Budapest, 2008. (31. évfolyam)
7. szám július - A címlapon: Sebestyén László: Hajók a múltból, tervek a jövőből
BUDAPEST a városlakók folyóirata Pro Cultura Urbis díj 2007 XXXI. évfolyam, 7. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III. évfolyam, 1945-1947 szerkesztô: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV-XXVI. évfolyam, 1966-1988 szerkesztô: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter Olvasószerkesztô és e szám szerkesztôje: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Buza Péter, Buzinkay Géza, Deme Péter, Kirschner Péter (civil világ), Mezei Gábor, N. Kósa Judit (kultúra), Ráday Mihály, Rátonyi Gábor Tamás, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (fotó), Török András, Vargha Mihály (építészetkritika), Zeke Gyula A szerkesztés műhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztôség levelezési címe: 1089 Budapest, Elnök utca 1. E-mail: szerk@budapestfolyoirat.hu Web: http://www.budapestfolyoirat.hu Kiadja: Press Xpress Felelős kiadó: Dávid Ferenc 1089 Budapest, Elnök utca 1. Telefon: 219-0354, fax: 323-0103 Lapigazgató: Oswald Tibor Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és a Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottsága támogatja Tördelés: Huszár András Nyomdai munka: Pharma Press Kft. 1089 Budapest, Elnök utca 1. telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-5900 Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: Hajók a múltból, tervek a jövôbôl (2. oldal) A hátsó borítón: Az elsô fényírdák Pest-Budán (12. oldal) 2008 július BUDAPEST BUDAPEST utcáit, tereit, kapualjait sokféle anyag borítja. Nem a szemétrôl van szó, bár az is megérne egy misét, hanem aszfaltról, betonról, kövekrôl és mûkövekrôl, továbbá – a régiek iránti tiszteletből – fakockákról. Burkolatokról, amelyeknek az lenne a legfontosabb dolguk, hogy sima, tartós, biztonságos járófelületként szolgáljanak gyalogost, autóst, kerékpárost. Ha még szépek is, hát az a hab a tortán. A városi utcák, terek kövezése nem túlságosan régi szokás minálunk. Az 1830-as, 40-es években valósággal ujjongott a sajtó, ha hírt adhatott egy-egy újabb járdaszakasz vagy kövezett kocsiút megépüléséről. Porban-sárban gázolt, kátyúkon döcögött a pestbudai nép, s ahhoz képest nekünk úri dolgunk van. De a lehetőségekhez, a mai követelményekhez képest? Régente útnak, térnek becsületes, vaskos alapot készítettek (kavics, homok), aztán a feketére sült, szikár kövezőmesterek – köztük sok olasz, a szakma nagyágyúi – bár térdvédőben, fakalapáccsal, zsineggel, cövekekkel fölfegyverkezve szépen rárakták a bazalt- vagy a keramitkockákat, netán márványlapokat. Európa sok városában szolgálnak több száz éves térburkolatok, bizonyítva: ha maradandó anyagból, gonddal készülnek, s nem utolsó sorban, karbantartják őket, nemhogy egy-két nemzedéket, de nemzetek egész történelmét képesek elcipelni a hátukon. Még a tölgyfakockák is képesek rá, amelyekkel régen kocsiutakat is burkoltak, s a Zichy-kastély, a Károlyi-palota vagy az Unger-ház (Múzeum körút 7.) kapualjában máig megcsodálhatók. Ahogy mostanság minálunk csinálják, annak tanúi és elszenvedôi vagyunk mindanynyian. Röviddel az önkormányzati választások elôtt munkagépek lepik el a város útjait, kiegyengetik a meglévô, ócska, hepehupás alapot, és már zúdul is az aszfalt, dohog az úthenger. Az eredmény csinos. Egy-két évig tart. Utána töredezni kezd, a lyukat jó esetben befoltozzák, akkor mellette kezd töredezni – ismerjük. A legnagyobb ötlet a buszmegállóknál alkalmazott ronda mókó, homok alapon. Életideje pár hónap. Az egyre mélyülő keréknyomban zöttyen a Volvo-busz, loccsan az olajos hólé, botlik a járókelô. Legyen szebb, elegánsabb, ah, legyen díszburkolat! Hogy ezzel is több a méreg, mint az öröm, annyi baj legyen. A szégyenrôl ne beszéljünk, kihalt, mint az ichtyoszaurusz. Soroljuk? Ferenciek tere – ilyen színû és minôségû kôvel külvárosi lift se csúfítja el a raktára udvarát. Király utca – ahogy lerakták, úgy jött föl az a kô: az erzsébetvárosi építkezések nemcsak függôleges irányban teszik tönkre a városképet, hanem az állandó teherforgalom jóvoltából vízszintesen is. Az Operaház elôtti térség – Istenem, ha valakinek eszébe jutott volna, hogy nôk jeles alkalmakra néha magassarkú cipellôt öltenek... Meg hogy Ybl lépcsôinek ritmusa van, nem jó az, ha alacsonyabb az elsô fok, mert eléraktak egy sor vaskos mûkôlapot... (Mûkövet, jól teccenek olvasni, azt. Oda. Lehetetlen szögben.) A Szent István tér külön tanulmányt érdemelne: a középső nagy rózsa még egyben van, de az apró burkolókövek úgy pattognak kifelé a nemlétező alapból az áthaladó autók kerekei nyomán, mint a szöcskék. (Ja, hogy nem kellene autóval? Aha... De hát a pesti autós bármire ráhajt, ami menetirányba esik, nem?) Elég vicces figyelni a fényképező turistákat, amint hátrálnak, hátrálnak – hopp! No, sebaj, hetente jönnek a derék kövező legények, nyomkorásszák vissza a renitens elemeket, a törött kalapok közé rogyó csatornarácsokat, a kidöntött parkolásgátlók mellôl szétspriccelt kockákat. Nézzünk át Budára is? Kosztolányi Dezsô tér, Gellért tér – gördeszkás kamaszok, kôperemrôl márványpadra, onnan csattanva az új kôre, fogyhatatlan türelemmel, századszor is, míg a kô meg nem adja magát. (Más: a Gellért téren most a metró miatt verik éppen szét a pár éves burkolatot.) Maradt utolsónak a legszomorúbb: a Hősök tere. Az egyik legszebb díszburkolat a városban. Jól bírta a gördeszkákat, a koszorúzásokat, mindent. Július 5-ig. Mert akkor maszkban hősködő mélymagyarok a felszedett, összetört kalapok darabjaival támadtak a rendőrökre. Ugyanazok lehettek, mint akik nemrég az Erzsébet tér köveit használták ugyanerre. (Fejthetnének helyettük újakat egy alkalmas kôbányában.) Nagyon hiányzik nekünk az az alap, az az út, az a kövezet, amelyen emelt fővel, biztonságban sétálhatna vendégeivel együtt BUDAPEST