Budapesti Hírlap, 1883. február (3. évfolyam, 32-59. szám)

1883-02-14 / 45. szám

IV. évfolyam. 45. szám, Budapest, 1883. Szerda, február 14. Előfizetési árak­i Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után­i napon is. Felelős szerkeszt? : Gunkátsi József Egyes szám ára 4 kr. — Hirdetések díjszabály szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kerület, kalap-utca 16. szám. A jó barátok. Tegnap verekedtek, ma ölelkeznek és csó­­kolódznak. Szent a békesség a szélső balon. Fi­nita la comédia. Tréfa volt az egész, bohózat, melyet far­sang végén a függetlenségi­ párt saját magának és az országnak mulattatására eljátszott. El is érte, hogy köznevetség tárgya lett. Nem lehet többé komolyan venni. Csupa komikus alak és jelenet: egy furfangos prókátor, két szemes hírlapíró, egy republikánus junker és egy szocialista tudós mint ellenségek, monarchisták Kossuth táborában és kossuthisták, kik hű ragaszkodásukat jelentik ki ő felségének, szemiták és antiszemiták veszekedése, párbaj egy pisztolylyal, gyűlölség, boszo­s lázadás és egyszerre általános elérzékenyedés és kacagás ; a párt szétvált, a párt összeforrt, hiszen az egész szakadás semmi, csupán játék volt. Felállították az elveket: perszonális unió, mint egyetlen törvényesen elérhető alakja a füg­getlenségnek ; teljes függetlenség, nem korlátozva törvény által, vagyis szakadás Ausztriától. Itt 48, ott 49. Reform vagy forradalom ? Béke, vagy európai háború ? Habsburg, vagy Kossuth ? Gyakorlati politika, vagy képzelem alkotásai ? A mindennapi kenyér kérdése, vagy a csillagvizs­gálat ? Ég és föld. Ég és föld összekeveredtek s lett belőle sár. Tisztátlan elvek és határozatlan emberek. Párt, mely a függetlenséget akarja, de nem tudja, hogy akarja? Mely elkezdi magát kima­gyarázni és belesül. Mely az egyetértést hirdeti, de folyton veszekszik s csak akkor érthet egyet, ha kiki véleményét elhallgatja és meggyőződé­seit elaltatja. Mely elnapolja a válságot s azt hiszi, hogy ezzel helyreállította a pártegységet. De mely egy kis alkalomból úgy neki bomlik, hogy Turinba kell írni tanács­ért és segítségért s onnan kérni madzagot amivel a pártot megint össze lehessen kö­tözni. Kossuthnak álláspontja ismeretes. Neki a saját szempontjából igaza van, mi­dőn a perszonális uniót el nem fogadja, ő más elvet képvisel s azzal a perszonális unió össze nem fér. Azért él e számkivetésben. De a nem­zetnek idehaza kell élni s pártnak, mely az al­kotmány szerint működni s a törvényhozásban résztvenni, sőt esetleg a kormányt átvenni szán­dékszik : az élet gyakorlati szükségeivel szá­molni kell. Hiába, ez elől kitérni nem lehet, bármennyire tisztelője legyen valaki Kossuthnak. A­míg ezt a szélső bal be nem látja, ad­dig nem lesz belőle semmi. Kossuth prestigénél is erősebb a kényszerhelyzet, melyben a párt van. Ezt érzi, lehetetlen, hogy ne érezze. Innen keletkezett a szakadás. Kossuthnak írtak ije­­dezve, Kossuth felelt, úgy mint tőle várni lehe­tett, hogyan felelhetett volna ő másképen? A Kossuth levelével betapasztották a függetlenségi párton keletkezett lyukat, de a Kossuth levele tetejébe ragasztottak egy darabka papirt az ő Felségéhez intézett felirati javaslatukéi. Mekkora kétszínűség ! Kossuth tekintélyéhez kellett folyamodniok, hogy rendet csináljanak a bomlott pártban. Mindnyájan meghajlottak e név előtt, ki pártvé­alapját társadalma veti meg. Ennek rétegeiből szívja éltető erejét, nyeri kultúrái színét minden állami élet. E társadalom ismerete nélkül felszí­nes és félszeg bármely nemzetisme. Pőre és hiányos tudomány a legklasszikusabb alakú história. A szociológiának kellett megte­­teremnie, hogy az irodalmat kigyógyítsa a klasz­­szikus minták utánzásának egyoldalúságából. A szociológia ébresztette volta­­képen a történetírást a társada­lom jelentőségének tudományos öntudatára. Derítette fel világosan a régi história ama hiányát, mely eddig néhány kiváló íróban is legfeljebb homályos sejtelem gyanánt derengett. „Be kár, hogy nemzetünk története csak mindig história regum marad. Oly fé­nyes, mégis oly száraz; oly bő, mégis oly sze­gény !“ — kiált fel 1833-ban irodalmunknak­­egyik legszélesebb látkörű munkája. Érzi a ha­gyományos csapás szűk voltát. De a­helyett, hogy a helyes kivezető ösvényre mutatna, a klasszikus példányok követésére utal. Mintha nem a római és görög mintákból eredezne a mi történelmünk tárgyi szegénysége. Akárcsak amaz idők minden magyar történésze: Szaicz Leó és Budai, Szekér Joachim és Virág Bene­dek, egyenként és összesen nem épen a klasszi­kus historikusok félszegségében leledzenék ! Csak újabb keltű történetírásunk igyekszik jóvátenni az előzőnek hibáját, pótolni mulasztá­sát. Kezdi a Sibilla könyveiként, eleinte meg nem becsült okmányokból és magánylevelek, em­lékiratok és költeményekből kifejteni hajdani tár­sadalmi életünk egyes vonásait. Valódi mozaik munka egy egész történelemhű rajznak, a nehé­zéi­ akkor is, mikor Turinban van. De mert nincs itt, tehát a párt vezér nélkül van. Olyan, mint a méhkas anya nélkül. Ki hiszi, hogy dolgozni, mézet gyűjteni tudna? Fejedelmük nem lévén, a kormányzó távol­létében, kineveztek egy öttagú kormányzóságot. Öt abroncsot vertek a pártra, hogy a szétesett dongákat összeszorítsák. A párt újjá­szervezésénél azon képviselő urak, kik állítólag rosszul viselték képüket, kiha­gyatnak a körből és a függetlenségi pártból, de nem úgy , mint tervezve volt, erőszakosan, ha­nem úgy, hogy nem eresztik többé be őket. A kiátkozottak vájjon külön függetlenségi pártot fognak csinálni ? Sokan kérdik: melyik párt engedett, az öregek, vagy a fiatalok ? Hiábavaló kérdés, midnkettő, mert egyik sem tartotta meg állás­pontját. Sem a napirend nem győzött, sem a nyilat­kozat, hanem valami, a­miről senki sem tudja hogy micsoda. Nem ér ez az egész pártoskodás semmit. Nincs abból a hazának haszna. Tessék megmu­tatni a függetlenségi pártnak a parlamentben, hogy mit tud és mennyit ér; ezek a paplan alatti neheztelések és kibékülések a körben, csak kompromittálják a pártot. Élnek rossz há­zastársak módjára, maguknak csekély örömére, másoknak mulattatására. Furcsa volt, mikor ösz­­szevesztek, érdekes, mikor válni akartak, leg­furcsább most, mikor összebékültek. Áldásunkat a szép frigyre.­ ­ „BUDAPESTI HÍRLAP" TÁRCÁJA. m —..-..r­aiv w-. ■■■■ ---■-■■■ — zz. Társadalmunk múltjából. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Az állami létnek benrejlő tartalmat, a nem­zeti életnek erőt kölcsönző társadalom a leg­újabb időkig mostoha hamupipőkéje volt a tör­ténet íróinak. Ügyet is alig vetettek reá. Az idők folyamának felszínén úszó, látványos és lármás, zajos és csillogó események, a háborúk és trónváltozások, dynasztiák és főurak viszályko­dásai, a fórumok és csataterek zaja — regum­­que, ducumque tristia bella — kötik le csak­nem kizárólag figyelmüket. Az emberiség fejlő­désének mozgató erőivel, a társadalmi élet sok­ágú tényezőivel és szövevényes viszonyaival, az értelem és kedély művelődésének állapotaival gondolni alig tudnak, érkeznek vagy utaznak. Praetor minima non curat. Dőre törekvés volna, elvitatni akarnám a régi történetírás klasszikus mintáinak művészi tö­kélyét. Egy Thukidides és Xenophon, Tacitus és Sallustius az idők végezetéig mesterei a históriai előadás alakjának. De másrészt a mily félszeg lélektani felfogásuk, ép oly hiányos tartalmilag tudományok. Minél tertelmesbek köteteik annál üresebbek. Tervek zajos akcióval, az állami élet fényétől, a hadseregek fegyvereitől csillogók, de a nemzeti élet csendes munkásságának, benső fejlődésének képét hasztalan keresed bennök. Egy nemzet pedig a koronás és koronát­­lan államfőkön, törvényhozókon és hadvezéreken kívül még egyébből is áll. Nem századokra ter­jedő korszakokon át, de mától holnapig sem él meg puszta politikai és hadi akcióból. Létének zen­delt adatok elemeiből összeállítása. Kivált, miután egyediratunk is felette gyér, mely a szo­ciális élet hazai múltjával foglalkoznék. E viszonyok csak fokozzák becsét az igény­telen külsejű, itatós papírra, kopottas betűkkel nyomtatott, irodalmunkban rég feledett munká­nak, melynek kétszáz lapján egy széles, politikai, nyelvészeti és szépirodalmi képzettségű elme, Nyugat-Európa műveltségén sikárolt és közéle­tünkben gyakorlati irányt nyert férfiú vezet be a jelen század elejének hazai társadalmába. A főúri család egyik kitűnő tagjától kap­tam olvasmányul Dessewffy József grófnak „B­á­r­t­f­a­i L­e­v­e­l­e­i­t“. Az episztola kedvenc és klasszikus, úgy mint a francia ízlés felél hajló íróink által sűrűn kultivált alak volt litteratu­­ránk megújhodásának korában. Dessewffy gróf is en­nek fesztelen pongyolájában csevegi el korlátlan őszinteséggel Döbrentey Gábornak az általa és hazánk minden osztálya által előszeretettel láto­gatott bártfai fürdőben szerzett társadalmi ta­pasztalatait. A középkorba múltjával visszanyúló városnak, fürdőjének és vidékének rajzába szövi be pezsgő szociális életének tarka képeit. Élénk megfigyelő tehetségét egyaránt megilletik az arisztokratikus körök, a polgári osztály sajátos szokásai, úgy mint a felvidéki parasztság álla­pota. Üde kedélyessége elmulat e tarka élet ko­moly és bohókás alakjain, kicsinyes különcségein, úgy mint szeretetreméltó gyengéin. Tiszta elméje tükrén adja vissza e kaleidoszkópképet. Derült humorral színezi ki és megzománcozza magas műveltségű szellemével. „De rebus omnibus“­ir „et de quibusdam aliis.“ Kora társadalmának életbevágó kérdései­ről a higgadt gondolkodó komolyságával, éles ítélettel és a sokat látott világfi tapasztalásával Mai Mámánk 12 oldalt tartalmaz.

Next