Budapesti Hiradó, 1846. január-június (311-412. szám)

1846-01-16 / 320. szám

Been­­­apok minden héten négyszer, n. m. kedden, csütör­tökön, pént. és vasárn.jelennek meg. Előfizetési ár félévre Buda­pesten házhoz-hordással 5 ft., borítékban 6 ft., postán bo­rítékban 6 ft. ez.p. A hirdetmé­nyek minden apróbetüs hasáb­­soráért 5 (öt) ez. kr. fizettetik. Péntek B20. Januar 16. 1846. BUDAPESTI HÍRADÓ. Előfixethatni Anyama kiadóhivatalban, hatvani az­ozai Horváth-házban 483 ik szán alatt földszint, ét minden királyi postahivatalnál. — Az ausztriai birodalomba s külföldre menendő példányokat csak a bécsi császári posta­­hivatalnál rendeltethetnek meg. TARTaLO­M. Magyarország és Erdély. Kinevezés. Elő­léptetés. Halálozások. A horvát bonyodalmak III. — Megyék. Elő­­leges tudósítás Montból. Közgyűlés Verőczében. — Külföld: Nagybritannia. Francziaorsz. Lengyelország. Afrika. Hiv. és magán­hirdetések. Loteriákban húzott számok. Nemzeti színházi játékrend. Gabonaár. Statuspapirok és részvények árkelete. Dunavizállás. IRODALOM és TUDOMÁNY. A magyar honvédelem történeti vázlata. Olvasta, midőn rendes tagi székét elfoglal­ná . Horváth Mihály (vége). — Bibliographiai értesítő, honi és külföldi. IHADGYARORSZÁG és ERDÉLY. Ő cs. ap. kir. Fölsége S­z­a­n­i­s­z­l­ó Ferencz püspököt és m. kir. helytartósági tanácsost mint a pesti kir. egyetemnél eddig hittu­dományi kar igazgatóját és elnökét ezen hivatalától legkegy. fölmen­teni ’s ezen hivatalokkal Fogarassy Mihály nagyváradi diák szertárt, kanonokot felruházni, egyszersmind püspöki czimmel disze­­siteni legkegy. méltóztatott. A nagy magy. kir. udv. kamara Tolnay Antalt pécskai kir. kamarai tiszttartó-hivatali ellenőrt, saját kérelmére hasonló tisztminő­ségben Aradra helyezte által. F. hó 13-án haltak meg Pesten. Kovacsóczy Mi­hály hit. ügyvéd és a Nemzeti Újság előbbeni szerkesztője huzamos sínylődés után mellvízkórban élte 44ik évében, és Manno Alajos okleveles gyógyszerész és negyedévi or­­vosnövendék tüdősorvadás következtében élte 28- k évében. Béke hamvaiknak! ” (A horvát bonyodalmak II­.) A magyar el­lenzéknek egyik kedvencz állítása, mellyel a P. Hírlap hajdani szerkesztője a körösi rendek irányábani minapi nyilatkozatá­ban szinte ismétel, abban központosul: „hogy Magyar­­ország részéről nem történt semmi, mi H.országban visz­­szahatást szülhetett volna, ’s hogy mégis Horvátország­ban egy párt nemcsak a Magyarország elleni gyűlölséget szüntelen táplálja, de még elszakadási tervekről is álmo­­dozni merészel.“ Hogy ezen állítás igazsága felől részrehajlatlan ítéletet hozhassunk, szükséges némi fogalmakkal tisztába jönnünk. Ha az ellenzék kész azon tagadhatlan igazságot elvként elfo­gadni, hogy honunk kivánatinak törvényes orgánumaként csak az egész törvényhozás tekintendő; hogy Magyaror­szág rendeinek a kapcsolt részek irányábani lépéseit nem egyes indítványok, vagy a követi táblának szen­e­­tei és törvényjavaslatai, hanem csak az ő­felsége hozzájárulásával szentesített valódi törvények nyomán kell és lehet megítélni; ha még az egyes indítvá­nyozók irányában is méltán követeli, hogy csak valóban történt nyilatkozataik vétessenek tekintetbe, szán­dékuk pedig és irányzatuk ne gyanúsíttassék; ha egy szóval, azt állítja, hogy mindig csak a már életbe lép­tetett intézkedéseket, nem pedig a szellemi irányzatokat kell szemügyre venni, akkor készek va­gyunk megismerni, hogy részünkről semmi sem történt, mi a horváthoni mozgalmakat—amennyiben t. i. azok csak vissza­hatásnak tekintendők—igazolhatná; és egyedül csak azt vél­jük megjegyzendőnek, hogy ennélfogva az ilir párt is, melly­nek nézeteit egyébiránt egész kiterjedésben pártolni épen nem szándékozunk, méltán követelheti, hogy olly czélza­­tokról ne vádoltassék ,mellyek vagy egyáltalában nem, vagy csak egyesek által és soha olly határozottsággal ki nem je­lentettek, mint Horvátországnak a híres néhai szerkesztő ál­tal a pesti gyűlésen indítványozott, Magyarországtóli elsza­­kitása. Ha mindazáltal az ellenzék, melly minden javaslatit a közvélemény állítólagos pártolására alapítja, melly a nemzet kivánatai fölfogásának és kijelentésének egyed­­áruságát magának követeli, és mindig annak nevében szo­kott fölszólalni, ezen állításához továbbá is ragaszkodik, ak­kor ne csodálkozzék, hogy ollyanok, kik a körülményeket közelebbről nem ismerik, szavainak kelletinél nagyobb fon­tosságot tulajdonítanak é s a nemzet rovására írják azon tulságokat, mellyekért egyedül az ellenzék felelős. Mi leg­alább nem engedhetjük, hogy okoskodásiban olly eljárásra hivatkozzék, melly csak az által lön lehetségessé, hogy a kormány és a conservativek az ő javaslatit el nem fo­gadták, és hogy ezen csekély ártatlan „fallacia“ által a fe­lelősséget magától elhárítván, önhibás következményeiért másokat tegyen felelősökké. Nem kívánván mindazáltal általánosságokban maradni, menjünk át mindenek előtt a nyelv kérdésére. Az ál­­líttatik ugyan­is, hogy Horvátországnak nemzetisége mindig szentül megőríztetett, soha meg nem támadtatott, hogy ma­gyarosítása czélba nem vétetett! Feleljenek a tények: az 1839ki orsz.gyülés által fölterjesztett nyelvbeli törvényja­vaslat az 1830diki 8dik t.czikk­edik szakaszának rendeletét, melly szerint senki, ki magyarul nem tud, közhivatalra ne alkalmaztassék, 10 esztendő lefolyta után a kapcsolt részekre is kiterjeszti, mi csak ő felségének királyi válasza folytában hagyatott ki; az első törvényjavaslat továbbá a magyar nyelvbeni levelezés kötelességét az álladalom min­dennemű törvényhatóságaira kiterjesztvén, csak a leg­felsőbb k. válasz folytában szorította azt az o­r­s­z­á­g h­a­tá­rain b­előliekre. (1. 1839.. országgy. írásai. H. kötet 8—14., 397., 401.1., tov. III. köt. 125., 127. és 263. 268.1.) — az 1843—44diki országgyűlésen pedig a kir. és rrk első törvényjavaslatának 2. szakaszában(l. sz. II. k. 4. lap.) Ma­gyarországban’s a kapcsolt részekben egyedüli hivatalos és országlási nyelvnek a magyar állittatik, minden más nyelvben készült irományok és oklevelek érvénytele­neknek tekintetvén. Létetett ugyan az 5, 6, 7dik -ban Hor­vátországról különös említés, de miután ezen kitétel „Hor­vátország“ hazai törvényeinkben nagyobbrészt ismeretlen, miután felfogásunk szerint „Horvátország“ nem másnak te­kintendő , mint kapcsolt résznek, ezen kivétel csak keveset használhatott,mert míg egy részről bizonyságául szolgált an­nak, hogy a Horvátország irányában követett politikának helytelensége mindinkább kezdett éreztetni, más részről ta­núságot nyújtott, hogy annak egyenes, férfias és méltányos módosítására az ellenzéki többség magát elhatározni nem tudván, régi országgyűlési taktika szerint egy kétes álláson határozatlan és különfélek ép ma­gyarázható törvény által akart segíteni. Szükséges-e említeni azon hosszú vitatkozásokat, mellyek a két tábla közt leginkább azért keletkeztek, mert a főrendek conservatív többsége Horvátország belügyeiben a tanácsko­zási nyelv meghatározását a horvátországi rrk. szabad választására hagyni akarta, mig a rendek táblájának ellenzéki többsége, elfelejtkezvén vezérszónokainak más alkalomkori nyilatkozatiról, jelesen többek közt Deák Ferencznek az 1889/4niki orsz.gyülésen tett nyilatkozatáról (1. Jegyzőkönyv III. R. 8. 1.), hogy t. i. óhajtja és kívánja, hogy Horvátország nemzetiségét fentartsa, de azt is óhajtja,hogy a deák nyelv helyett a horvát nyelvet vegye be; ellenkezőleg továbbá Pest megye ren­deinek legújabb fölirásukban kijelentett állitásával a latin nyelv használatát parancsolólag és törvény által akarta megállapít­­tatni (1. 1841.ciki Országgy. írom. II. kötet. 48, 57, 62, 68- dik­­.). Nem akarjuk e helyen azon kérdést vitatni: a létező körülmények igazolják-e ezen lépéseket vagy sem; csak annyit akarunk bebizonyítani, hogy a magyar ellenzék még legutóbbi időkben is, nem tekintve azon előzményt, hogy a latin nyelv tartomány­gyűlési határozat és nem or­szágos törvény által emeltetett Horvátországban diplo­matikai polétra, a t­artományg­yű­lés meghallga­tása nélkül, a horvát követek és főbb hivatal­nokok nyilatkozatai ellenére, akart e tekintetben pa­rancsolólag intézkedni. Említsük-e azon számos, a horvátok ellen irányzott szenvedelmes kitöréseket, mellyek az iliris­­mussal együtt a kapcsolt részek minden jogait is megtámad­ták? felhozzuk-e a horvát követeket latin felszólalástól el­tiltó, és igy, fenálló utasításuk mellett, őket hallgatásra kárhoztató rendi határozatot, mellynek törvényessége és jogossága méltányosságával és politikai ildomosságá­­val valóban fölér?! A feledékenység fátyoléval borítanék be mind­ezeket, ha horvát lapban horvátok számára írnánk, de magyar lapban főleg magyaroknak írván, kötelességünknek tartjuk az önámitás elkerülésére minden előzményt fölhozni, hogy illy módon képesek legyünk jö­vendő lépéseinkben a múltak hibáit kerülni. De máskép állnak-e a dolgok a kapcsolt részek többi municipális jogaira nézve ? Tagadhatja-e valaki, hogy azok minden alkalommal ostromoltattak, megtámadtattak ? Megis­merjük ugyan, hogy p.o. vallás tekintetében a kap­csolt részek rendeinek föladásaién volna azon kér­dést venni fontolóra : váljon ha egy kapcsolt ország a közös törvényhozás utalma alatt áll, ha a közös alkotmány minden jótéteményeit élvezi, nem kivánja-e tőle a méltányosság és az ildomosság, hogy olly jogtól álljon el, melly az anyaor­szág lakosainak nagy számára nézve sérelmes ? De a m­é­l­­tányosság igényletei különböző fölfogást ki nem zárnak; a törvény világos szavai ellenben minden kétségen felül állanak. Fölhozzuk-é az 1681: 66. 1687 : 23. 1715 : 120 és végre az 179°/1: 26. t. ez. 140. szakasznak több or­­szággyülésekent szüntelen és csak a főrendek által ellenzett ostromlását; emlitsük-é a horvátországi adó iránt az 1819/foki orsz.gyülési vitatásokat.—(1.1819/toki Orsz.gy.rrk Jegyz. III. k. 1—14.1.) hivatkozzunk-é a rendek táblájának az úgyne­vezett tótországi vagy Szerém, Verőcze és Pozsega megyék Irodalom és Tudomány. A MAGYAR HONVÉDELEM TÖRTÉNETI VÁZLATA. Olvasta , midőn rendes tagi székét elfoglalná, Horváth Mihály, a magy. tud. társ. Évkönyvei 6. kötetében 290—376 lapig. (Vége.) A honvédelem második korszakát az Anjouktól a mo­hácsi veszedelemig terjeszti. E szakban emelkedik nem­zetünk ereje legmagasabbra ’s sülyed le legalsóbb fokára. Robert Károly ’s nagy Lajos alatt a bandériumok (bandiera, zászló) kapnak lábra, igy neveztetnek a főnemesség- ’s papoktól kiálli­­tott zászlóaljak. II. Endre király idejétől a vár-’s egyéb kirá­lyi jószágok elajándékozás által igen csökkentek ’s velők együtt « királyi had száma és ereje. Az Anjouk ezt szaporítani igyekez­vén, behozák az ősi­s­éget, az ez után nyert jószágokat a fegy­verszolgálat kötelezése alatt eladományozván és fényes udvari ki­tüntetések által a magyar főnemességet hadszolgálatra kecsegtet­vén , mi olly fényes tulajdonú királynak, mint nagy Lajos volt, sikerült is. A bandériumok akkor 500 lovasból állottak; minden zászlós főnemes és főpap vezetett illyet ki, a köznemesség pedig a fő- és alispánok vezérlete alatt vármegyénkint kiállitá az úgy­nevezett derékhadat, melly az ország határain belül kato­náskodott. Hadtámadatkor előbb a király, a zászlósok és a főpa­pok bandériumai fogtak fegyvert, azután a köznemesség. Mátyás már állóhadat is tartott, a 4 — 6000ből álló fekete sereget, melly télen nyáron szabad ég alatt táborozván , legénysége barna színétől nyerte nevezetét. Mint mindenütt úgy nálunk is, a puskapor feltalálása ’s tűz­fegyver használata, nagy változást okozott a hadiszolgálatban. A fegyverében, gyakorlatában ’s erejében többé nem bízható ne­messég, elveszte harczkedvét, hanyag kezde lenni a katonásko­dásban ’s azt szívesen a szolga népre tolta volna. Zsigmond alatt már a telekkatonaságot (militia portalis) látjuk feltűnni, de még nem önállólag, hanem mint a nemes had járulékát. Tudniil­lik néma parasztság állította ki saját kebeléből a katonákat, ha­nem a nemesség v­e­z­e­tt­e k­i a jobbágytelkeire esett vitézeket. Uj teher súlyosodon a népre, a nélkül hogy érette jogokkal kár­­mentesittetett volna, azon örök igazság szerint, hogy az, ki kö­telességeket teljesít jogokkal is ruháztassék fel, ’s megfordítva: ki jogokat élvez , kötelességek gyakorlatára is szorítassék; mert jog és kötelesség egymást feltételező fogalmak, mellyek egymás­tól el nem választhatók. És ime , ez örök igazság elmulasztásáért el sem maradt a Nemesis büntető karja. II. Ulászló alatt Bakács Tamás, a török ellen felfegyverkeztette a parasztságot ,s Dózsa kurucz harcza azonnal bekövetkezett. Mátyás után a gyönge Jagellók alatt, az aristocratai vagy in­kább olygarchiai ellenzék, melly akkor még inkább katonai mint politikai téren patvarkodott, egészen tönkre tette a királyi ha­talmat, azaz a magyar állományét ’s ennek ereje belsőre és kül­sőre nézve megsemmisíttetett. A­kinek katonai dolgokról legki­sebb fogalma van, megbotránykozás nélkül nem olvashatja, mikép II. Ulászló óta a nemesség hada 15 napnál tovább táborozni nem tartá magát kötelesnek. Hányszor nem dühöngött a magyar (mint napjainkban az afghánok és shikek) őrült pártdühében önmaga ellen ,s hogy végkép el nem pusztult, nem neki, hanem egyedül az Isten végtelen irgalmának tulajdonítható. Mit használt az oly­garchiai ellenzéknek győzedelme? A megsemmisített országhata­lommal önmagának is tönkre kellett jutnia. A király szavára nem hallgatott többé senki, sem a bandériumok vezérei sem a megyék, az adó sem hajtatott be rendesen ,s így végre a ma­gyarok királya saját székvárosában , ő szégyen­­húst sem kapha­tott rovásra. Hazánk történetében az olygarchiai ellenzéket két­szer látjuk botrányos szemtelenséggel feltolni fejét, II. Endre ’s II. Lajos alatt ’s a nemzet azonnal sírja szélén állott; bekövetke­zett: Sajó és Mohács! Discite exemplis moniti! A harmadik korszak a mohácsi csatától az állan­dó katonaság felállíttatásáig terjed. Ez honunk leg­nagyobb zavarának ideje. Mindjárt eleinte az ország két részre oszlik, két király csatázik egymással; utóbb Erdély elszakad Magyarországtól, a vallási villongások kezdődnek, a mellett a török dúlja a hazát. Szintolly zavarban van a honvédelem is. A tűzfegyver­es állandó katonaság felkerekedtével a bandériumi rendszer ’s a nemesi felkelés többé alkalmazhatlan ’s haldoklani kezd. A nemesség csak 15 napig akar hadakozni, a bandériumok urai féltik váraikat oda hagyni, ne­hogy távollétök alatt bevé­tessenek vagy kiraboltassanak; a bandériumok mindig kisebb számra olvadnak,s végre teljességben egyedül papiroson, a való­ságban pedig csak romjaikban állanak még fen. A személyes szolgálat is mindig ritkább jön, a helyettesítés ellenben divatosabb, többször a nemesség felkelését pénzzel is váltja meg; a telek­katonák végre saját zászlóik alatt állíttatnak ki, a birság pedig a ki nem állított katonákért, melly vitéz nemzetnél hősi időben rettenetes, csekélységre sülyed le. Rómában a fegyverre szólí­tott ’s meg nem jelent polgárt a praetor azonnal elfogatta ’s dárda alatt rabnak adta el. A vezérek, sőt még az Árpádok alatt is, a személyesen meg nem jelent vitéz, szabadsága és jószágától fosz­tatott meg ; most pedig a nemesség minden „nem állított lovas és gyalog havi zsoldjának elengedhetlenül behajtandó kétszeres mennyiségében marasztaltatott el.“ 1715 ben végre a rendes had ’s az adó a nemességtől egészen a parasztságra tolatott, megtart­ván a birtokot és jogot, de a tehert és kötelességet más nyakára nyomván. Erre commentárt utóbb í­ondunk. A negyedik korszak az állandó katonaság felál­lításától napjainkig terjed. Állandó katonaság rendezett adórendszert tesz fel, mert a rendesen nem fizetett katonát féken nem lehet tartani, élni akar ’s nem lévén miből „a szegény nép könnyein élősködik.“ Midőn Wallenstein, II. Ferdinand alatt, 60,000 katonát toborzott össze, megijedtek Bécsben, mert ennyi népet fizetni nem könnyű. „Bahh!­monda a fundlandi herczeg, 60,000 felfegyverkezett ember éhen meg nem halt! És valóban meg sem halt, sőt pompásan élt, csak hogy azt a németországi herczegek meg nem köszönték. Hazánk­ban a rendes adó behozása előtt gyakori a panasz a német kato­naság rablásai ellen. Végre megadatott a mi szükséges volt, sőt Mária Terézia alatt a magyar nagylelkűség rendkívüli katonaálli­­tásra lelkesedett fel, több főnemesektől ezredek állitattak ki, mellyek azután toborzás által teljes számban feltartatvan , még most is léteznek. 1764 ben végre Mária Terézia a nemesi felkelés pénzbeni megváltását hozá az országgyűlésen indítványba , de a dolog nem sikerült. II. József elhatározottabb lépéseket vala te­endő , ha kora halála által meg nem akadályoztatik. Nevezetes e tekintetben nézete, mellyet 1785 ben egy, Pálffy kanczellárhoz utasított kéziratban nyilvánított. „Mulhatlanul szükségesnek állitá ebben az ország egyetemes javára, hogy a hadi adóban a paraszttal a nemes aránylag osztozzék ’s ezáltal a személyes fegyverrekelés nyomasztó, a jelen európai körülmé­nyekben már egészen haszonvehetlenné vált kötelességét c­z­é­s­­szerübbel váltsa meg, kijelentvén egyszersmind hogy, „ha a nemesség e lépésre’s azután az ekint megosztott’s igy kön­nyen nagyobbitható adónak a többi örökös tartom­ányokénak ará­nyában intézendő felemelésére hajlandó leszen, kárpótlásul a fiscalitási és ősiségi intézményt eltörlendi, s a külkereskedést nyomasztó zavarai alól föl­­szabad­í­t­a­n dj a ’sat.“ Pálffy ezt kivihetőnek nem tartván, a dolog megint abban maradt. Ferenc* alatt, a franczia háborúk

Next