Budapesti Hírlap, 1883. február (3. évfolyam, 32-59. szám)
1883-02-14 / 45. szám
IV. évfolyam. 45. szám, Budapest, 1883. Szerda, február 14. Előfizetési áraki Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep utáni napon is. Felelős szerkeszt? : Gunkátsi József Egyes szám ára 4 kr. — Hirdetések díjszabály szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kerület, kalap-utca 16. szám. A jó barátok. Tegnap verekedtek, ma ölelkeznek és csókolódznak. Szent a békesség a szélső balon. Finita la comédia. Tréfa volt az egész, bohózat, melyet farsang végén a függetlenségi párt saját magának és az országnak mulattatására eljátszott. El is érte, hogy köznevetség tárgya lett. Nem lehet többé komolyan venni. Csupa komikus alak és jelenet: egy furfangos prókátor, két szemes hírlapíró, egy republikánus junker és egy szocialista tudós mint ellenségek, monarchisták Kossuth táborában és kossuthisták, kik hű ragaszkodásukat jelentik ki ő felségének, szemiták és antiszemiták veszekedése, párbaj egy pisztolylyal, gyűlölség, boszos lázadás és egyszerre általános elérzékenyedés és kacagás ; a párt szétvált, a párt összeforrt, hiszen az egész szakadás semmi, csupán játék volt. Felállították az elveket: perszonális unió, mint egyetlen törvényesen elérhető alakja a függetlenségnek ; teljes függetlenség, nem korlátozva törvény által, vagyis szakadás Ausztriától. Itt 48, ott 49. Reform vagy forradalom ? Béke, vagy európai háború ? Habsburg, vagy Kossuth ? Gyakorlati politika, vagy képzelem alkotásai ? A mindennapi kenyér kérdése, vagy a csillagvizsgálat ? Ég és föld. Ég és föld összekeveredtek s lett belőle sár. Tisztátlan elvek és határozatlan emberek. Párt, mely a függetlenséget akarja, de nem tudja, hogy akarja? Mely elkezdi magát kimagyarázni és belesül. Mely az egyetértést hirdeti, de folyton veszekszik s csak akkor érthet egyet, ha kiki véleményét elhallgatja és meggyőződéseit elaltatja. Mely elnapolja a válságot s azt hiszi, hogy ezzel helyreállította a pártegységet. De mely egy kis alkalomból úgy neki bomlik, hogy Turinba kell írni tanácsért és segítségért s onnan kérni madzagot amivel a pártot megint össze lehessen kötözni. Kossuthnak álláspontja ismeretes. Neki a saját szempontjából igaza van, midőn a perszonális uniót el nem fogadja, ő más elvet képvisel s azzal a perszonális unió össze nem fér. Azért él e számkivetésben. De a nemzetnek idehaza kell élni s pártnak, mely az alkotmány szerint működni s a törvényhozásban résztvenni, sőt esetleg a kormányt átvenni szándékszik : az élet gyakorlati szükségeivel számolni kell. Hiába, ez elől kitérni nem lehet, bármennyire tisztelője legyen valaki Kossuthnak. Amíg ezt a szélső bal be nem látja, addig nem lesz belőle semmi. Kossuth prestigénél is erősebb a kényszerhelyzet, melyben a párt van. Ezt érzi, lehetetlen, hogy ne érezze. Innen keletkezett a szakadás. Kossuthnak írtak ijedezve, Kossuth felelt, úgy mint tőle várni lehetett, hogyan felelhetett volna ő másképen? A Kossuth levelével betapasztották a függetlenségi párton keletkezett lyukat, de a Kossuth levele tetejébe ragasztottak egy darabka papirt az ő Felségéhez intézett felirati javaslatukéi. Mekkora kétszínűség ! Kossuth tekintélyéhez kellett folyamodniok, hogy rendet csináljanak a bomlott pártban. Mindnyájan meghajlottak e név előtt, ki pártvéalapját társadalma veti meg. Ennek rétegeiből szívja éltető erejét, nyeri kultúrái színét minden állami élet. E társadalom ismerete nélkül felszínes és félszeg bármely nemzetisme. Pőre és hiányos tudomány a legklasszikusabb alakú história. A szociológiának kellett megteteremnie, hogy az irodalmat kigyógyítsa a klaszszikus minták utánzásának egyoldalúságából. A szociológia ébresztette voltaképen a történetírást a társadalom jelentőségének tudományos öntudatára. Derítette fel világosan a régi história ama hiányát, mely eddig néhány kiváló íróban is legfeljebb homályos sejtelem gyanánt derengett. „Be kár, hogy nemzetünk története csak mindig história regum marad. Oly fényes, mégis oly száraz; oly bő, mégis oly szegény !“ — kiált fel 1833-ban irodalmunknakegyik legszélesebb látkörű munkája. Érzi a hagyományos csapás szűk voltát. De ahelyett, hogy a helyes kivezető ösvényre mutatna, a klasszikus példányok követésére utal. Mintha nem a római és görög mintákból eredezne a mi történelmünk tárgyi szegénysége. Akárcsak amaz idők minden magyar történésze: Szaicz Leó és Budai, Szekér Joachim és Virág Benedek, egyenként és összesen nem épen a klasszikus historikusok félszegségében leledzenék ! Csak újabb keltű történetírásunk igyekszik jóvátenni az előzőnek hibáját, pótolni mulasztását. Kezdi a Sibilla könyveiként, eleinte meg nem becsült okmányokból és magánylevelek, emlékiratok és költeményekből kifejteni hajdani társadalmi életünk egyes vonásait. Valódi mozaik munka egy egész történelemhű rajznak, a nehézéi akkor is, mikor Turinban van. De mert nincs itt, tehát a párt vezér nélkül van. Olyan, mint a méhkas anya nélkül. Ki hiszi, hogy dolgozni, mézet gyűjteni tudna? Fejedelmük nem lévén, a kormányzó távollétében, kineveztek egy öttagú kormányzóságot. Öt abroncsot vertek a pártra, hogy a szétesett dongákat összeszorítsák. A párt újjászervezésénél azon képviselő urak, kik állítólag rosszul viselték képüket, kihagyatnak a körből és a függetlenségi pártból, de nem úgy , mint tervezve volt, erőszakosan, hanem úgy, hogy nem eresztik többé be őket. A kiátkozottak vájjon külön függetlenségi pártot fognak csinálni ? Sokan kérdik: melyik párt engedett, az öregek, vagy a fiatalok ? Hiábavaló kérdés, midnkettő, mert egyik sem tartotta meg álláspontját. Sem a napirend nem győzött, sem a nyilatkozat, hanem valami, amiről senki sem tudja hogy micsoda. Nem ér ez az egész pártoskodás semmit. Nincs abból a hazának haszna. Tessék megmutatni a függetlenségi pártnak a parlamentben, hogy mit tud és mennyit ér; ezek a paplan alatti neheztelések és kibékülések a körben, csak kompromittálják a pártot. Élnek rossz házastársak módjára, maguknak csekély örömére, másoknak mulattatására. Furcsa volt, mikor öszszevesztek, érdekes, mikor válni akartak, legfurcsább most, mikor összebékültek. Áldásunkat a szép frigyre. „BUDAPESTI HÍRLAP" TÁRCÁJA. m —..-..raiv w-. ■■■■ ---■-■■■ — zz. Társadalmunk múltjából. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Az állami létnek benrejlő tartalmat, a nemzeti életnek erőt kölcsönző társadalom a legújabb időkig mostoha hamupipőkéje volt a történet íróinak. Ügyet is alig vetettek reá. Az idők folyamának felszínén úszó, látványos és lármás, zajos és csillogó események, a háborúk és trónváltozások, dynasztiák és főurak viszálykodásai, a fórumok és csataterek zaja — regumque, ducumque tristia bella — kötik le csaknem kizárólag figyelmüket. Az emberiség fejlődésének mozgató erőivel, a társadalmi élet sokágú tényezőivel és szövevényes viszonyaival, az értelem és kedély művelődésének állapotaival gondolni alig tudnak, érkeznek vagy utaznak. Praetor minima non curat. Dőre törekvés volna, elvitatni akarnám a régi történetírás klasszikus mintáinak művészi tökélyét. Egy Thukidides és Xenophon, Tacitus és Sallustius az idők végezetéig mesterei a históriai előadás alakjának. De másrészt a mily félszeg lélektani felfogásuk, ép oly hiányos tartalmilag tudományok. Minél tertelmesbek köteteik annál üresebbek. Tervek zajos akcióval, az állami élet fényétől, a hadseregek fegyvereitől csillogók, de a nemzeti élet csendes munkásságának, benső fejlődésének képét hasztalan keresed bennök. Egy nemzet pedig a koronás és koronátlan államfőkön, törvényhozókon és hadvezéreken kívül még egyébből is áll. Nem századokra terjedő korszakokon át, de mától holnapig sem él meg puszta politikai és hadi akcióból. Létének zendelt adatok elemeiből összeállítása. Kivált, miután egyediratunk is felette gyér, mely a szociális élet hazai múltjával foglalkoznék. E viszonyok csak fokozzák becsét az igénytelen külsejű, itatós papírra, kopottas betűkkel nyomtatott, irodalmunkban rég feledett munkának, melynek kétszáz lapján egy széles, politikai, nyelvészeti és szépirodalmi képzettségű elme, Nyugat-Európa műveltségén sikárolt és közéletünkben gyakorlati irányt nyert férfiú vezet be a jelen század elejének hazai társadalmába. A főúri család egyik kitűnő tagjától kaptam olvasmányul Dessewffy József grófnak „Bártfai Leveleit“. Az episztola kedvenc és klasszikus, úgy mint a francia ízlés felél hajló íróink által sűrűn kultivált alak volt litteraturánk megújhodásának korában. Dessewffy gróf is ennek fesztelen pongyolájában csevegi el korlátlan őszinteséggel Döbrentey Gábornak az általa és hazánk minden osztálya által előszeretettel látogatott bártfai fürdőben szerzett társadalmi tapasztalatait. A középkorba múltjával visszanyúló városnak, fürdőjének és vidékének rajzába szövi be pezsgő szociális életének tarka képeit. Élénk megfigyelő tehetségét egyaránt megilletik az arisztokratikus körök, a polgári osztály sajátos szokásai, úgy mint a felvidéki parasztság állapota. Üde kedélyessége elmulat e tarka élet komoly és bohókás alakjain, kicsinyes különcségein, úgy mint szeretetreméltó gyengéin. Tiszta elméje tükrén adja vissza e kaleidoszkópképet. Derült humorral színezi ki és megzománcozza magas műveltségű szellemével. „De rebus omnibus“ir „et de quibusdam aliis.“ Kora társadalmának életbevágó kérdéseiről a higgadt gondolkodó komolyságával, éles ítélettel és a sokat látott világfi tapasztalásával Mai Mámánk 12 oldalt tartalmaz.