Budapesti Hírlap, 1855. december (885-907. szám)
1855-12-03 / 886. szám
fél 12 óra tájban értünk, s ott egy orosz biztossági tisztet (annak tartatik), egy kozákot, mintegy 40 arabot, körülbelül 3000 db lovat, tevét, ökröt és juhot, 3 orosz szekeret és tetemes számú falusi lakost elfogtunk. Miután a falukat felgyújtottuk s 30 nagy szénakalangyát elpusztítottunk, fél két órakor haza felé indultunk s félkilenczkor a táborba érkeztünk. Az ellenség ellenállást nem kísértett meg. Van szerencsém stb. Tottenham W. H. alezredes:“ Omer pasa, orosz tudósítások szerint még nem nyomult négy mfdnél tovább Imereczia belsejébe, s mindig csaknem egyenlő vonalban haladt a tengerparttal. A szekerészet, mire Omer pasának oly sürgető szüksége van, nem érkezik számára. Ugyane tudósítások erősítik, miszerint Muraviewnok oly biztosan számít Karsz bukására, mikép csak 12,000 embert hagyott a vár körül, e sereget elegendőnek tartván a kiéhezett város bekerítésére. Azonban nov. 19-n a Taif gőzössel Konstantinápolyból török csapatok szállíttattak el Trapezuntba, honnét azok Erzerumba fognak küldetni. E hajó fedezetén volt a szultán egy hadisegéde is, ki Karszba szándékozik, az ottani helyőrség számára rendjeleket, pénzt és díszkardokat vivén. Redutkaiéban hire járt, hogy Omer pasa hadi működését Imerétzi a belsejében elhalasztotta. Anglia, London, nov. 29. Az indiai postának egy távirdai előhirnöke azon tudósítást hozza, mikép a szövetségesek az oroszok által megszállva tartatott kurili szigeteken kiszállottak, s az Angol-s Francziaország lobogóit feltűzték. A ,,Sun‘" szerint a szardiniai király látogatása tárgyában eddig elé csupán a következő intézkedések tétettek : szombaton reggel a királynő s Albert herczeg felséges vendégüket a kristálypalotába kisérendik el; hétfőn a király Albert herczeggel együtt Portsmouth- és Grosport-ba menend. A szardiniai király holnap érkezendik meg; másnap meglátogatandja a woolwichi arzenált; hétfőn Portsmouth-ba, kedden a City-be menend, jövő szerdán Windsorban a térdszalag-rendjeleivel fog feldiszíttetni, s csütörtökön hajón visszainduland. A királynő tegnap meglátogatá achathami katonai kórházakat, s igen nagy lelkesüléssel fogadtatott az összes rokkantak által, kik ott több mint 2000-en vannak. Sir E. Lyons, a fekete-tengeri angol hajóhad főparancsnoka a kék lobogó admiráljává léptettetett elő. A „Times“ kijelenti, mikép meg van elégedve ama hatással, mit oct. 25-ki labdacsa Jonathan bátyára tett. Az amerikai lapok épen oly modorban válaszolnak, minőt ő hallani óhajtott, s minőre várt, hogy amerikai testvéreinek kezet nyújtson a kibékülésre. Azonban mégsem állhatja meg, hogy némi gúnyt is ne vegyítsen kibékítő sorai közé. Az óceánontúli jó emberek — úgy-mond — épen nem gondolnak ránk oly sokszor, s mint mi hiúságunkban képzeljük, ez igaz lehet. Azonban talán nagyon túlzott aggodalmaink mentségéül bizonyos körülményekre mutathatunk: Kinneys Walker-nek közép-amerkai piróta-expeditióira; Cubas St. Domingo fenyegetésére, mely sohasem szűnik meg egészen, legkevésbbé elnökválasztás előtt; az Oroszország irányában szinte általánosan kifejezett rokonszenvre; az amerikai áttörnek generálnek Angolország elleni dühös kifakadásaira, miket egyetlen hivatalos rendreutasítás sem követett; végre a Washingtonból kelt hivatalos sürgönyök nyugtalanító hangjára. Amerikai testvéreink nem neheztelhetnek ránk, ha szavukon fogtuk őket s nyilatkozataikat komolyaknak hittük, máskor jobban tudandjuk, hogy mitevők legyünk. Mind amaz ellenünk intézett demonstrátiók pusztán részéletek voltak, szintúgy mint az Izland elfoglalása végetti pénzgyüjtések s nyilatkozatok ; s ha mi harczról szólunk, az amerikai lapok öszhangulag igy kiáltanak fel : „Ugyan miként lehettetek ti britt lapok oly együgyüek, hogy hittetek nekünk?“ — Mindez puszta játék volt, azon utonczok elcsábítása végett, kik Angolország elleni boszusággal jőnek át a tengeren, s mindenkinek, ki brittellenes indulatot tanúsít, tüstént odaadják szavazataikat. No, jól van, jól — kiált fel a „Times“ — s oly leereszkedéssel, melynek töviseit Amerikában hihetőleg nagyon értendik, következő leczkét ád : Mindaddig, mig ama békés ösvényen haladtok, mit a köztársaság alapítói jelöltek ki elétök, mig bebonyolító szövetségeket s martalócz-expeditiókat kerültök, mi angolok a világon legjobb barátaitok s legjobb vevőitek leszünk ! Tegnap délután a külügyi hivatalban oly kabineti tanácsülés tartatott, melyben hírszerint béke-alkudozási „előzmények“ kerültek szőnyegre. Annyi bizonyos, hogy a vidéken mulató ministerek mindnyájan a fővárosba hivattak. Egyedül Panmure lord nem volt jelen a tanácsülésben, ki azért távozott el a fővárosból, hogy jelen lehessen testvére Lauderdale Maule ezredes temetésén, ki az őszszel Várnában cholerában meghalt, s kinek holtteste még csak most érkezett meg keletről. A hivatalos lap tegnap közlé ama kir. rendeletet, melynél fogva Sir Hamilton Seymour bécsi angol követté neveztetik ki. Canning algróf tegnapelőtt Folkestone-ban hajóra ült, hogy a keletindiai főkormányzóságot átvegye. Hugo Victor 23-a Hauteville-ben Guernsey szigetében, hol jelenleg tartózkodik, az ismeretes chartista Hamey kezéből egy oly iratot vett át, mely az ős több más száműzöttek számára egy Newcaste-ben tartatott meetingen szavaztatott meg. Ezen irat, mint gondolható, erős kifejezésekkel nyilatkozik Napoleon császár s a Jerseybeli kiűzetés ellen, s erre Hugo Victor hasonló szellemben válaszolt. A száműzöttek ügyében Glasgow-ban szintén meeting készíttetik elő, vagy tegnap talán meg is tartatott. Az „Advertiser“ hiteles kútfőből akarja tudni, mikép a kormány a legközelebbi ülésszakban nem szándékozik a parliament elé újabb adók iránti javaslatot terjeszteni, hanem 25 millió ftstt-nyi kölcsönt akar fölvenni. Manchesterben a strike folyvást tart. Múlt hétfőn s kedden, mintegy 801 személy ünnepélyesen járta be a várost, titjokban adományokat szedvén, mégpedig tetemes sikerrel. Az „United Service Gazette“ szerint a kormány a néphad besorozásánál a golyózás rendszerét szándékozik behozni. Mindenki, rangkülönbség nélkül, a 18 - 45-dik életév közt 5 évig néphadi szolgálatra lesz kötelezve, vagy pedig 5 ft sz. el válthatandja meg magát, mely összeg helyettesítő egyén állítására fog fordíttatni. Két orosz alattvaló a City törvényszéke elé idéztetett, azzal vádoltatván, hogy orosz bankjegyeket hamisítottak meg. A per hihetőleg érdekes leend, mivel a vádlottak ügyvédei védelmükben kétségkívül felhasználandják az Oroszországgal háborút. Könyvismertetés. Magyar nyelvészet. Szerkeszti Hunfalvy Pál. Kiadja Müller Gyula. (I. II. és III. füzet.) (Folytatás.) Igyekeztünk lehető világossággal adni az öszszehasonlító nyelvészet fogalmát. Ha valaki nem többet, csak annyit tud is a nyelvhasonlításról, mennyit mintegy dióhéjba szorítva mi mondottunk: nem igen fogja tagadni, miszerint nyelvtudósaink, kik a magyar nyelv érdekében az azzal rokon nyelvek tanulására, az összehasonlító nyelvészetre nógatnak, azt kétségtelen tudományi igazság alapján teszik. Pedig mi még nem is érintettük itt a kérdésnek másik hatalmas súlyú t. i. történészeti mozzanatát. S ha mégis Hunfalvy úr tanítványai helyett becsmérlői számát látja szaporodni, annak okát egyrészt a saját maga által előidézett viszszahatásban is kell keresnie. Tisztelt altajistánk t. i. nagy föladatának fontosságától teljesen áthatva, úgy vélte, mikép bármily nagy szavakat használjon is, csak halvány vonásokkal rajzolhatandja azon tárgy nagyszerűségét, melyről itt szó van, s mely mellett önmaga lelkesül. S igy jön, hogy tudtán kívül egy nemébe esett a tudományi föllengzésnek, t. i. igen is sokat ígért, s ezért minél inkább magasztalá portékáját, annál gyanusabbá téve azt. Hívők helyett tamások támadtak, kik kétségbe vonták a hirdetett tudományt. Kötelességünk kimutatni, miben véljük találhatni H. úr említett föllengzéseit. Tudománya alapelvében nem, mert annak helyességét elismerjük , tehát csak ez elv gyakorlati alkalmazásában lehet keresnünk, s ott meg is találjuk azokat. Szorosan ki lévén tűzve föladatunk, nem bocsátkozhatunk itt annak részletezésébe, mit s menynyit tettek a nyelvhasonlítás mezején a külföld tudósai. Csak egy körülményt hozunk föl. Mondok hogy az új nyelvészkedési irányt a tudósoknak a szanszkrit nyelvkincsek fölfedezése adá. E nyelv és rokonai az úgynevezett indo-európai fajhoz tartoznak. Feltűnő, hogy az ősidőktől fogva máig létezett legtökélyebb nyelvek e fajból valók. Már kiemeltük czikkünk elején a szanszkrit nyelv ritka szabatosságát, bámulásra ragadó tökélyét; ugyanide tartozik a classical ókor két mintanyelve a hellenes római, ide az élő nyelvek közöl a német és szláv. Tehát nagyítás nélkül mondhatjuk, mikép az indoeurópai nyelvtudós előtt a műveltség tetőpontjáig fejlett rokonnyelvek egyedi rendszerük egész tökélyével tárultak fel, melyek egyenkénti saját fényüket kölcsönösen egyesítve, egész fajukra csak annál nagyszerűbb világot vetnek. Ez öt nyelv egymás mellé állítva úgy tűnik föl előttünk, mint egy nagyszerű tárlat, melyben minden egyes tárgy, a legnagyobbtól legkisebbig mesterileg kidolgozva, meghatározva, nevezve, rendezve és kellőleg fölállítva van. A bámulónak nem marad egyéb dolga, mint az összehasonlítás és ítélethozás. E tényt azért bocsátjuk előre, mert az szolgáltatja a helyes szempontot az altaji nyelvfajra alkalmazott nyelvhasonlítás gyakorlati eredményének megítéléséhez is. Ez eredményt két szempontból kell tekintenünk; először: saját nyelvünk tudományos fejlődésére hatásában; másodszor , mint a történészet segédtudományát. Szűkebbre vonva ekkér szemlélődésünk körét, vizsgáljuk az első szempontot. Tudós altajistánk azt mondja: Magyar nyelvtudomány nincs , szótárunk , nyelvtanunk nincs, mindezt csak nyelvhasonlítás útján szerezhetünk; a mink eddig volt és van, mind csak árnyék, vagy legfölebb oly valami, melyről nem tudjuk micsoda; minden nyelvészkedés, mely rokon nyelvek nélkül történik, üres ábránd, sőt valóságos bolondság. Mindenünk hiányzik,a rokonnyelveket kell tanulnunk, hogy mindenünk legyen. Ekképt, az, midőn a magyar tudományos nyelvészkedés alapjául a nyelvhasonlítást felállítja : egyszersmind hadat üzen minden nyelvművelésnek , mely ez alapot nélkülözi; gyanússá tesz mindent, mi nyelvhasonlítás nélkül jön és van, és tanával mint egy látnok a múlt és jövő közé állva, megtagadja a magyar nyelv nyolczszáz éves fejlődését a halotti beszédtől Révaiig, s őtőle e mai napig gyanússá tesz mindent, mit e múlt alapján e nyelv önmagából kifejtett , kételkedvén azon, ha vájjon a most élő magyar nyelv az a magyar nyelv- e, melynek lennie kell, s mely csak a rokon nyelvek tanulása által lehet. E kétely ellenében csak egy tényt kivánunk fölhozni. Tudományilag be van bizonyítva, hogy a a halotti beszéd korabeli és a mai magyar nyelv közt, a közbeeső nyolcz viszontagságos század daczára valódi belső különbség nincs; a két nyelv, melyet nyolczszáz esztendő választ el egymástól, lényegében ugyanaz ; az első magyar király nyelve szépült, fejlett, tökélyesült, gazdagodott, de nem változott. Mit bizonyít e tény ? Azt hogy azon it, melyen nyelvünk mai kitűnő fokára emelkedett, az egyedül helyes. Különben ez azonosság lehetetlen volna. Ez oly axióma, mint hogy két pont közt csak egy egyenes vonal lehetséges. Ez itt az élő nyelv, a nyelvemlékek és minden század legjobb íróinak etnikai tanulmányozása. Ez azonosság ténye mindennél csalhatlanabb bizonyosságot nyújt nekünk arra nézve, mikép azon irány, melyben eddig nyelvünk művelése haladt, az egyetlen valódi és helyes. Mert nyolczszáz év több mint elég idő, hogy egy nyelvet, ha az fejlődése helyes útjáról legkevésbbé is letér, lényegében megváltoztasson. Az elkorcsulás, vagy a nyelv belső elváltozása egyenes arányban történik a lefolyt idővel; minél hosszabb ez, annál nagyobb amaz. Az összehasonlító nyelvészet tehát nyelvünk eddigi fejlődési irányát meg nem változtathatja, még kevésbbé semmisítheti meg; az összehasonlító nyelvészet nem oly új tudomány, mely a régi helyébe állíttatik, mint egy naprendszer, hanem olyan, mely a fennállót támogatja, tökélyesíti, tévedésektől óvakodni segíti; az utazónak nem ellentéte, hanem segédje. Ez szerényebb szerep az igaz, de egyedül elfogadható. Midőn tehát altajista tudósunk az összehasonlító nyelvészetet ellentétbe állítja eddigi nyelvészkedésünkkel, midőn elvét kizárólag uralkodó iskola jelszavául írja zászlajára: nem csodálkozhatik, ha mások, kik jól tudják „mit tartanak kezükben“, a tisztelt tudós által minden nyelvtudományra, mely nem az összehasonlítás elvén szereztetett, határozottan kimondott anathemában oly túlságot látnak, mely annál sajnosabb, mert igazságtalan és következtetéseiben káros egyszersmind. Tudós altajistánk ez igazságtalanságig menő tulsága a múlt irányában csak természetes következménye azon elragadtatásnak, melylyel az altaji nyelvek ismeretlen országába tekint. Lássuk, igazolva van- e ez elragadtatás a tudományi valóság által, vagy nem föllengzés- e a tisztelt tudósnak fényes reményei? Várhatjuk-e az altaji nyelvek tanulásától mindazt mit H. úr igér ? E kérdésre a tisztelt olvasó maga kényelmesen megfelelend, mihelyt a számos atyafiságot, fennebbi ígéretem szerint, bemutatom. Castrén az altaji nyelvfajt öt csoportra szedi: tunguz (mandzsu), mongol, török, szamojéd és finnre. Mindenik csoport ismét több külön nyelvből áll. Hunfalvy úr a következő tíz nyelv ragozási táblázatát adja: *) magyar, szürjén, cseremisz, osztyák, lapp, finn, jakut, tatár, török és mordvin, melyek részint a finn, részint a török nyelvcsoporthoz tartoznak, (e két nyelvcsoportbeli nyelvek állanak legközelebbi rokonságban a magyarral), de e tíz nyelv korántsem meríti ki a két csoportot, a törököt épen nem, hová Beresin török-tatár nyelvtanában a következő nyelveket számítja: ujgur, komán, csagatai, uzbek, turkoman, kazan, (ezek a keleti vagy csagatai főtörzset képezik), kirgiz, baskir, nogai, kumai, karacsai, karakalpak, mecserjak, szibér (hova a jakut tartozik; ezek a szorosan vett tatár törzs), derbend, aderbidian, krimiai, kisázsiai és ruméliai vagy isztambuli nyelveket (ez utóbbiak a szorosan vett török törzset képezvén.) Ha már e nem annyira diszes, mint számos atyafiságra egy kis fürkésző tekintetet vetünk, úgy fogjuk találni, hogy köztük egyedül a magyar nyelv érdemli a műveit nevet, mely nem épen szegény irodalommal, múltjának s nemzetének történetével, sok századig visszamenő nyelvemlékekkel, ép elfajulatlan belső és külső élettel, tehát önművelése s fejlődésének minden föltételeivel bír. Kevésbbé mondhatni ilyennor a szorosan vett finn (szuomi) nyelvet, s minél bzebb megyünk a sorozaton, annál inkább eltűnik az öntudatos létnek minden nyoma. Rokonaink legtöbbjének semmi irodalma, még kevésbbé van nyelvtana, ha van is, oly utazók készítek, kik rendszerint azon nyelveket, mint övékkel nem rokonokat tudományilag meg nem értheték, még kevésbbé hathattak be azok jellemébe s igy azokat alaposan meg sem ítélhették, mivel a nyelvhasonlítás alapelve szerint valamely nyelvet csak a fajubeliekkel összehasonlítva lehet „által meg által érteni.“ Leleplezvén ekkép atyánkfiainak lelki szegénységét, lássuk mi kivántatnék arra, hogy a nyelvek a nyelvhasonlításra tudományi alapul használtathassanak, szem előtt tartván H. ur azon meggyőződését, mikép még a magyarnak sincs a tudomány igényeit kielégítő nyelvtana. *) Lásd „Új Magyar Múzeum“ 1855. IV és V.f. 204. és 2051. 2098 Francziaország, Páris, nov. 29. A „Moniteur“ szerint, a szardiniai király tegnap 2/2 órakor a rokkantak palotájába ment, s egymásután megszemlélte I. Napóleon császár sírját, ama termeket, hol a francziaországi főbb megerősített városok domborművű tervrajzai vannak kitéve, a rokkant katonák betegszobáit, s a tanácstermet, hol a palota kormányzóinak arczképei függenek. A király figyelmét főleg Monceyrnagy, a coneglianoi hg arczképe voná magára, kinek unokája, Conegliano marquis, jelenleg a császár kamarása , ez utóbbi által a király személye mellé rendeltetett, ennek Párisban mutatása alatt. Ezen látogatás alatt egy igen megható episód élénk benyomást tett mindazokra, kik annak tanúi voltak. Egy hajdani szardiniai katona, ki szolgálatából megszökvén , a külföldi légióba lépett, súlyosan megsebesülvén, s egyik karja elmetszetvén, a rokkantak palotájába vétetett föl. Törvényes fejedelmének láttára a kor emlékei élénkebben ébredtek föl szivében, s a király lábai előtt leborult, kegyelmet kérvén tőle, mely tüstént kegyesen megadatott neki. E szerint a szegény katona visszatérhetend családja körébe, hacsak továbbra is inkább nem akarja ama vendégszeretetet élvezni, melyre adoptív honában talált. Az „Indep. belge“-nek Calaisból 28-ról írják: „Egy épen most érkezett hivatalos tudósítás szerint a szardiniai király kíséretével együtt pénteken reggeli 2 órakor érkezendik városunkba, s tüstént hajón Doverbe induland. Az „Osborne“ kir. yacht, melynek a királyt Angolországba kell szállítnia, ma este érkezik meg kikötőnkbe.“ A „Moniteur“ tegnap egy oly rendeletet közlött, melynél fogva az általános műtárlat véglegesen holnap nov. 25-n fog bezáratni. Egy esti lap szerint , a legutóbbi szemle előtt, a császár a katonai érdemjelt saját melléről levevén azt a szardiniai királynak nyujtá át, szívélyesen kijelentvén neki, mikép nem akarja, hogy csapatjai előtt azon érdemjel nélkül jelenjen meg, melynek viselésére, bátorságánál s hadi tetteinél fogva annyira méltó. Tegnap este a császár s király jelen voltak a párisi község-tanács által a király tiszteletére adatott tánczvigalmon. Mint fennebb említettük, a király a rokkantak palotájában megszemlélte ama termet, mely a francziaországi megerősített városoknak domborművű tervrajzait foglalja magában, valamint I. Napóleon császár sírját is. A király Napóleon liget az Annunciade rendjeleivel diszíté föl, mely rendnek csupán 24 tagja van. Tegnapelőtt Jeromos hg, udvari tisztjei kíséretében, a Tuilerákban látogatást tett a szardiniai királynál. Hirszerint a szentszék s a toskánai nég világos utasításai következtében maradtak Párisban a toskánai követ s a pápai nuncius, a királynak itt mulatása alatt. Hozzáteszik, mikép a franczia kormány befolyásának is volt némi része ezen utasítások elküldetésében. Egyébiránt a pápai nuncius tegnap Lavaba utazott, egy uj püspök fölszentelése végett. A császárné, egésségi helyzete tekintetéből, nem lehetett jelen a szardiniai király tiszteletére, a Tuileirákban legközelebb adatott lakomán. Mint mondják, a császár s király közt folyt politikai beszélgetésekben az utóbbi,harczias szelleme dacára, mérsékleti, s a biztos és becsületes béke iránt kedvező hangulatot tanúsított. Cavour gróf a kölcsönnel foglalkozott, mit inkább London, mint Francziaországban remél fölvehetni. A király étrendében történt módosítás következtében, ez utóbbi Londonból nem menend Belgiumba, hanem Párison, hol egy két napig incognito raaradand, Lyon, s Savoyán át térend vissza országába. A „Constitutionnel“ Canrobert tábornok küldetéséről, többek közt így nyilatkozik: — „Aki csak valamennyire ismeri is a kormányok szokásait, nem gondolhatja azt, hogy egy oly fontos személy, mint Canrobertnok, oly küldetéssel bízathatott volna meg , melynek se politikai, se katonai czélja nincsen. A keleti sereg hajdani főparancsnokának küldetése kétségkívül nem csupán abból állott, hogy a francziák császárja nevében, egy rend díszteleit adja át a svéd királynak, hanem még valami másból is, épen ezen más valami iránt lett a mnok küldetésének oly teljes sikere, mely a nyugat reményeit túlszárnyalta- Semminemű szerződésről sincs szó. De vájjon nem előzik-e meg a közös működésre vezető katonai szerződéseket ama diplomatiai csatlakozások , melyek erkölcsileg köteleznek, s előkészítik a véd- s daczszövetségeket ama napra, midőn azok hasznosak s korszerűek lehetnek? Úgy hiszszük, Canrobertinok küldetésének szerencsés hatásai rövid időn egész Európának tudomására jutandnak. Ha a háború még jövő tavaszszal is tartand, a nyugati hatalmasságok azt kétségkívül erélyesebben folytatandják a balti tengeren, hol hajóhaduk eddig ele még csak erejét kisérte meg. E szerint természetes, hogy azt előrelátva, még szaporítni igyekeznek szövetségeseik számát és Svédországra gondolnak. Canrobiitnak azt akarta megtudni, hogy mit ehet ezen országtól várni. Annyi bizonyosnak