Budapesti Hiradó, 1847. január-június (517-617. szám)
1847-06-03 / 602. szám
374 tája is, hasonló kezdeményekből nőtt fel mostani fényes tekintélyéig. Bécsben illy positiv lépések ugyan még nem történtek, de hatályos előkészületekül tekintendők azon számos czikkek az „Oest. Lloyd“ czimü hírlapban, mellyek mind Bécsben hatnak, és mellyek által derekasan czáfoltatnak a bécsi „Gewerbsmänner“ek, kik ügyességükben még nem igen bizhatván, hatalmasan protestálnak a külföld jobb és olcsóbb áruinak concurrentiája ellen. A logicai diadal természetesen kétséges nem lehet; a védvámisták ugyanazon tompa fegyverekkel hadonásznak, mellyeket a közhaszon védői annyiszor kivertek már az önzők markából, és azért bizton reménylhetjük, mikép a logicai diadal más diadalt is fog maga után hozni, és hogy, min örömünk alapul, a szabad kereskedés elvei, midőn a világot bejárják, hozzánk is behatandnak, hol a kereskedés nemcsak egyszer, mint másutt, de kétszer van akadályozva, mint sehol, tudniillik, még közbenső vámokkal is, mellyeket más országokban, az országgazdászok minden egyéb tagadhatlan korlátoltságuk mellett is már századok óta megszüntettek, minthogy azokat pártolni senki sem képes, ki a kereskedés természetét és történetét valaha csak mesziről is figyelmére méltató. megyék. BIHARBÓL. (Visszaemlékezés április 26-án tartatott közgyűlésünkre.) Legközelebbi tudósításunk végszavában mondok, mikép B. Ö. beszédét azért nem emlik meg a többi akkoron szólókéi közt, mert feltett szándékunk volt azt külön foglalni és belőle most és mindenkorra egy kis tanulságot meríteni. Szabad legyen tehát e tekintetben adott szavunkat beváltani. Bizony legkisebb örömünk sincs abban, ha egy a hazára nézve magunknál utólérhetlenül nagyobb é s érdemes a polgár politikai eljárását kénytelen bírálgatni igénytelen csekélységünk. Ebben csak akkor gyönyörködhetnénk , ha hasonlókká kívánnánk válni valaha azokhoz, kiknek béke- és rendbontó pártviseletét ime most is nemcsak szigorún roszaljuk, hanem annak követésétől teljes bánattal idegenkedünk is! Aztán még nem nagy ideje, mert hiszen csak az 1845dik év november havában történt, midőn mi legnagyobb megyénk legkeservebb állapotáról „Bihar és oppositio“ czím alatt e lapokban értekezvén, úgyis annyitmennyit már elősorolunk B. Ö. azon lépéseiből,mellyek négy országgyűlésen keresztül viselt kitűnő követségi állásánál fogva az egyetemes hazára nézve káros befolyásunknak mutatkozának. Ennélfogva nem szükség ezúttal messze visszamennünk rég elmúlt, de szomorú következményiben feledhetlenül fenmaradandó pártvezéri dicsőségére, annyival inkább, mert mi egyéb tévtanokon alapuló közgyűlési szerencsétlen állításait is illethetné, mellyekkel a decemberi napok előtt ’s alatt a megyét ’s terembeli hallgatóságot folytonos izgásban tartani üdvös tactikának véle , korszerű tanulság és szükséges felvilágosodás tekintetéből ollykor-ollykor azokról is megemlékezünk. Minő sikerrel vagy eredménynyel, azt vizsgálni nem ide való. Elég az hozzá, felszólításunk méltányos és becsületes volt. Méltányos, mert nem egyes pártgyanúk vagy mindennapi rágalmak után, mik a legjámborabb ember szűz tiszta ártatlansága ellen is támadhatnak a koronás királyoktól kezdve le a sorompó-biztosig, — az erény és bűnre egyiránt hajlandó közéletben — itélek meg őt, hanem a teljes nagyságában mutatkozó veszélyes irányból, mellyet pártjának Tisza administratorsága óta, fogadást, ígéretet megszegve kitűzött, ’s mellyel a decemberi napokat előidézte, de semmi esetre sem akadályozó. E viszontagságok vészfelhőit látók mi közelgeni feldúlt megyénk határára akkor, midőn a nemzet és kormány alkotmányszerű figyelmeztetéséül egy hónappal a nyomorúságos pártháboru kiütése előtt amaz erőtlen hangokat közzétevők, mellyek ha kimondatásuk pillanatában nem lettek volna is egyéb egy tapasztalatlan ifjú hibás előrelátásánál, mégis most, miután a bennök kimutatott gyászos veszély csakugyan megtörtént, egykori igaz voltukon mégsem lehetne kétkedni. Becsületes, mert nem titkon , nem alattomban, mi egy alkotmányos polgárhoz nem illik, hanem az ország életkörülményeiből lehetőleg kifolyó nyilvánosság útján fejtegetek tényleg is hibásnak bebizonyult politikai eljárását. Felszólalásunkat még jóakaróink is „vakmerőségnek vették, attól tartván, hogy a „juratusi“ czím, melly alatt, Isten bocsássa meg bűnünket! szűk körre mért politikai pályánk hajnalán szót emelni ’s a kép a magyar iránytalan közvélemény ebbe állni bátorkodónk, majd nem leend elegendő biztosság a divatozó türelmetlenség komoly következései ellen. Mások szánakozának felettünk, melly nem irigylendő állapot annak végmeggondolása által igazán is szánakozásra méltóvá lön, hogy az egyetlenegy alkotmányos keleti népszenvedés-nevelte hazájában a különböző politikai vélemények szabad nyilvánításához csaknem egész életresignatio kell, mert a jogszerű szabadság, vagyon- és személybiztosság közös jótékonysága gyűlésekben és gyűléseken kívül az ellenzék által mint kizárólagos tulajdon önkényesen bitoroltatik, és még remény sem igen van ahoz, hogy ezen mindent felzaklató párttürelmetlenség valami gyászos,véletlen közbejötte nélkül egyhamar lecsendesíttethessék. És valóban , a gondolat, hogy a nemzet legnagyobb fiának 22 évi halhatatlan érdemeket szerzett dicső népszerűsége is alig volt már elég, biztosabb part felé irányozni alkotmányos felvirágzásunk veszélyben forgó élet hajóját; a gondolat, hogy a valódi conservatív párt egyik legdicsőbb bajnoka és teremtője gyászos veszteségű halála esetére könnyű szerrel mondható magát megválni az élettől, melly kevés és gyér örömök mellett csak sűrű és mély keserűségeket nyújt, minderről tesznek szomorú bizonyságot. De mi ily hirtelen elváltozása az a sikamló politikai pálya szerencsenapjainak! Azon annyiszor megtapsolt, megéljenezett pártvezér, ki az 1844-iki országgyűlésről elszavalt követi jelentésében az adó tárgya felett gr. Széchenyi Istvánra is kiönté az ellenzéki türelmetlenség minden epéjét. 1847- ben április 26-án Biharmegye rendkívüli közgyűlésében a többek közt már ezeket is mondá: „nem olly könnyű ma már ellenzékhez tartozni, mint hajdan (?). Tiszteljék az urak a mi véleményünket, mi is tisztelni fogjuk az önökét.“ Így elmélkedett, mondjuk, pártcsalódásai keserűségében azon jeles bihari szónok, ki 1845 ben egy kis Deák Ferencz-féle önszeretetrőli lemondás ’s a természettől öröklött nagy lelki tehetségével visszatarthatta volna a decemberi napok dúló fergetegét! Melly szerencsés vezéri tactika őt aztán nagyobbá , ezerszer nagyobb hazafivá is tette volna, mint a L., T. ’s U .- n kivívott összes győzedelmek! Ámde ő ezt nem tévé ’s tenni nem is akará, mutatják ezt következő szavai: „Érjen bár engem a sors , nem bánom; de ne mondja senki, hogy más által vitelett a szerencsétlenségbe. Nincsenek mi köztünk gyermekek (?). Én mindig férfiaknak szóltam. ’S aztán uraim! politikai vétségért szenvedni nem szégyen.“ Ezen szertehabozó pártvezéri bús véleményben minket conservativeket leginkább csak azon kitétel érdekelhet, hogy politikai vétségért szenvedni nem szégyen. ’S itt keserűek, sőt legkeserűbbek tudnánk lenni a tisztelt úr iránt; könnyen megmutathatnék, mikép azon helyzet, mellyet a tisztelt úr szégyennek sem akar tartani, lealázó és szégyenítő. És ha a tisztelt úr politikai pályája elborult végnapján emberi szelídséggel körültekint, nem mondandja többé, hogy politikai vétségért szenvedni Magyarországban nem szégyen. És miért nem olly könnyű ma már ellenzékhez tartozni mint hajdan? Mi sérthette, mi bánthatta meg a tisztelt urat olly nagyon, hogy még e szavakra is fakadni vissza nem borzadott? Talán valamellyik conservatív ember macskamuzsikát orditoztatott ablaka alatt? Talán szemtelen gúnyszavakat kiáltota utána a féklelen sokaság, hogy eszébe juttassa az: „ah! engem is, engem is akartak ezelőtt diadalban körülhordozni,“ fájdalmas védelmet? Avagy a közgyűlésben lezúgták, lepiszegték ? vájjon nem e sorok írója hajigálta-e meg kövekkel a tisztelt urat csendes hazamentében? Ha tehát azért mondo e véleményt a tisztelt úr, mert tapasztalja, hogy ellenében már a conservativek is bátran és férfiasan védik alkotmány adta pártállásukat, mert minden nyilvános szavára, minden tettére a különböző politikai vélemények méltányos és becsületes eltűrése folytán itt is amott is gondosan ügyelnek, úgy meggyőződésében, ha még százszorta gúnyosabb volna is — teljesen osztoznánk, mivel saját magunk is úgy vélekszünk, hogy csak a különösen méltányos ’s egymás tulságait fékezni elég erős pártok hazafias ’s egy szent czéllai buzgó törekvése által remélhetjük legbiztosabban édes hazánk alkotmányos felvirágzását. ’S ebben meg, úgy hiszszük, mikép a tisztelt ur fog nekünk lenni határozott elvtársunk, következőleg nem subsummálhatja sőt érdemei méltó megbecsülésének veheti, és kell is, hogy vegye, midőn szavaira, mint egyik országos férfiú autoritására hivatkozunk. De ha a kormányzat gúnyos célzásból vélekedők így, minthogy annak semmi alapja sincs, már akkor egészen más viszonyba lépünk a tisztelt úrral, és röviden azt feleljük, hogy ha a tisztelt úr április 26 án nem surran ki a tanácsházból, bizonyára — hallván a kormánynak annyi fényes, annyi áldást hozó tényes hálás megemlíttetését, ez részben is velünk hasonló meggyőződésre fogott volna jönni. Már most az eddig mondottakat röviden sommázva, a tanulság csak az, hogy ámbár nincs semmi kétség az iránt: mikép megyénk olly pártkitörések ’s botrányokon esett keresztül , miilyeneket hazánk a forradalmak szerencsétlen kora óta nem látott,’s mellyeknek gyászos emlékezete—vajha tanulságulmaradékról maradékra fog alább szállni, mindamellett lelkiismeretlenül cselekednénk, ha egyenesen azt állítanék , hogy ezen abnormis állapot a megyei municipalitás életre nem valóságából veszi származását. Ez nem igaz, ezt tagadnunk kell. A baj eredete mindenkép a sine sine, sine lege garázdálkodó pártok viselete, ’s a tanácskozási szokások rendellenes szabálytalanságában fekszik. És ha az actio kérdése mielőbb ’s czélszerüleg el nem intéztetik, gyermekség is azt várni, hogy a kor téveszméi ’s a vétkes izgatási szellem gyors elterjedése mellett a régi gyűlési rendszabályok elegendők legyenek korlátozni a még szemtelenebb kitöréseket. Eddig több helyütt, főkép nálunk Biharban , a széksértési kereset elrendelése jogának kétséges állása úgyszólván csak az ellenzék folytonos rakonczátlankodásainak szolgált menedékül és alalmul. Néha olly piszkos, hogy ne mondjam alávaló kitételeket hallónk, miilyeneknek ismétléséért egy izletesb csapszékből is kidobták volna a garázdálkodót, ’s a többségben volt ellenzék zsarnoksága miatt megaciózni mégsem lehetett. Azért ott, hol a kenyér-irigységből támadó boszuvágyos szeretellenség a hazafiság legszentebb érzelmeit is gyakran aljas korteskedésre változtathatják, a tanácsteremet politikus bűntanyává aljasíthatják, a vagyon- és személybátorságot semmivé tehetik és ezt nyelvükön az ország legbizonyosb kárára — szabadságnak nevezhetik, ott, esedezünk alázatosan, a legfőbb tanácskozási rendszabály mi módoni foganatosíttatását, bármi volt légyen is az apák e részbeni gyakorlata, pártok tetszésére, mintha mondanák önkényére bízni, gondolatnak is a legszerencsétlenebb. Hajlandók vagyunk hinni, hogy a széksértési kereset törvényének inkromptu alkalmazhatása mellett a Beöthy-párt sem lehetleníthette volna olly sokszor a tanácskozások rendes folyamát. És ez megint mi oly sok és nagy politikai csapásokat háríthat el gyászoló megyénkről? Végezetül azon kérdésre: várjon mi czél, mi gondolat vezérelhetett bennünket ekkorig, B. Ö. politikai viseletének folytonos figyelemmeli kíséretében? nyugodt öntudattal válaszolhatjuk , hogy semmi más czél, semmi más gondolat, mint bátor, és ha kell, elszánt kifejtése a jobbnak és czélszerűbbnek az ellenzék szilaj türelmetlenségével szemközt. Továbbá őszinte ’s bizodalmas felszólítás a nemzet és kormányhoz az alkotmányos elvek és szokások alapján megyénk régi viszontagságai megorvoslása érdekében. ’S mellyik ezen okok közöl az, melly annyi keserűséget hagyhatna sziveinkben, hogy a haza boldogsága nagy épületénél, melly Eö. J. szavai szerint még mindenikünknek elegendő munkát, vagy ha úgy tetszik, Chateaubriand kint jutalmul halhatatlanságot is adhat, mint különben is egymás jószándékait előmozdítani köteles hazafiak testvéri indulattal össze ne találkozhassunk ? Nincs ’s nem lehet ezek közt egy is ollyan, de mindenik a legtisztább, a legalkotmányosabb elv, mellyet valaha követett a világ; a halhatatlanségesnek elve, miképp „erélyes és becsületes kormány soha és semmi esetben sem engedheti, hogy egyesek visszaéléseiért százezer alattvaló nélkülözze a jog és igazság jótéteményeit!“ — B. BUDAPESTI HIRHARANG. Szabad királyi Pest városa hatósága, mint hiteles kútfőbül értesítve vagyunk, e jelen drágaság idejében több ezer mérő gabonát közpénzen vett meg , mellyet a molnárok ingyen ajánlkoznak megőrleni, ’s az abbéli kenyeret a pékek ingyen fogják megsütni, hogy igy a szegényebb sorsu helybeli lakosok, a piaczi árnál olcsóbb kenyérhez juthassanak. — Hiador azon gyanúsítása, mellyet Szigligeti „Mátyás fia“ czimü drámájának eredetisége ellen intézett, zajt és botrányt okozott, és mindenesetre igen sajnos, midőn írók illy után találkoznak egymással, legnagyobb óvatosság nélkül illy váddal nyíltan föllépni pedig nem Tanácsos. Nem tudhatjuk, mi lesz ez ügyből, de azt tudjuk, mikép „Máltás fia“ történeti személy, csaknem egész környezetével együtt, igen természetes tehát, hogy a vádló e dráma szövegében hasonlatosságot lelt tulajdon hasonló czimű szelek és tudományok közt a kornak és politikai viszonyainknak eredménye. "S minthogy már egyszer az élet a költészetnek is forrása, ez természetesen annál több nyerseséget, iszapot fog magával hordani, minél zavarosb, homokosb, tisztátlanabb az élet, mellyből képleteit meríti. Ha az igen tisztelt báró Eötvös úr ezeket átgondolja vala, bizonyosan nem fogott volna olly egyátalában hamis ítéletet mondani a nyilvánosság fóruma előtt, mint Petőfi összes verseireli bírálatában *). Mellőzve azt, hogy a tisztelt báró kritikája nem is kritika, e mellett még egészen hamis elvekről is beszél benne. Hypothesiseket állít föl, mellyeknek északi alapjuk nincs, és következményeket von, mellyek a hihetlenség nevetségességével határosak. A tisztelt báró azt állítja, hogy a kritikának nálunk nem volt befolyása az irodalomra , mert a mi kritikánk sohasem nemzetiségi, hanem mindig idegen szempontból ítélt. Állítja továbbá: mikép a kritika vezeti az irodalmat mindenütt, de nem jár elöl, hanem szépen a sereg mögött marad. — Állítja továbbá, hogy Goethe munkái egészen németek!... A tisztelt báró nem látszik Goethe műveit egész pontossággal ismerni ; mindenütt plastica, mindenütt nyomai a kellenek és rómaiak alapos stúdiumának. Aztán Goethe munkái nem azért jók, mert németek!— Hiszen Goethe, mint tudva van, egyike volt a legindifferensebb férfiaknak, ki a német néptől nem fogadott el egyebet, mint nyelvet, ’s ezt is azon egyszerű okból, mert németül legkönnyebben tudá eszméit kifejezni, műremekeit teremteni. Goethének a művészet czél és eszköz volt egyszerre , ö a népet, nemzetét soha nem véve tekintetbe; mig nemzete vérzett — sőt elvérzett, ö juhkoponyákat vizsgálgatott, hogy a Galliéle koponyatan igaz voltáról meggyőződjék; mig a franczia forradalom dühöngött — egy uj világ tört be Európára, e kellemes házi viszonyok közt római alagyákat dolgozott ,Anna Zeneiben egyetlen egy szócskát sem találhatni a német nemzet mellett, mialatt 1806ban , mint ő maga mondja „die Welt in allen Ecken und Enden branne .“ Némethon nagy nemzeti költője az Ostin-ezred trombitásainak trombitálásával mulatja magát, és sentimentális „Stelláját, meg ,,Egmont“ját adatja elő. Nem a német elem jeles, kitűnő Goethében, hanem a tiszta művésziesség. Hiszen különben épen legmesteribb teremtményeit egészen el kellene dobnunk. Például a „West-östlicher Divan“t nemlétezőnek kellene tekintenünk, mert az egész idegen égöv alól vett idegen élet képlete, olly képlet, mellyen semmi német ihlet, hanem az egészen keletben mámorító aethere árad át. . . És daczára ezen magas művészségének , indifferens átalánosságának, Goethe még sem volt,s még ma sem népszerű. Ennek oka bizonyára nem abban keresendő, hogy ő igenis németül, vagy nem németül itt, hanem mivel a nép tömegén fölülállva, bizonyos műveltség szükséges, hogy az olvasónak elvül szolgáljon műteremtményeivel. Míg a kellenek egy faragott Apollo szépségeit commentár nélkül fölfogák, Winkelmannak a németeket előbb figyelmeztetnie kelle a plastica szépségeire , és azt nekik előbb mintegy szájokba rágni. Kinek juthatna eszébe átalában olly önkényes, semmin nem alapuló ítéletet mondani, mint a tisztelt báró úr? — Hogy a kritika a szellemdúsan teremtő báró úrnál még nem érkezett el , az még nem bizonyítja azt, hogy a kritika mindig a műtermények mögött sántikál , ’s nem képes az irodalmi sereg élére állani, hogy annak féktelen csapatai közt műjegyet hozzon be,s a behozott jegyet fen is tudja tartani. — Hiszen a kritikában nem arról van a szó: kimutatni, vájjon valamelly költeményben magyar, hottentot, chinai, franczia vagy német eszmék uralkodnak-e , hanem a kritikának azt kell kimutatnia , vájjon költő művét a való, szép és jóérti szellem hatja-e át. — A tisztelt báró ur nagyon megvetőleg szól a kritikáról, 's gondolja: a nyelvhibák és hibás rhytmusokkal nem bajlódik; — de hát ki mondja a tisztelt báró urnak , hogy e pedáns Sehulfuchseregban áll a kritika? ezek csak apró ráadások, miket a bíráló megtehet, ha a tiszta forma megtartását igen is szigorun megkívánja; de mit a magasb szempontból ítélő kritikus rendszerint mellőz , mert ez főleg a szellemet bonczolja, melly valamelly műteremtményben, annak külségei által kedélyünkbe benyomódott . . . (Vége köv.) I III Ilirilli I TI' Kirai HT 'Hifii MTI''T *) Pesti Hirlap 880 d. sz. máj. 14. 1847.