Budapesti Hírlap, 1858. május (99-122. szám)

1858-05-23 / 117. szám

nézve fontos egy pár kérdést fejteget, így a magyar igeidők használhatásáról e lapok tudós szerkesztője Hunfalvy Pál úr kezd mély alaposságú fejtegetése­ket, melyek annál inkább igénylik a szakemberek figyelmét, minthogy már Fogarassi János urnak az akadémia nyelvosztályi üléseiben ugyane tárgy fö­lött épen folyamatban levő értekezésére vonatkoz­va vannak írva. Másik czikke e füzetnek Imre Sándor értekezése az ember nevéről némely árja nyelvekben, észrevételekkel a szerkesztőtől. A román nyelv ismertetése Fekete Jánostól, iskolai tudósítvá­­nyok és tájszók Philofennustól egészítik ki a füzetet. — A szolnoki verseny egylet által Törökszent­­miklóson f. é. sept. 26-án rendezendő lóverseny programmja e következő : Egészben öt futás lesz, t. i. 1) Ponyverseny 10 arany; % (angol) mf. ismé­telve ; tét 5 ft; űrlovarok a súly kiegyenlítése nél­kül. 2) Egyleti dij, 100 ar. 2 mf. futhat minden fél­­vérló; tét 20 ft, fele bánat. A tétek az első, és má­sodik ló közt megosztatnak.. Űrlovarok szinekben. 3) Parasztverseny, 1 mf. 20 ar. az első 3 ar. a má­sodik 2 ar. a harmadik lóé. A lovaroké nyereg nél­kül. 4) Delnők díja, ugratóverseny, 1 mf. 3 korláttal. Futhat bármely ló. Tét 10 ft. 5) Kocsiverseny, elő­ször 2, másodszor 1 mf. Két ló egy négykerekű ko­csiba fogva, két kocsi egymás ellen, minden kocsin egy biró. A parasztversenyeket kivéve csak az egy­leti tagok saját lovai futhatnak. — Nagyváradnak is alkalmasint lesz állandó színháza. A színház építésére alakított bizottmány közelebb tartott ülésén tett jelentés szerint e válla­latra már 150 részvény van, a „M. N.“ szerint, alá­írva. — Az erdélyi gazd.­egylet 1858 május 8-dikán tartott választmányi gyűlésének megbízásából, a földmivelési és állattenyésztési szakosztály folyó évi július 30 bikától kezdve augustus 1-jéig bezáró­lag a kolozsvári sétány arénájában három tárlatot fog rendezni, hol következő állatnemeket követke­zőleg fog jutalmazni: 1. A hazai fajú , legtökélete­sebb 4-edfü bikát 10 db. aranynyal. 2. A hazai fa­jú, legtökéletesebb másodfü bikát 6 db. aranynyal. 3. A járomvonás kívánalmainak legtökéletesebben megfelelő egy pár ökröt 8 db. aranynyal. 4. A leg­tökéletesebb negyedfü üszőt 6 db. aranynyal. 5. A legtökéletesebb másodfü üszőt 4 darab aranynyal. 6. A legjobb tejelő tehenet , bármi fajból 10 db. aranynyal. 7. A legjobb tejelő kivalt 10 db. arany­nyal. 8. A legkövérebb sertést, mely ezen hirdetés közrebocsátása után vettetett hizóba , 5 db. arany­­nyal. 9. A legjobb 1­­/2 éves fejér mangalicza kant 6 db. aranynyal. 10. A legjobb telivér­­,­2 éves kant, a yorkshirei fehér angol fajból, 4 db. aranynyal. 11. A legtökéletesebb bármely fajú kozát, mely már egyszer malaczozott, 6 db. aranynyal. 12. A legtö­kéletesebb bármely fajú 2 évesnél vénebb kant, 6 db. aranynyal. 13. A legtökéletesebb bármely fajú és nemű fiatal sertést, melynek kora 12 és 18 hó­nap közt van , S melyről helységi bizonyitványnyal kimutattatik, hogy az nem ház körül, hanem na­gyobb nyájban, mezőn növekedett, 4 db. aranynyal. 14. A legszebb idei cochinchinai tyúkot és kakast együtt 2 db. aranynyal. 15- A legszebb idei angol durking kakast és tyúkot együtt 2 db. aranynyal. 16. A legjobb hazai faj kakast 1 db. aranynyal. 17. A legjobb hazai tyúkot 4 db. aranynyal. 18. A leg­kövérebb , bármely régi hazai fajból bemutatott, s bármióta hizlalt sertést jutalmazza id gr. Teleki Do­mokos 100 pfttal, oly feltétellel, hogy a nyertes hízó tulajdonosa a nyert díjon fölül fizetendő 50 p­­ftért tartozzék azt a díj tevőjének eladni. Az egész jutalomösszeg 94 db. arany és 100 pft. * L e v i n s k i ur, ki a homályból, mely eddig rö­vid színészi pályáját fedte, mint egy tündöklő csil­lag merült föl a bécsi udvari színház horizonján, má­sodik szerepéül „Carlos“t adta „Clavigóban“ s eb­ben is mint az elsőben (először „Moor Ferencz“- et adta Schiller Haramiáiban) rendkívüli sikert aratott. Thaliának e fölkent papja se nem valami deli jelen­ség, se szép orgánummal nem bir, de ezek daczára ritka benső tulajdonokkal ékeskedik. *R­i­t­k­a k­o­c­s­i Azon kocsit,melyen pápa ő­szent­­ége a forradalomkor gróf S­p­a­u­r bajor követnek Nemzeti színház. Tegnapelőtt B­e­n­k­ő Kálmán úrtól a nemzeti színház tagjától egy új eredeti népszínművet adtak először, melynek czíme : „Kis árva“. Egy fiatal földesúr lerándul jószágára, ott meglátja gyermek­kori játszótársát, ki azóta csinos hajadonná fejlő­dött, belészeret, s miután a leánynak — ez a kis árva — hajlamát is bírja, eljegyzi őt, tisztességesen a mint illik. Mindez oly egyszerűen, oly mindennapi renddel történik, hogy mármár tartani kezdünk tőle, hogy szerző egészen megfeledkezett a színpadról. De nem úgy van. Alig hogy az eljegyzés szerencsésen végbement, jelentkezni kezdenek a bonyodalom jel­­legei is. A fiatal földesúr nem majorennis, s még egy öreg ur, egy szigorú előítéletes apa is van a háttér­ben, ki azonban úgy is mint házasságzavaró, úgy is mint békekötő csak levélben jelenik meg. Ezen szi­gorú előítéletes apának egy gonosz gazdasszony, ki leányát szeretné a fiatal földesurhoz férjhez adni, megírja az egész mesalliance ot; az apa dühre gerjed, és fiát valami Ürügy alatt rögtön visszahija Pestre; a fiatal­ember elbúcsúzik a kis árvától és útnak indul. Pesten ezután semmi sem történik, mi igen nagy hiba, mert az eddig magát elég jellemesnek mutató fiatal földesúr, most már respective vőlegény, irás­ban legalább tudósíthatná pár szóval jegyesét a kis árvát, él-e vagy hal ?.... De nem, ő hallgat mint lyúk a bokorban, és hagyja hogy rettentő dolgok történjenek. A feldühödt öreg úr, természetesen fia tudta nélkül, leveleket ir a jószágra; tiszttartójának szűrét — a tiszttartó a kis árva nevelőapja — csak úgy brevi manu kitéteti, és az ispánt rágtatja előre tiszttartónak, mindezt azért teszi a „kegyetlen praesidens“, hogy „Ferdinándot“ „Lujzájától“ el­szakítsa. — A tiszttartó szépen kenyér nélkül ma­rad, megtudja, miszerint ennek mind az a „szeren­­­csétlen sípjáték “ a szerelem az oka,előhivatja tehát az „átkozott nefelejts szemük kis árvát, s hogy a dolog nyomába jöjön, férjet ajánl neki; a kis árva be­vallja szive titkát, hogy ő már szeret, s szerelem nélkül másé nem lehet — mi igen szép tőle — noha később ez elvben engedékenyebb kezd lenni, — eb­ből az apa megbizonyosodik, hogy hát igaz a­mit a falu beszél, hogy leányának ismeretsége van a fiatal földesurral, a leány a legjobb eszközt választja, hogy apja haragját lefegyverezze , s elmondja, hogy őt az ifjú földesur igazán és becsületesen szereti, minek nagyobb bizonyságául a jegygyűrűt is előmu­­tatja, de ez nem tartóztatja a szerencsétlen gyáma­pát attól, hogy a kis árvát össze vissza ne átkozza, s ideggörcseiben el ne ájuljon, mintha bizony e sze­gény­ leány oly nagy vétket követett volna el az ál­tal, hogy egy szép, gazdag s őt igaz érzéssel szerető ifjú kezéből jegygyűrű­t fogadott el, mert annak a leány semmi esetre sem oka, hogy e szép, gazdag ifjúnak egy előítéletes goromba apja van, ki tiszttartó uramat csak úgy hipp hopp módjára kibillenti hiva­talából. E tény épen ellenkezőleg kijózanítólag hat, s azt juttatja az ember eszébe : na jó kedves leányom, te derék becsületes leány vagy, a fiúban sincs hiba, hogy az apa dühös, az baj, de hát mit kell már most tenni, hogy megértessék vele, hogy hiz­e már így van, s az ifjakból végre is egy pár lesz. De nem, az a szerencsétlen ember e helyett megátkozza a leányt, mert a függöny különben nem gördülhetne tán le ? Ezután a kétségbeesés óriási léptekkel ha­lad előre. Tiszttartóink nincsenek hivatalban, a leány szolgálni akar menni, végre az anya is reáveti fejét, hogy a leányt szíve ellen férjhez adja, szóval minden eszükbe jut, csak az nem, hogy az urfitól megkérdez­nék : „mi lesz már a jegygyűrűvel“? „Széna e vagy szalma?“ S az urfi is halhat, hogy a közönség is hadd ijedjen meg, mi lesz már ebből. Utóvégre aztán a leány csakugyan rá­szánja magát, hogy az ispán uramé lesz,de az „igent“ még­sem bírja kimondani,s hűségének mégis van jutalma, mértékkor — es war die höchste Zeit — megjelenik az urfi s hozza egyúttal édesatyjának is írásbeli beleegyezését. Hogy lágyí­totta meg az ereget ? e titkot Magának tartja, jól teszi. — Hűtlenek volnánk, ha elhallgatnák még, hogy mindez nemcsak az itt említett személyekkel játszatik le, van még egy vadpoéta-kosza vagy kántor, ki ret­tentő hóbortos egyéniség, egy huszár-inas, ennek egy énekes párja, szobaleány és egy tót-czigány, ki­vel, hogy egyik szót a másikba ne fű­zzük, az a ret­tentő dolog történik, hogy a huszárinas, mikor urával a jószágra lő, egy nagy köpenybe és skálba bur­kolva kiadja őt az ifjú földesurnak. A „kosta“ meg az egész falu népe eléje rukkolnak, s annak rendi szerint beneventálják , cantust’ is énekelnek neki, melynek csábító hangjaira a czigány elkezd tán­­czolni, a kántor és a falusi nép e magas lelkesedé­sen nem győz bámulni, míg végre lehull a köpönyeg és kisül, hogy az ünnepelt földesúr senki más mint a­­ falu Ostfoltozója! Prosti! Ez mulatságos jele­nés , de kevés czélja van a darabban. Az a baja. Ha még hozzá teszszük, hogy a közönség sokat tapsolt, nevetett, szerzőt és az előadókat többször kihitta, és így a darab fönmaradását biztosítani látszott, ez új­donság ismertetésének tartozását kellőkép leróttuk. TÁROZA, ÉG ÉS FÖLD KÖZÖTT­ Elbeszélés. Ludwig Ottótól. (Folytatás.) Ez éjjeltől fogva Nettenmayr Fritz nem ijeszte többé a nőt Apollonius fenyegetéseivel, sőt bizo­nyos nyájassággal kezdett vele bánni. Közben éra számra néma önmaga elé merengésbe veszett el, melyből fölijedt, ha magát észrevétetve lenni érzé. Aztán még nyájasabb lett mint különben, a legjobb korából való tréfákat űzött, sőt még a munkával is megpróbálkozott ismét. — De a nő azért csak még aggódóbb lett; még jobban került mindent mint ekkorig, mi a férjnek okot adha­tott azon hiedelemre, hogy ő Apolloniushoz kö­zeledni akar. Ő maga nem tudta, miért. S habár balgaságnak nevező is félelmét, mégis félnie kellett. Apollonius örömmel látta a testvér meg­változását s minden módon előmozdítani igye­­kezett őt abban. Nem tudta, mint magyarázza a testvér az ő örömét! Azalatt Apollonius megkezdte a Sz. György templom toronytetejének az alapítványozott disz­­szeli megkoronázását. Ismét kitolta az állásru­­dat s belül a padlás gerendázatához oda szegez­te; a deszkákat rajta megerősítette s a függő álláson felállította a lajtorját, s ezt a kupárbocz­­hoz kötötte ; ismét körültekerte a kupárboczon a kötél gyűrűt, s hozzá az emelő csigát s ehhez a függőszéket.­­ Az alapítványozott bádogdísz egyes félemberhosszú darabokból állt, melyek­kel kézzel is el lehetett bánni. Az egésznek, az alapitványozó akarata szerint, ki maga viselé a fölillesztés költségét, két füzért kelle képez­nie, melyek párhuzamos körökben lefüggő ivek­kel kigyózzák a toronytetőt körűl. Öt ilyen da­rab , a felsőbbiknél három, képezett egy ivet. — Végeiken bevert czövek-szegekkel kelle azokat egybekapcsolni s mindegyiket külön még erős szegekkel a tető-burkolathoz oda erősitni. Mi­után a palalemezek szegélyei mindenütt fedezik egymást, szükséges volt, oly helyeken, hol a leszegezésnek történnie kellett, a palákat bá­doglemezekkel fölcserélni. Ugyanez történik ott, hol az úgynevezett tető-gumók a burkolatba bevezetnek, melyekre javításoknál lajtorjáját akasztja a palafedező. Azon lapot, melylyel a tetőgamó, miután görbült hegye már beverve van, még két erős szeggel a burkolatra lesze­­geztetik, nem szabad palalemezekkel befedni. A kiálló gamón függő lajtorjára hágván a pala­fedező , lapja rezgésbe lő, mely a palalemezt megrongálná. Ezért bádog­lemezzel fedik be. A díszítmény, ha a szél beleakadt, hasonló moz­gásba jött. Aztán még egyet kell­ meggondolni. A tetőgumóknak, külön külön kilenc­fél lábra lévén egymástól távol, párhuzamos körökben kelle a toronytetőn alkalmazva lenniök; min­den két kör közt öt lábnyira üres hely vola. Az volt a föladat, úgy fölilleszteni a diszíeményt, hogy az a tetőgumók közöl egyet se fedjen be. Apollonius szorgalmasan hozzálátott a mun­kához. — A bádogosmester, ki az ő diszét mi­­hamarébb diszleni akará látni, kevesebbet pa­naszkodhatott ő reá, mint Apollonius vele lehe­tett megelégedve. Eleinte ez sürgető­tt, aztán Apolloniusnak kelle a mestert sürgetnie. Még a felső füzér azon része hiányzott, mely­nek ív alakban a kiszálló ajtó előtt kelle függni. Apollonius nem tudott addig sem szünetelni, míg az ahhoz való anyagot megkapta. Egy kö­zel faluból egy kis javítás iránt kapott megren­delést ; járművét visszajöveteléig a sz. György toronytetején hagyá függni s Brambachba ment. Reá másnap történt, hogy az öreg Bálint a lak­szoba ajtaján kopogtatott. Már néhányszor ott volt az ajtónál s mindannyiszor ismét elment. Egész lénye nyugtalanságot árutt el. Valami, a­mire mindig gondolnia kellett, oly szórakozottá tévé őt, hogy azt hívé, gondolatában talán nem is hallá, midőn szabadot mondtak odabenn; fülét a kulcslyukhoz téve, mintegy föltéve, hogy abban még most is hallható az, csak jól meg kell magát erőtetnie. A nyugtalanság felkelte őt szórako­zottságából. Másodszor és harmadszor is kopog­tatott s midőn a hívás még akkor is elmaradt, bátorságot vett magának, kinyita az ajtót és be­ment a szobába. Az ifjú nő már egy idő óta min­dig kikerülte őt. Ezúttal is ezt téve, de neki ma beszélnie kellett vele. A nő szándékosan távol az ablaktól, a kamra ajtajában ült. Az öreg nem látá, hogy ő is csak oly nyugtalan volt mint ő maga s ittléte őt még jobban nyugtalann­á. Men­­tegetődzött betolakodása miatt. Midőn a nő oly mozdulatot tett, mintha távozni akarna, azt ál­líta, hogy csak rövid ideig fog maradni. ő nem jött volna be erőszakkal, ha,őt valami nem sür­­getné, mi talán igen fontos. Ő nem óhajtja, de mégis lehetséges. A nő hallgatá­s mindig aggá­lyosabban nézett majd az ablak majd az ajtó felé. Ha neki valamit mondania kell, tegye azt oly hamar, a mint csak lehet. Bálint egyszer­smind a nő aggályos tekinteteire látszott felelni, midőn így kezdés: „Fritz úr a Sz.­György templom tetején van. Még most is ott láttam őt az udvarról.“­­„S ide nézett ő? Látta önt a házba be­jönni?““ kérdé a nő egy lehellettel. „Isten ments meg,“ mondá az öreg, „Ő ma úgy dolgozik mint egy ellenség. Se ételre se italra nem gondol. Ha az ember igy dolgozik“ Az öreg félbeszakitá magát s tételét csak maga gondolá végig: „valami szándékának kell len­nie.“ A nő is hallgatott. Azon gondolattal küz­dött, hogy várjon az öregre rábízhatja-e egész aggodalmát. Az öreg ebből mit sem vesz észre. „Ez a szomszéd itt, hisz ön tudja,“ folytatá, „néha nem tud éjjel aludni. Ekként azon éj­szaka , mielőtt Apollonius úr Brambachba ment, konyha­ ablakából valakit a mi fésze­rünkbe látott sompolyodni.“ Az öreg nem mondá, hogy kit látott a szomszéd; valószínűleg azt akarta, hogy a nő kérdezze. Ez nem tévé, nem hallá az ő történetét. Az öreg folytatá: „Azelőtt való estve, mielőtt Apollonius úr Brambachba ment, meg akará vizsgálni a szerszámot, hogy melyiket vigye magával; mind megvizsgálta ; ezt mindig megteszi; de nem birá magát elhatá­rozni. S ez ép annyira nevezetes, mint az hogy Fritz úr egyszerre annyira szorgalmassá lett.“ Apollonius neve felkelte a fiatal nőt; figyelt; társaságában Gaetába menekült, a jeles gróf halála után özvegy Spaurné visszahozta Bajorhonba, kitől Lajos király ő fölsége azt megvette s nem rég a ba­jor történelmi egyletnek ajándékozta. Tárgyalási terem. Végtárgyalás a 42 bankjegyhamisító ellen a budai cs. k. országos törvény­szék előtt. XXI. Pénteki, máj. 21-ki ülés. A Paksról beidézett Nagy János tanú, ottani pol­gármester, vallomást tesz amaz, legelőször a báró E-féle hagyaték bírói árverezése alkalmával fölme­rült hamis 10 ftos bankjegyek honnankerülése iránt, miket — a vizsgálat szerint — Hi. Ferencz vádlott egy megvásárlott sipkáért adott ki Stern Károly paksi izraelitának. Erre a tanú esküvel erősíti saját vallomását. Az ugyanazon tárgyra vonatkozólag kihallgatott 2 más tanú, Stern Márk és Kohn Károly, paksi ke­reskedők, ugyanazon tárgy iránt tesznek vallomást. Azonban a törvényszék, a cs. k. államügyészség s Máry Károly ügyvéd úr, egyik védő közti tanácsko­zás után megkérdés utján, ezen tanúknak meg nem esketését határozza el. A további tárgyalás folytában, az első fővádlottra vonatkozólag 2 fontos tanú jelent meg. Heincz Ferencz, sóskúti molnármester azt állítja, hogy Ő S. Károly vádlottat azon időtől fogva ismeri, midőn ő, a tanú, még mint gyermek, Promontorott az ottani iskolát látogatá. S. Károly 1855 sept. 3-n jekor reggel, az ő sóskúti malmukban gyalog meg­jelent, s ő vele, a tanúval s anyjával közlé, hogy ő a fogházból elbocsáttatott, hogy ö Lt. gyúrós ,mészá­ros és korcsmáros sógorához,a kik neki tartozik, Gyúróra menni, ott követelését behajtani, s erre to­vább menni óhajtana, s ezért azt kéri, hogy őt ko­csin oda vitessék. A tanú továbbá azt állitá, mikép már idős anyja, némi aggodalmat érezvén egy a fogházból épen ak­kor elbocsátott egyén látására, fiának, a tanúnak tüs­tént azt tanácsié, hogy a jövevény számára fogasson be, s őt Gyúróig vitesse. A tanú akkori kocsisával, ki az ő állítása szerint jelenleg Tárnok körül nap­­számoskodik, a kocsiba befogatott. Ezzel S. Károly elkocsizott, s a később vissz­atért kocsis a tanúnak jelenté, hogy ő az idegen urat Gyúrón, Li. ottani mészáros háza előtt letette, s az által 10 krás váltó­pénzzel borravalóul megajándékoztatván , tüstént visszaindult hazafelé. S. Károly vádlott másodszor elismeri, hogy mindaz, mit ő legújabban Törökbálintról gyalog, a kincstári erdőn s Tétényen át Ercsindei továbbuta­zására vonatkozólag állított, valótlan, s hogy a tanú vallomása minden pont iránt igaz; a­mennyiben ő valóban Törökbálintról Sóskáira, a tanúnak előtte ismeretes malmához érkezve, a tanút s annak any­ját valóban azon előadás mellett, miszerint ő épen most bocsáttatott el a fogházból, azon szívességre kérte, hogy őt Gyúróra, Li. ottani mészáros sógorá­hoz (He. János, időközben fogházban meghalálozott mészároshoz) vitessék el. E tárgy­beli előbbi hamis feleletének oka iránt megkérdeztetve, újólag azon ürügyet hozá fel, mikép­p a tanút meg akarta kímérni attól, hogy a végtár­gyalásnál tanúul föllépésre szoríttassék. Különben S. Károly azt állítá, hogy ő a Li.-féle vendéglőbe, miután a sóskúti molnár kocsijáról, a ház előtt leszállott, s a kocsit Sóskútra visszaküldé, belépett ugyan; azonban egy ott levő leánytól, He. János felőli kérdezősködésére, azon értesítést nyerte, mikép He. János borok vásárlása végett Moorra uta­zott el, s hihetőleg csak későbbi időben fog onnan visszatérni. Már S. Károly noha­­-­ mint fölebb Sóskúton mondá — egyedül azért vitetett Gyúróra, hogy pénz­­követelését He. Jánostól behajtsa, azt állítja, hogy ő továbbá Li. házában senkit sem kérdezett meg, senkit sem is látott, és senkivel sem beszélt, hanem tovább utazott Martonvásár felé. A tárgyalási teremből e közben eltávolított Li. József azt állítja, mikép a kijelölt időben, midőn ő épen egy kocsinak saját gabnája nyomtatói számárai elkészítésével foglalkozott, valóban látta, hogy azon idegen, ki az ő háza előtt szállott le s az ivószobába lépett, később az ő sógora He. Jánossal hozzá az udvarra kijött, s ez utóbbi a nélkül hogy ezen idegen iránt közelebbi felvilágosítást adna,, tőle engedélyt kért arra, hogy ugyanazon idegent az ő fogatukkal Válra vagy Verebre tovább szállíthassa. Erre sógora He. Ján. eszközlé a kocsibefogást,s ő Ls, mivel külön­ben is saját nyomtatóihoz akart elmenni, sógor­nak felszólítására az idegent egy rövidebb keresztuton át a kerteken keresztül gyalog vezeté el a váli ország­útra, mig sógora az időközben befogott kocsival na­gyobb kerülést tevén, az országútnak azon helyére érkezett, hova Li. az idegennel, ki útközben vele csupán az akkori termési viszonyokról szólt, ve­zette. Az ő sógora aztán az idegent, kit Li. teljességgel nem ismer föl S. Károlyban, Válig vitte, s hazajő­vén jelenté neki, hogy az idegen az úzért neki 3 pártot adott. S. Károly azon körülményt, hogy ő Li. házában az említett leányon kívül a korcsmában még valaki­vel beszélt, vagy Li. sógorával onnan tovább utazott, határozottan tagadja. Az időközben a tárgyalási teremből hasonlag ki­léptetett vádlott Zs. János, bárha a mondott­­időben mint székállólegény a Li. féle ház korcsmája mellett létező mészárszékben mint rendesen húst vágott ki, se az idegennek a sóskúti molnár kocsiján érkez­­tét észre nem véve, se ugyanazon idegent ura sógorával tovább menni nem látta. Kevés időre aztán a sóskúti molnár azon állító­lagos kocsisa Eskulits András, jelenleg napszámos Tárnokon, lépett föl tanuul. Állítja, hogy Heincz Ferencz sóskúti molnárnál töltött szolgálati ideje alatt, egy reggel, ura paran­csára Gyúróra egy idegent vitt, ki ott a korcsma előtt szállt le, neki 10 kv borravalót adott s ő ezzel a nélkül hogy a korcsmába bemenne, Sóskútra visz­szatért. Tanú ugyan az eléje állított S. Károlyban nem ismerheti föl határozottan azon idegent,akit ő vitt s kit ő annak idején nem nézett meg oly pontosan, de annyit állít, hogy a sóskúti molnárnál töltött szolgálati idő alatt csak az egyszer, és soha másszor nem vitt idegent a malomból a gyúrói korcs­máig. S. Károly lehetőnek mondá, hogy tanú volt épen akkori kocsisa, de kit ő személyére nézve akkor nem jegyzett meg magának pontosan; azt is megen­gedő, hogy akkori kocsisának, a­mint Gyúrón a ko­csiról leszállt, valóban egy 10 krost adott borra­valóul. Eskulics András tanú erre letette fölebbi vallomá­sára az esküt. A tárgyalás folyamában a törvényes eljárás ki­egészítésére szükséges további irományok, többnyire tanúvallomások olvastatának föl, melyek tartalmát

Next