Budapesti Hiradó, 1846. január-június (311-412. szám)
1846-01-16 / 320. szám
Beenapok minden héten négyszer, n. m. kedden, csütörtökön, pént. és vasárn.jelennek meg. Előfizetési ár félévre Budapesten házhoz-hordással 5 ft., borítékban 6 ft., postán borítékban 6 ft. ez.p. A hirdetmények minden apróbetüs hasábsoráért 5 (öt) ez. kr. fizettetik. Péntek B20. Januar 16. 1846. BUDAPESTI HÍRADÓ. Előfixethatni Anyama kiadóhivatalban, hatvani azozai Horváth-házban 483 ik szán alatt földszint, ét minden királyi postahivatalnál. — Az ausztriai birodalomba s külföldre menendő példányokat csak a bécsi császári postahivatalnál rendeltethetnek meg. TARTaLOM. Magyarország és Erdély. Kinevezés. Előléptetés. Halálozások. A horvát bonyodalmak III. — Megyék. Előleges tudósítás Montból. Közgyűlés Verőczében. — Külföld: Nagybritannia. Francziaorsz. Lengyelország. Afrika. Hiv. és magánhirdetések. Loteriákban húzott számok. Nemzeti színházi játékrend. Gabonaár. Statuspapirok és részvények árkelete. Dunavizállás. IRODALOM és TUDOMÁNY. A magyar honvédelem történeti vázlata. Olvasta, midőn rendes tagi székét elfoglalná . Horváth Mihály (vége). — Bibliographiai értesítő, honi és külföldi. IHADGYARORSZÁG és ERDÉLY. Ő cs. ap. kir. Fölsége Szaniszló Ferencz püspököt és m. kir. helytartósági tanácsost mint a pesti kir. egyetemnél eddig hittudományi kar igazgatóját és elnökét ezen hivatalától legkegy. fölmenteni ’s ezen hivatalokkal Fogarassy Mihály nagyváradi diák szertárt, kanonokot felruházni, egyszersmind püspöki czimmel diszesiteni legkegy. méltóztatott. A nagy magy. kir. udv. kamara Tolnay Antalt pécskai kir. kamarai tiszttartó-hivatali ellenőrt, saját kérelmére hasonló tisztminőségben Aradra helyezte által. F. hó 13-án haltak meg Pesten. Kovacsóczy Mihály hit. ügyvéd és a Nemzeti Újság előbbeni szerkesztője huzamos sínylődés után mellvízkórban élte 44ik évében, és Manno Alajos okleveles gyógyszerész és negyedévi orvosnövendék tüdősorvadás következtében élte 28- k évében. Béke hamvaiknak! ” (A horvát bonyodalmak II.) A magyar ellenzéknek egyik kedvencz állítása, mellyel a P. Hírlap hajdani szerkesztője a körösi rendek irányábani minapi nyilatkozatában szinte ismétel, abban központosul: „hogy Magyarország részéről nem történt semmi, mi H.országban viszszahatást szülhetett volna, ’s hogy mégis Horvátországban egy párt nemcsak a Magyarország elleni gyűlölséget szüntelen táplálja, de még elszakadási tervekről is álmodozni merészel.“ Hogy ezen állítás igazsága felől részrehajlatlan ítéletet hozhassunk, szükséges némi fogalmakkal tisztába jönnünk. Ha az ellenzék kész azon tagadhatlan igazságot elvként elfogadni, hogy honunk kivánatinak törvényes orgánumaként csak az egész törvényhozás tekintendő; hogy Magyarország rendeinek a kapcsolt részek irányábani lépéseit nem egyes indítványok, vagy a követi táblának szenetei és törvényjavaslatai, hanem csak az őfelsége hozzájárulásával szentesített valódi törvények nyomán kell és lehet megítélni; ha még az egyes indítványozók irányában is méltán követeli, hogy csak valóban történt nyilatkozataik vétessenek tekintetbe, szándékuk pedig és irányzatuk ne gyanúsíttassék; ha egy szóval, azt állítja, hogy mindig csak a már életbe léptetett intézkedéseket, nem pedig a szellemi irányzatokat kell szemügyre venni, akkor készek vagyunk megismerni, hogy részünkről semmi sem történt, mi a horváthoni mozgalmakat—amennyiben t. i. azok csak visszahatásnak tekintendők—igazolhatná; és egyedül csak azt véljük megjegyzendőnek, hogy ennélfogva az ilir párt is, mellynek nézeteit egyébiránt egész kiterjedésben pártolni épen nem szándékozunk, méltán követelheti, hogy olly czélzatokról ne vádoltassék ,mellyek vagy egyáltalában nem, vagy csak egyesek által és soha olly határozottsággal ki nem jelentettek, mint Horvátországnak a híres néhai szerkesztő által a pesti gyűlésen indítványozott, Magyarországtóli elszakitása. Ha mindazáltal az ellenzék, melly minden javaslatit a közvélemény állítólagos pártolására alapítja, melly a nemzet kivánatai fölfogásának és kijelentésének egyedáruságát magának követeli, és mindig annak nevében szokott fölszólalni, ezen állításához továbbá is ragaszkodik, akkor ne csodálkozzék, hogy ollyanok, kik a körülményeket közelebbről nem ismerik, szavainak kelletinél nagyobb fontosságot tulajdonítanak é s a nemzet rovására írják azon tulságokat, mellyekért egyedül az ellenzék felelős. Mi legalább nem engedhetjük, hogy okoskodásiban olly eljárásra hivatkozzék, melly csak az által lön lehetségessé, hogy a kormány és a conservativek az ő javaslatit el nem fogadták, és hogy ezen csekély ártatlan „fallacia“ által a felelősséget magától elhárítván, önhibás következményeiért másokat tegyen felelősökké. Nem kívánván mindazáltal általánosságokban maradni, menjünk át mindenek előtt a nyelv kérdésére. Az állíttatik ugyanis, hogy Horvátországnak nemzetisége mindig szentül megőríztetett, soha meg nem támadtatott, hogy magyarosítása czélba nem vétetett! Feleljenek a tények: az 1839ki orsz.gyülés által fölterjesztett nyelvbeli törvényjavaslat az 1830diki 8dik t.czikkedik szakaszának rendeletét, melly szerint senki, ki magyarul nem tud, közhivatalra ne alkalmaztassék, 10 esztendő lefolyta után a kapcsolt részekre is kiterjeszti, mi csak ő felségének királyi válasza folytában hagyatott ki; az első törvényjavaslat továbbá a magyar nyelvbeni levelezés kötelességét az álladalom mindennemű törvényhatóságaira kiterjesztvén, csak a legfelsőbb k. válasz folytában szorította azt az ország határain belőliekre. (1. 1839.. országgy. írásai. H. kötet 8—14., 397., 401.1., tov. III. köt. 125., 127. és 263. 268.1.) — az 1843—44diki országgyűlésen pedig a kir. és rrk első törvényjavaslatának 2. szakaszában(l. sz. II. k. 4. lap.) Magyarországban’s a kapcsolt részekben egyedüli hivatalos és országlási nyelvnek a magyar állittatik, minden más nyelvben készült irományok és oklevelek érvényteleneknek tekintetvén. Létetett ugyan az 5, 6, 7dik -ban Horvátországról különös említés, de miután ezen kitétel „Horvátország“ hazai törvényeinkben nagyobbrészt ismeretlen, miután felfogásunk szerint „Horvátország“ nem másnak tekintendő , mint kapcsolt résznek, ezen kivétel csak keveset használhatott,mert míg egy részről bizonyságául szolgált annak, hogy a Horvátország irányában követett politikának helytelensége mindinkább kezdett éreztetni, más részről tanúságot nyújtott, hogy annak egyenes, férfias és méltányos módosítására az ellenzéki többség magát elhatározni nem tudván, régi országgyűlési taktika szerint egy kétes álláson határozatlan és különfélek ép magyarázható törvény által akart segíteni. Szükséges-e említeni azon hosszú vitatkozásokat, mellyek a két tábla közt leginkább azért keletkeztek, mert a főrendek conservatív többsége Horvátország belügyeiben a tanácskozási nyelv meghatározását a horvátországi rrk. szabad választására hagyni akarta, mig a rendek táblájának ellenzéki többsége, elfelejtkezvén vezérszónokainak más alkalomkori nyilatkozatiról, jelesen többek közt Deák Ferencznek az 1889/4niki orsz.gyülésen tett nyilatkozatáról (1. Jegyzőkönyv III. R. 8. 1.), hogy t. i. óhajtja és kívánja, hogy Horvátország nemzetiségét fentartsa, de azt is óhajtja,hogy a deák nyelv helyett a horvát nyelvet vegye be; ellenkezőleg továbbá Pest megye rendeinek legújabb fölirásukban kijelentett állitásával a latin nyelv használatát parancsolólag és törvény által akarta megállapíttatni (1. 1841.ciki Országgy. írom. II. kötet. 48, 57, 62, 68- dik.). Nem akarjuk e helyen azon kérdést vitatni: a létező körülmények igazolják-e ezen lépéseket vagy sem; csak annyit akarunk bebizonyítani, hogy a magyar ellenzék még legutóbbi időkben is, nem tekintve azon előzményt, hogy a latin nyelv tartománygyűlési határozat és nem országos törvény által emeltetett Horvátországban diplomatikai polétra, a tartománygyűlés meghallgatása nélkül, a horvát követek és főbb hivatalnokok nyilatkozatai ellenére, akart e tekintetben parancsolólag intézkedni. Említsük-e azon számos, a horvátok ellen irányzott szenvedelmes kitöréseket, mellyek az ilirismussal együtt a kapcsolt részek minden jogait is megtámadták? felhozzuk-e a horvát követeket latin felszólalástól eltiltó, és igy, fenálló utasításuk mellett, őket hallgatásra kárhoztató rendi határozatot, mellynek törvényessége és jogossága méltányosságával és politikai ildomosságával valóban fölér?! A feledékenység fátyoléval borítanék be mindezeket, ha horvát lapban horvátok számára írnánk, de magyar lapban főleg magyaroknak írván, kötelességünknek tartjuk az önámitás elkerülésére minden előzményt fölhozni, hogy illy módon képesek legyünk jövendő lépéseinkben a múltak hibáit kerülni. De máskép állnak-e a dolgok a kapcsolt részek többi municipális jogaira nézve ? Tagadhatja-e valaki, hogy azok minden alkalommal ostromoltattak, megtámadtattak ? Megismerjük ugyan, hogy p.o. vallás tekintetében a kapcsolt részek rendeinek föladásaién volna azon kérdést venni fontolóra : váljon ha egy kapcsolt ország a közös törvényhozás utalma alatt áll, ha a közös alkotmány minden jótéteményeit élvezi, nem kivánja-e tőle a méltányosság és az ildomosság, hogy olly jogtól álljon el, melly az anyaország lakosainak nagy számára nézve sérelmes ? De a méltányosság igényletei különböző fölfogást ki nem zárnak; a törvény világos szavai ellenben minden kétségen felül állanak. Fölhozzuk-é az 1681: 66. 1687 : 23. 1715 : 120 és végre az 179°/1: 26. t. ez. 140. szakasznak több országgyülésekent szüntelen és csak a főrendek által ellenzett ostromlását; emlitsük-é a horvátországi adó iránt az 1819/foki orsz.gyülési vitatásokat.—(1.1819/toki Orsz.gy.rrk Jegyz. III. k. 1—14.1.) hivatkozzunk-é a rendek táblájának az úgynevezett tótországi vagy Szerém, Verőcze és Pozsega megyék Irodalom és Tudomány. A MAGYAR HONVÉDELEM TÖRTÉNETI VÁZLATA. Olvasta , midőn rendes tagi székét elfoglalná, Horváth Mihály, a magy. tud. társ. Évkönyvei 6. kötetében 290—376 lapig. (Vége.) A honvédelem második korszakát az Anjouktól a mohácsi veszedelemig terjeszti. E szakban emelkedik nemzetünk ereje legmagasabbra ’s sülyed le legalsóbb fokára. Robert Károly ’s nagy Lajos alatt a bandériumok (bandiera, zászló) kapnak lábra, igy neveztetnek a főnemesség- ’s papoktól kiállitott zászlóaljak. II. Endre király idejétől a vár-’s egyéb királyi jószágok elajándékozás által igen csökkentek ’s velők együtt « királyi had száma és ereje. Az Anjouk ezt szaporítani igyekezvén, behozák az ősiséget, az ez után nyert jószágokat a fegyverszolgálat kötelezése alatt eladományozván és fényes udvari kitüntetések által a magyar főnemességet hadszolgálatra kecsegtetvén , mi olly fényes tulajdonú királynak, mint nagy Lajos volt, sikerült is. A bandériumok akkor 500 lovasból állottak; minden zászlós főnemes és főpap vezetett illyet ki, a köznemesség pedig a fő- és alispánok vezérlete alatt vármegyénkint kiállitá az úgynevezett derékhadat, melly az ország határain belül katonáskodott. Hadtámadatkor előbb a király, a zászlósok és a főpapok bandériumai fogtak fegyvert, azután a köznemesség. Mátyás már állóhadat is tartott, a 4 — 6000ből álló fekete sereget, melly télen nyáron szabad ég alatt táborozván , legénysége barna színétől nyerte nevezetét. Mint mindenütt úgy nálunk is, a puskapor feltalálása ’s tűzfegyver használata, nagy változást okozott a hadiszolgálatban. A fegyverében, gyakorlatában ’s erejében többé nem bízható nemesség, elveszte harczkedvét, hanyag kezde lenni a katonáskodásban ’s azt szívesen a szolga népre tolta volna. Zsigmond alatt már a telekkatonaságot (militia portalis) látjuk feltűnni, de még nem önállólag, hanem mint a nemes had járulékát. Tudniillik néma parasztság állította ki saját kebeléből a katonákat, hanem a nemesség vezette ki a jobbágytelkeire esett vitézeket. Uj teher súlyosodon a népre, a nélkül hogy érette jogokkal kármentesittetett volna, azon örök igazság szerint, hogy az, ki kötelességeket teljesít jogokkal is ruháztassék fel, ’s megfordítva: ki jogokat élvez , kötelességek gyakorlatára is szorítassék; mert jog és kötelesség egymást feltételező fogalmak, mellyek egymástól el nem választhatók. És ime , ez örök igazság elmulasztásáért el sem maradt a Nemesis büntető karja. II. Ulászló alatt Bakács Tamás, a török ellen felfegyverkeztette a parasztságot ,s Dózsa kurucz harcza azonnal bekövetkezett. Mátyás után a gyönge Jagellók alatt, az aristocratai vagy inkább olygarchiai ellenzék, melly akkor még inkább katonai mint politikai téren patvarkodott, egészen tönkre tette a királyi hatalmat, azaz a magyar állományét ’s ennek ereje belsőre és külsőre nézve megsemmisíttetett. Akinek katonai dolgokról legkisebb fogalma van, megbotránykozás nélkül nem olvashatja, mikép II. Ulászló óta a nemesség hada 15 napnál tovább táborozni nem tartá magát kötelesnek. Hányszor nem dühöngött a magyar (mint napjainkban az afghánok és shikek) őrült pártdühében önmaga ellen ,s hogy végkép el nem pusztult, nem neki, hanem egyedül az Isten végtelen irgalmának tulajdonítható. Mit használt az olygarchiai ellenzéknek győzedelme? A megsemmisített országhatalommal önmagának is tönkre kellett jutnia. A király szavára nem hallgatott többé senki, sem a bandériumok vezérei sem a megyék, az adó sem hajtatott be rendesen ,s így végre a magyarok királya saját székvárosában , ő szégyenhúst sem kaphatott rovásra. Hazánk történetében az olygarchiai ellenzéket kétszer látjuk botrányos szemtelenséggel feltolni fejét, II. Endre ’s II. Lajos alatt ’s a nemzet azonnal sírja szélén állott; bekövetkezett: Sajó és Mohács! Discite exemplis moniti! A harmadik korszak a mohácsi csatától az állandó katonaság felállíttatásáig terjed. Ez honunk legnagyobb zavarának ideje. Mindjárt eleinte az ország két részre oszlik, két király csatázik egymással; utóbb Erdély elszakad Magyarországtól, a vallási villongások kezdődnek, a mellett a török dúlja a hazát. Szintolly zavarban van a honvédelem is. A tűzfegyveres állandó katonaság felkerekedtével a bandériumi rendszer ’s a nemesi felkelés többé alkalmazhatlan ’s haldoklani kezd. A nemesség csak 15 napig akar hadakozni, a bandériumok urai féltik váraikat oda hagyni, nehogy távollétök alatt bevétessenek vagy kiraboltassanak; a bandériumok mindig kisebb számra olvadnak,s végre teljességben egyedül papiroson, a valóságban pedig csak romjaikban állanak még fen. A személyes szolgálat is mindig ritkább jön, a helyettesítés ellenben divatosabb, többször a nemesség felkelését pénzzel is váltja meg; a telekkatonák végre saját zászlóik alatt állíttatnak ki, a birság pedig a ki nem állított katonákért, melly vitéz nemzetnél hősi időben rettenetes, csekélységre sülyed le. Rómában a fegyverre szólított ’s meg nem jelent polgárt a praetor azonnal elfogatta ’s dárda alatt rabnak adta el. A vezérek, sőt még az Árpádok alatt is, a személyesen meg nem jelent vitéz, szabadsága és jószágától fosztatott meg ; most pedig a nemesség minden „nem állított lovas és gyalog havi zsoldjának elengedhetlenül behajtandó kétszeres mennyiségében marasztaltatott el.“ 1715 ben végre a rendes had ’s az adó a nemességtől egészen a parasztságra tolatott, megtartván a birtokot és jogot, de a tehert és kötelességet más nyakára nyomván. Erre commentárt utóbb íondunk. A negyedik korszak az állandó katonaság felállításától napjainkig terjed. Állandó katonaság rendezett adórendszert tesz fel, mert a rendesen nem fizetett katonát féken nem lehet tartani, élni akar ’s nem lévén miből „a szegény nép könnyein élősködik.“ Midőn Wallenstein, II. Ferdinand alatt, 60,000 katonát toborzott össze, megijedtek Bécsben, mert ennyi népet fizetni nem könnyű. „Bahh!monda a fundlandi herczeg, 60,000 felfegyverkezett ember éhen meg nem halt! És valóban meg sem halt, sőt pompásan élt, csak hogy azt a németországi herczegek meg nem köszönték. Hazánkban a rendes adó behozása előtt gyakori a panasz a német katonaság rablásai ellen. Végre megadatott a mi szükséges volt, sőt Mária Terézia alatt a magyar nagylelkűség rendkívüli katonaállitásra lelkesedett fel, több főnemesektől ezredek állitattak ki, mellyek azután toborzás által teljes számban feltartatvan , még most is léteznek. 1764 ben végre Mária Terézia a nemesi felkelés pénzbeni megváltását hozá az országgyűlésen indítványba , de a dolog nem sikerült. II. József elhatározottabb lépéseket vala teendő , ha kora halála által meg nem akadályoztatik. Nevezetes e tekintetben nézete, mellyet 1785 ben egy, Pálffy kanczellárhoz utasított kéziratban nyilvánított. „Mulhatlanul szükségesnek állitá ebben az ország egyetemes javára, hogy a hadi adóban a paraszttal a nemes aránylag osztozzék ’s ezáltal a személyes fegyverrekelés nyomasztó, a jelen európai körülményekben már egészen haszonvehetlenné vált kötelességét czésszerübbel váltsa meg, kijelentvén egyszersmind hogy, „ha a nemesség e lépésre’s azután az ekint megosztott’s igy könnyen nagyobbitható adónak a többi örökös tartományokénak arányában intézendő felemelésére hajlandó leszen, kárpótlásul a fiscalitási és ősiségi intézményt eltörlendi, s a külkereskedést nyomasztó zavarai alól fölszabadítan dj a ’sat.“ Pálffy ezt kivihetőnek nem tartván, a dolog megint abban maradt. Ferenc* alatt, a franczia háborúk