Budapest, 2013. (36. évfolyam)
1. szám január
BUDAPEST a városlakók folyóirata Pro Cultura Urbis díj 2007 XXXVI. évfolyam, 1. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III. évfolyam, 1945-1947 szerkesztô: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV-XXVI. évfolyam, 1966-1988 szerkesztô: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter Olvasószerkesztô: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Buza Péter, Buzinkay Géza, Deme Péter, Hidvégi Violetta, Kirschner Péter, Mezei Gábor, N. Kósa Judit (kultúra), Ráday Mihály, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (archív fotó), Sebestyén László (fotó), Török András (Simplicissimus Budapestje), Zeke Gyula A szerkesztés műhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztôség levelezési címe: 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. E-mail: szerk@budapestfolyoirat.hu Web: http://www.budapestfolyoirat.hu Kiadja: Press Xpress Felelős kiadó: Dávid Ferenc 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. Telefon: 577–6300, fax: 323–0103 Lapigazgató: Fabók Dávid Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését az NKA támogatja Nyomdai munka: Pharma Press Kft. 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121, telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-5900 Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: Műcsarnokosdi (22. oldal) A hátsó borítón: Cukrászda és irodalom (4. oldal) 2013 január BUDAPEST BUDAPEST, Budapest, te csodás... Ki ne ismerné a slágert, ki ne dúdolgatta volna már a Gellért-hegy tetejéről kínálkozó panorámán elandalodva – netán épp ellenkezőleg, ironikusan, dühöngve vagy rezignáltan, például egy méretes kutyagumival történt találkozás nyomaival viaskodva. De mi most egészen kivételesen nem a város, hanem lapunk, e harmadik, legújabb folyamban tizedik esztendejébe lépő BUDAPEST fölött álmélkodunk egy verset: nem öndicséretképpen, hanem mert még mindig megvan, még mindig elkészül hónapról hónapra, esztendőről esztendőre... Hogy kezdődött? Volt egyszer, hol nem volt egy városát szerető, ismerő, sőt másokkal is megszerettetni igyekvő szegénylegény: Török András. Forgatta a fejében sokáig, miért is nem üldögél ő rendszeresen egy asztalnál magaformájú városbolondokkal: beszélgetve, gondolkodva, mesélve és mesét hallgatva. Megosztotta ezt a vágyát a kávéházi törzsasztalok hajdani világában otthonos szegényasszonnyal, Saly Noémival. Több se kellett annak: percig se halogatta az első találkozó időpontjának kitűzését, se az alapításhoz meghívandók listájának összeállítását. Maguk mellé szólították hamar Ráday Mihályt és Gerle Jánost s velük aztán Buza Pétert, Buzinkay Gézát, Mezey Gábort, N. Kósa Juditot, Sándor Tibort, Vadas Ferencet, Vargha Mihályt, Zeke Gyulát – ne is soroljuk tovább, elsőre is voltak vagy kéttucatnyian. Jókora kerekasztal kerekedett hát, körbeültek, örültek, derültek, azóta se hagyták abba, pedig jött azóta ború is elég. Hanem tán egy év se telt el, Buza Péter is gondolt egy merészet: ennyi egybegyűlt írástudó-várostudó tudományából kifőzhetnénk valami olyasmit, ami még többeknek szolgálhatna szellemi táplálékul! Hogy is volt csak azzal a kőlevessel? Annak a meséjét tudja persze mindenki. Nem kell hozzá egyéb, csak egy kondér, egy kis víz meg egy alkalmasnak látszó kődarab. No, persze nem árt, ha kerül melléje apródonként egy kis só, kanálka zsír, egy-két darab kolbász, holmi zöldségféle és egy marék rizskása. Ezekkel vndítgatva már olyan príma levest lehet rittyenteni, hogy a legfukarabb öregasszony is elkönyörgi azt a követ az aljáról... Kondornak hamar kikovácsolódott az asztaltársaság egy szűkebb csapata, kerestek maguknak ágasfát is egy kiadó képében, arra függeszkedtek. Öklömnyi gránitdarab kuporodott a kondér aljára főszerkesztőnk személyében (hujjaj, bele is vásnék a foga annak, aki megpróbálná kikezdeni), egy szempillantás – de legalábbis pár hónap – alatt összehordódott a többi összetevő is, és 2004 tavaszára ott fortyogott az első frissen főtt leves. Azt folytattuk, amit az első nekifutásra, 1945-től Léstyán Sándor, a másodikra, 1966-tól Mesterházi Lajos és munkatársaik elkezdtek: pártoktól és pártoskodásoktól távol maradva, csak a városunk értékeire, szépségeire és azok megőrzésére – meg persze fogyatékosságaira, betegségeire és azok lehető, remélt orvoslására – összpontosítunk, makacsul ragaszkodva az épített és szellemi örökség védelméhez, a polgári felelősségtudathoz, a civil kurázsihoz. Az eddigi mérleg: bő háromezer újságoldal, sokszáz cikk, fénykép és egyéb dokumentum a főváros múltjáról és jelenéről. Éppen úgy készült, a semmiből, mint a mesebeli. És úgy készül azóta is. Sőt egyre inkább. Aki eszi, mégis szereti, vannak hűséges előfizetőink, vannak törzsolvasóink, akik már abban is örömet lelnek, hogy minden hónap tizenötödikén fölkeressék érte az ismerős könyvesboltot vagy antikváriumot, és vannak, akik a könyvtárban lesik a polcon, megjött-e már az új szám. (Csak éppen a város, amelynek a nevét hirdetjük, históriáját írjuk, csak az nem törődik velünk. Mostani vezetői éppúgy egy fillért se szánnak ránk, ahogy – leszámítva egy rövid kezdeti időszakban a Pro Cultura Urbis alapítvány támogatását – az előzők se szántak. S korábbi hivatalos támogatóink a legutóbbi kormányváltást követően úgy zárták el az amúgy is vékonyacskán csordogáló pénzcsapokat egyik napról a másikra, hogy azt se mondták melléje: bikkmakk.) Köszönet hát a hűségeseknek, mindazoknak, akiknek az előfizetéséből vagy önzetlenül felajánlott párszázezer, sőt pártízezer forintjaiból mégis megfőhetett kilenc évfolyam kőlevese. Csak bennük bízhatunk a továbbiakban is: hadd kerekedjék teljessé a tizedik, s talán majd a következők is – ne maradjon szégyenszemre lapja nélkül a városunk: BUDAPEST