Budapesti Hírlap, 1883. február (3. évfolyam, 32-59. szám)

1883-02-23 / 54. szám

ill évfolyam._______________________ 54. szám. Budapest, 1883. Péntek, február 23. Budapesti Hírlap Előfizetési árak­­ idere az évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik minden nap, hétfőn ég ünnep utánni napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai Jóssal Egyes szám­ára 4 kr. — Hirdetések díjszabály szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kerület, kalap-utca II. szám. A magyar földbirtok. Ilyenek vagyunk mi magyarok , statisztikát csinálunk mindenféle tudnivalóról, megszámláljuk a népet, az áruforgalmat, az ipart, a termést, az adót, a pénzintézetek üzletét, a vasutakat, pos­­tát, távírdát, a bűntetteket, a betegségeket, a hírlapok számát stb., csak a földünkről nem bí­runk statisztikát csinálni, valamirevalót. Amire leginkább szükségünk volna. A föld után élünk és nem tudjuk hányadán vagyunk vele. Van kataszter, van telekkönyv és senki sem képes csak némi szabatossággal megmon­dani, hogy a földbirtok-viszonyok hogy állanak, a földhitel milyen, mekkorák a betáblázott adós­ságok és egyéb terhek, mely része az országnak gyarapszik, mely hanyatlik, mely néposztály gyön­gül, s kik azok, kik a létért való küzdelemben megeszik a gyöngéket. Látjuk, érezzük a föld betegségét s nem bírunk segíteni rajta, mert kellő statisztikai adatok hiányában a diagnózist és kúrát megállapítani nagyon nehéz. Egyik ezt mondja, a másik amazt, a­mit tanácsol ez, tagadja amaz s nem lehet eligazodni a vélemények között, így van mindenki, agráriusok és mercená­­riusok; maga a földmivelési miniszter sem tudja hányadán van s mit tevő legyen ? Ez pedig nagy baj, kivált oly miniszternél, kitől a földbirtoko­sok annyit várnak, s ki négy hónap óta nem tett semmit. Épen semmit. Igen természetes, hogy tudni szeretné ala­posan, hogy áll a magyar földbirtok ügye? Ott van Keleti Károly a statisztikai hivatal főnöke, annak kell tudni. Elhivatta, megkérdezte, az se tudja. Az egész ország kiváncsi és a statisztikai hivatal azt feleli, hogy nem szolgálhat ada­tokkal. Amiket össze bírt szedni, közzétette ré­gen, újakkal nem rendelkezik. A régi adatok elégtelensége pedig általánosan el van ismerve. Hát tessék új adatokat szerezni. Ott az új kataszter, ott a telekkönyv, hibás és rossz, de a semminél többet ér, ott vannak az adólajstro­mok. Ezen anyaghalmazból lehet valamit csinálni s nem lehetetlen képet nyújtani a magyar föld­birtok-viszonyoknak. Keleti úr jelenti, hogy erre nincs elég em­bere, a munka nagy, a hivatal csekély. Igaz, de hát a kataszteri személyzet mire való ? Most készültek el munkájukkal, nem sok­ból áll, hogy lajstromokba írják községenként és járásonként dolgozataik eredményét, csak el kell készíteni nekik a lajstromokat okosan és egy­szerűn, hogy mindenki betölthesse és megfelel­hessen a kérdésekre nagy fejtörés nélkül. Épúgy nem látjuk át, hogy mért ne tud­nák a telekkönyvi hivatalnokok összeírni a telekkönyvi terheket, ha ők is lajstromo­kat kapnak, melyekben a terhek nemei megkü­­lömböztetnek, u. m. intézeti, törlesztési kölcsö­nök dátummal, kincstári követelések, magántar­tozások, biztosítékok és végrehajtások. Hisz ez uraknak praxisuk van benne nagy, meg tudják ott azt csinálni jobban, mintha külön hivatal­nokok küldetnének ki az adatokat összeírni. Ám a munka pénzbe kerülne, mert a fá­radtságot meg kellene fizetni. Az bizonyos, de költség nélkül ma semmi sincs. Elvégre a kor­mánynak és a törvényhozásnak tudnia kell, há­nyadán van a földbirtok viszonyokkal, máskülön­ben cselekedni nem képes. Tehát rá kell szánni magunkat e kiadásra, mely elvégre nem lesz oly sok, mint amennyit százszor kidobunk az abla­kon, mert a kormánynak tetszik. Keleti statisztikai ankétet javasol a föld­birtokra vonatkozó adatokra és kérdésekre nézve. Mire való ez ankét? Semmire , arra, hogy az ügyet hátráltassa. Elég okos és tapasztalt ember Keleti mag?.. De ha nem bízik magában, hívjon össze a miniszter egy pár embert tanácskozásra s három ülésben végezzenek el minden ide vo­natkozó kérdést, nehogy az adatgyűjtés mun­kája halasztást szenvedjen. Mert semmi sem oly drága, mint az idő. Ha igaz, hogy a földbirtok sok megyében válságos helyzetben van, nem szabad megmentésével késni. Sok millió vagyon és sok millió ember sorsa függ a rendszabályoktól, melyeket a kormánytól és a törvényhozástól várunk. Az egész ország lesi, hogy fog-e tenni a kormány, és mit fog tenni ? Semmit ? Az nagyon könnyű, mivel hogy semmi. De lesz belőle valami, t. i. nagy baj. Azon régi és hiányos számokból, melyeket Keleti úr a miniszternek újólag bemutatott, ki­tűnik­­, hogy 1.444.000 birtok van Magyarorszá­gon öt holdon alul. Ennyire ment a paraszt és zsellértelkek feldarabolása. Már­pedig egy öt tagú család eltartására és parasztos ellátására és munkája teljes foglalkoztatására Magyaror­szágon, füvet, marhatartást, mindent gabonára átszámítva 6 hold középminőségű szántóföld kí­vántatik. Ez volna a természetes minimum át­laga. Látjuk, hogy a parasztbirtokok közül 5—30 holdig 904.000 van olyan, mely a minimumnak megfelel, vagy felette van s 1.444.000 mely alatta áll. Mindezek mellékkeresettel, házi iparral, fu­varozással, napszámmal vagy szolgálattal kény­ A „BUDAPESTI HEAP" TÁRCÁJA. A Székely­földön. (Déva a szabadságharc után és most. — A hajdan fényes úri házak — családok. — A régi időből 30 év után csak egy ismerős. — A fájdalom anyja. — A dévai temetőben. — A Bach huszár és spicli is ott fekszik az igaz honfiak közt. — A sírkövek föl­­irásai. — A jó Fodor bácsi sírja. — Egy angyal sírja. — Az örök­zöld-repkény lugas. — Veturia és Coriolanus. — Krisztus szobra alatt.­ — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Harminc év elég sok egy boldog magyar­nak is, nem pedig egy örökké vándorló magyar színésznek, ki a sors kerekének szeszélyes há­nyattatásában oly sokat kényszerült végig csi­nálni az életben. A szabadságharc után Déva városában, a süm-süm direktor alatt játszott kántor Gyuszi hajdan s azóta nem volt a feledhetetlen emlé­kezetű kedves kis városban. Akkor nyüzsgő elevenségü­nri kis város volt, régi fényes ősök, oligarchák utolsó elbusult sarjadékainak gyülhelye, déli Erdélynek oly köz­pontja, honnan nagy erélylyel és fenyegető lel­­kesültséggel tüntettek, küzdöttek a Bach-huszá­­rok ellen. Magyar volt az az egész Hunyadmegyében és Déván. Mi másként van most itt is minden azóta ?! Kihalt csöndes kis várossá lön, melyben a német és román szó járja utcán, korcsmában, borbélymühelyekben és boltokban,­­ a családi tűzhelyeknél. Magyar színészet, művészet ma koldusbotra jut Déván; hajdan virágzott benne a drámai mű­vészet s a fényes Nopcsa ház vitte ebben is a példára buzdító vezérszerepet. Fényes Nopcsa ház és megannyi kis dinasz­ták kihaltak a kedves élénk kis városból; az úri porták düledezve, falaikat, udvaraikat gyep és fűszál nőtte be, a kapuk egy-egy rozsdás sar­kon csüggnek, lógnak, majd hogy a vándor nya­kába nem szakadnak. Nincs miért bezárni, nincs a kinek ki­nyitni ; a patriárkális termek márványkő kanda­lóiban nem pattog a máglyába rakott hasáb­cserfa tüze és nincsen mellette-körülötte, egy­mást szerető család, az úri ház tiszta keblű ba­rátai, azok a fehárhajú tisztes matrónák és mél­­tóságos alakú öreg apák, kikhez hasonlót más nemzeteknél hiában keresnénk! Nincsenek már azok a korukat megelőző okos és szép kisasz­­szonykák, urficskák, a­kik a nagyanya és nagy­apa ölében állva, kidefedt szemekkel, éles figye­lemmel hallgatták a honvéd-színész ajakáról Pe­tőfi és Sárossy tiltott verseit szavalni és könybe ázott szemmel, a szabadságharc táborozásait, csa­táit elregélni! A csiszolt márványkő faragványai repedezve, törd­elten és csonkán állanak: a fé­nyesre kefélt diófa-padolat, mint jégkéreg a vi­zen összetorlódva fölkunkorodott. Sehol egy pártfogó, egy jóbarát sem volt az oly szép múltból a városban ; szétzüllöttek, mint országos csapás után történik, az öregebbjei meg a temetőben nyugosznak már ! Csak egy élő van még — mondák — ama fényes időből, egy bús özvegy, egy bánatos nő, a fájdalom anyja, ki ott a halottak kertjében egy sír fölött kesergi el napjait, 70 felé hajló éveit! Hát csak egy, a hajdan oly pazar sok szálú gazdag és szép virágbokrétából, a szere­tet, barátság, számos férfiasból ? ! Ki hát a temetőbe, — susogá magához kántor Gyuszi — hogy mint vándor, 30 év után bár, lerakja e sirokra a kegyelet adóját! Őh de sokan vannak már együtt, szép rendben, nagy örök csendben, sorra következve egymásután, kinél szebb, kinél kisebb-nagyobb kőoszlopokkal jelezve ezt, amazt, hogy ki és mi volt! „Bolondos agy­velő“! mondja Katonánk Pe­turja, és e siriratokra is mily igazán ráfordít­ható. Ki és mi volt? beszéli a kő fölirása. Bo­londos világ! Ember volt! Kell-e ennél több. Elég, ha nevét mondja meg az úgy is ideig­­óráig jelző kő, mely az időben szintén oly igen csekély életű és vajmi parányig tartó e sár­gömbön ! Ha nincsen öröklét, élet és emlékezetben,­­ századok és ezredek, csupán pillantásokká törpülnek. Kik voltak, mik voltak ? Elbeszéli a sír­köve a temető szellőjének, mely minden sírkert­­ben oly hidegen metsző, még a nyári nap mele­génél is. A vándor, nevéről is megtudja, épp így azok is, a­kik szomorodott szivekkel föl-fölkeresik a sírokat, vagy el-elkísérik a nagy kaszás újabb levágásait a lyukba-gödörbe tenni! Egy-két sírkő, aranyos betűkkel hirdeti a temető senkijének, hogy ilyen-olyan hazafi por­­ladozik a hantok alatt, megírja címeit is, a vesz­teséget, mely hazát, családot sújtott, és örök bánatba ejtett! Pedig senki sem érzi már utánna egy évre sem a veszteség súlyát, az örök bá­natot Érdemes ember porai nyugszanak a hantok Mai si&mnnk 12 oldalt tartalmas.

Next