Duna királyában, egy közel 80 éves, gyönyörűen felújított szkiffben. A személyes kötődésen túl valahogy mindig feladat is adódott a Rómaival. Először épült egy lakótelep, mindjárt a Római bejáratánál, igaz sokáig csak Pók utcai lakótelepnek hívtuk, mert hát ott van, csak ma már jobban cseng az, hogy a „Rómain lakni”. Akkor a Fővárosi Tanács volt a beruházó, és az OTP még nem volt bank, de egész jó lett az eredmény. Amúgy ez az utca „a Római” határa, ami itt az északi összekötő vasúti hídnál indul és egészen a Barát patakig tart. Jóval északabbra a Békásmegyeri lakótelep is ez idő tájt épült, többnyire a tízemeletes egyenruhával, a keleti oldala talán azért volt népszerűbb, mert közelebb volt a Dunához. De az nem a Római. A Római alig 5000 méter. Viszont itt van talán az egyetlen olyan vízpart Budapesten, ahol adottak a víz és a város kapcsolatai úgy, hogy az a szórakozást, a Evezős térkép, 1928 - 2008 augusztus