Budapest, 2008. (31. évfolyam)
8. szám augusztus - A címlapon: Sebestyén László: Római parti
BUDAPEST a városlakók folyóirata Pro Cultura Urbis díj 2007 XXXI. évfolyam, 8. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III. évfolyam, 1945-1947 szerkesztô: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV-XXVI. évfolyam, 1966-1988 szerkesztô: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter E szám szerkesztôje: Buzinkay Géza Olvasószerkesztô: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Buza Péter, Buzinkay Géza, Deme Péter, Kirschner Péter (civil világ), Mezei Gábor, N. Kósa Judit (kultúra), Ráday Mihály, Rátonyi Gábor Tamás, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (fotó), Török András, Vargha Mihály (építészetkritika), Zeke Gyula A szerkesztés műhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztőség levelezési címe: 1089 Budapest, Elnök utca 1. E-mail: szerk@budapestfolyoirat.hu Web: http://www.budapestfolyoirat.hu Kiadja: Press Xpress Felelős kiadó: Dávid Ferenc 1089 Budapest, Elnök utca 1. Telefon: 219-0354, fax: 323-0103 Lapigazgató: Oswald Tibor Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és a Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottsága támogatja Tördelés: Huszár András Nyomdai munka: Pharma Press Kft. 1089 Budapest, Elnök utca 1. telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-5900 Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: Római parti (2. oldal) A hátsó borítón: Van a Bajza utca sarkán... ( 8. oldal) 2008 augusztus BUDAPEST címerében hullámos ezüst szalag jelképezi a pesti és a budai oldalt elválasztó Dunát. A város címerének volt egy változata, amelyben ennek a szalagnak a közepén egy ötágú vörös csillag jelentett valamiféle légies kapcsolatot a két part között. A megoldás átmenetinek bizonyult. Mi, budapestiek szeretjük a tartós és biztos megoldásokat. Ezért rajongásig szeretjük a Dunán átívelő hidakat. Néha-néha még el is foglaljuk azokat egy kis sétára, muzsikálásra, városvédő-városnéző futásra, barátságos, családias hétvégi programokra, amelyekre szívesen hívunk vendégeket. Voltak azonban barátságtalan hídfoglalási kísérletek is, amelyeknek normális budapesti nemigen örülhetett. Életünk ma már elképzelhetetlen a folyón átívelô hidak nélkül. Másfél évszázad alatt – a vasúti hidakat is beleszámítva – éppen tíz tartósnak szánt átkelôt építettek elôdeink a Dunán. Átlagosan tizenöt évenként egyet. Ez a tempó ma elfogadhatatlan, ha a növekvô igényeket vesszük figyelembe. Egyre többen igyekeznek az egyik partról a másikra, az ország másik felébe. Még nincs készen a Megyeri híd, már sürgetjük az Aquincumi, az Albertfalvai hidak építését. Csak remélni lehet, hogy nevüket megelôlegezve így, nagybetűvel írhatjuk. Nem jönnek ismét elő múló divatok, még múlékonyabb sztárjainak névötleteivel. És abban is reménykedhetünk, hogy az újabb hidak vezetnek majd valahova. Abban már elődeink is jeleskedtek, leginkább a hídépítőket befolyásoló akarat nyomására, hogy hídjaink „furcsa véget” érjenek. A Széchenyi Lánchíd sehogyan sem torkollik az egykori Sugár útba. Az Erzsébet híd a Gellérthegynek szalad neki. Újabb hídjaink közül a Lágymányosit egyenesen egy falnak vezették. A Megyeri hídról sem tudjuk még, mit is köt össze pontosan. Akár délebbi testvére, a Pentelei híd. Régi hídjaink azonban tartják magukat. Vehetjük ezt akár pesties szóviccnek is, ha nem volna nagyon komoly. A terhet, amelyet korunk növekvő forgalma rak rájuk, csak csodával határos módon képesek elviselni. Nem véletlen tehát, hogy karbantartásuk, felújításuk, rekonstrukciójuk szinte több időt, pénzt, munkát, szakértelmet igényel, mint amennyit az újakra tudunk fordítani. És persze több türelmet is, hiszen megszokott útvonalunkat, mindennapi életritmusunkat kell megváltoztatnunk, amikor a hídépítők hosszabb-rövidebb időre gondos kezelésbe vesznek egy-egy dunai átkelôt. Miközben bosszankodva araszolunk az éppen használható hidak egyikén, gondoljunk néha a hídépítôk, felújítók szép és felelôsségteljes munkájára. Gondoljunk William Tierney Clarkra, Ernest Gouinra, Széchy Károlyra, Kübler Györgyre, Feketeházy Jánosra, Álgyai Hubert Pálra, Misléth Endrére, az Erzsébet hidat újratervezô Sávoly Pálra, aki már az Árpád híd és a Szabadság híd kivitelezésében is jeleskedett, és valamennyi hídépítôre. A hidak a város legsebezhetôbb pontjai. Nem rejthetôk, nem dughatók el a romboló, a Budapest életét megbénítani akaró szándék elöl. A II. világháború talán legfájdalmasabb pusztítása hídjaink értelmetlen felrobbantása volt. Akik akkor éltek, nem felejtik el sohasem a Dunába roggyant hidak látványát. Szomorú aktualitás, hogy a Margit híd áldozatainak egyike Kabos Endre kardvívó olimpiai bajnokunk volt. Ma már mindez egy rossz álom. Ugyanakkor figyelmeztetés is, hogy a hidakat békében is óvni kell. Tíz évvel ezelőtt, Pest-Buda és Óbuda egyesítésének 125. évfordulójára Budapest – a világ számos városának mintájára – új szimbólumot választott magának. Mi más is lehetett volna, mint a világörökség részét képező budai panoráma a Vár sziluettjével és a Lánchíddal. Az évforduló emlékezetes eseménye volt a hagyományteremtő Hídünnep, amely egy hétvégére színes, hangulatos promenáddá varázsolta a Lánchidat. A hagyomány gyorsan gyökeret vert, divatot teremtett. Ma már nincs olyan rendezvényszervezô, sport- vagy médiamenedzser, akinek ne az lenne a legelső ötlete, hogy valamelyik hidat valamilyen nemes cél érdekében zárjuk le egy-két napra. Ilyenkor a bosszankodó közlekedôk és a programot élvezôk aránya általában kiegyenlíti egymást. De mi van akkor, ha a nemes szándékú programok sokasága és a hidak elhúzódó vagy halaszthatatlanná váló felújítása idôben egyre gyakrabban egybeesik? Az arány jelentôsen eltolódik a bosszankodók, a maradék hidakon füstöt okádva araszolók javára. Pedig nincs is különleges vágyunk. Legyen az egyszerre használható, a mindig valahová vezető hidak városa BUDAPEST, BUDAPEST