Budapesti Hírlap, 1883. június (3. évfolyam, 150-179. szám)

1883-06-07 / 156. szám

Melléklet a „BUDAPESTI HÍRLAP“ 156-ik számához. Ferenc József sétány. A főkapitány úr figyelmébe. (*) Fővárosunknak ez a legszebb, legélén­kebb forgalmú helye. Ez Budapest arcvonala, ez társadalmunk kirakata. Ide épültek a legnagyobb házak, a legpa­­zarabb diszitéssel. Itt állítjuk fel szobrainkat, ahány jelesünk csak van. Ide jár a társaság al­konyat után üdülni, szórakozni, sétálni, talál­kozni. A két akácfasor most virágában üde illat­tal balzsamozza a levegőt. A pompás kilátás Buda felé s a nagy folyam tarka életével meg­lepi az idegent. Egyik kollégám minap idézte — a korzóról írván — Mérimée Prosper mondását, ki hajón leutazva Bécsből hozzánk, egyszer végig sétált a Dunasoron s meg visszatért a hajóra, mondván: »Láttam a magyar fővárost“. Ami korzónk a főváros legfőbb dísze, társa­ságának legnagyobb szalonja. Kocsiforgalom elől elzárják a stilszerű vasláncok, az alsó néposz­tály, napszámosok, proletárok, koldusok meg ma­guktól elmaradnak onnét, ha nem tiltanák is ki az ott strázsáló poroszlók. Budapest korzója vetekszik az elsőségért a világvárosok korzóival. Méltán viseli a sétány a magyar király nevét. Disztin­gvált társaság jár az aszfalt-pad­­malyon ; az arisztokrácia ott látható a vigadó előtti kioszk árnyas parkjában; a fizetéses szék­sorokat hölgyek tartják megszállva, az anyák oda viszik leányaikat, az udvarlók ott veszik ezeket körül. Hány regény támad­ott az akác­lombok árnyékában! S a főváros ez elegáns sétányát újabban ismét beszenynyezik azok a férgek, kiket az utcák poloskáinak szokás hívni. Kiöltözve, kifestve tucatszám járnak-kelnek ott a séta­órák idején, kihívó magaviseletük ál­tal botrányos szenzációt keltve, amint a társa­ságba elvegyülve áldozatra lesnek. Az utcán kacérkodó gyalázat mindig undo­rító látvány. De százszorta felháborítóbb itt, a fővárosi társasélet szívében, a szocietás közt, en­nek mintegy oltalma, cégére alatt. Elborzad az ember, ha elgondolja, hogy a betolakodott trágárságnak kénytelen szemtanúi azok, kiket minden botrányos hatástól óvni, vé­deni legszentebb kötelesség. Fiatal leányok, éretlen gyermekek oly jeleneteket látnak a sza­badon kalandozó asszonyi bestialitástól, hogy ha lelküket nem is­mételyezik meg, de illúziói­kat bizonynyal rombolják, vagy legalább bepisz­­kolják. A kóbor gyalázat mindenütt a rendőrség felügyelete alatt áll. A társaság közé botrányt csinálni nem jöhetne, ha rendőrségünk ezt neki meg nem engedné. Említet­tem a strázsáló poroszlókat, kik a koldust, a kopott öltözékű »gyanús“ alakot nem bocsátják a korzóra. De bezzeg a felpuccolt prostitúció előtt nyitva tőlük az út oda. Ismerik a „félvilá­­got“ jól, •a egy-egy tagját meg is süvegelik, je­leket váltanak vele, értik jól egymást. S ha hó­napjában százával váltakoznak a biztosok, mind a száz egy húron pendül, valamennyi f eltűri“ a szégyent, mert meg van érte fizetve. Sokszor elmondták mások, én csak ismét­lem itt, hogy a főváros erkölcstelenségének kút­feje, korrupciójának fészke a mai rendőrség, mely régóta várja a gyökeres újjászervezést és epurá­­lást, kezdve f­e­g f­e­n­n. Nem is reflektálok e silány, hitelevesztett testület reputációjára. Ha egyszer ilyen, a sza­vak nem mossák tisztára soha. Majd ütni fog egyszer az óra, mikor rendőrségi penészkó­runkból az események tisztítják meg Budapestet. Addig csak egyet követel a főváros dekó­ruma, tisztessége. S ezt nem győzöm elég erős szóval hangsúlyozni. Ha már a rendőrség a fes­­lettség zsoldját hozza, s az utcák poloskái által felszívott vér árán osztozkodva hizlalja magát , tegye ezt legalább titkon, lehetőleg a közönség háta mögött s a gyalázatos bérviszonyt ne állít­sa ki a főváros kirakatába, a korzóra, élő bizo­nyítékok oda bocsátása által. Van elég nyilvános hely, sétáló út, utca liget szerte, ahol a prostitúciónak megadhatja a bű­nharács egyenértékét. Onnét a társaság tisz­tességes elemeit úgyis elűzték már a rendőrség e védencei. Hadd maradjon a korzó meg intakt helynek. Épen exponált helyénél fogva kérjük, ke­gyelmezzen meg a rendőrség a korzónak. Legyen ez az egy nyilvános sétány a beltelkeken, hova a társaság a tisztesség biztosítékai közt mehet s a nők nem kénytelenek pirulni. Méltóztassék, tisztelt polk­ár, tekintetbe venni, hogy a korzóról ítéli meg az idegen a főváros lakosságát, itt figyeli meg közönségünket s figyelmét a rendőrség speciális „asszony-kiál­lítása“ nem kerüli el. Ami szégyen és botrány­szenny ezen látható, az mind a fővárosi társa­ság rovására megy, melyről az idegen azt hiszi, hogy ő tűri meg soraiban a gyalázatot. Innen a torzkép, melyet az idegen utas leírásaiban a külföldön rajzol rólunk, társas szellemünkről, er­kölcseinkről s nőinkről. A rendőrségről bezzeg nem írnak, ez elviszi tőlük szárazon. Kegyeskedjék tehát e testület kérésemet a korzó dolgában tekintetbe venni. S ajánlom azt T h­a­­­s­z főkapitány és királyi tanácsos úr figyelmébe. Főkapitányi minőségében tán hiába aposztrofálnám, •­ szerencsére ő nagysága k­i­­rályi tanácsos is, s ezen minősé­gében tán védelme alá veszi a főkapitány el­­vében a korzó tisztasági érdekeit, miután e­lé­­ g turulról.*) A hun magyar hagyományok egyik legérde­kesebb és legjelentősebb részlete a turul (kurul, karoly, karvaly) vagy sas keselyű regéje, mely a legszebb költői mythoszként fonódik mondáink egybefüggő láncolatán végig. A turul - madár pogány korunk hitreges világának saját és ere­deti alakja; szereplése tündéri, végzeties, majdnem isteni. Megtermékenyiti az anyák álmát, hogy hősök szülessenek; a nemzeti hadak sorsát végzetszerűen intézi, hosszú vándorútján kísérője a népnek az Ígért uj hazába, melynek határain sokaságának sűrü szárnycsapásaival veri a csüggedéket, „mert az is­ten akarja vala, hogy hamarább szálljanak alá Ma­gyarországba.“ Koronás képe ott leng a fejedelmek zászlain, s győzelmesen vezérli harcaiban a nemze­tet, melynek bölcsőjétől kezdve hű nemtője marad mindaddig, mig nem szerepében a megváltó hitének jele, az apostoli kettős szent kereszt váltja fel. A turul mondájával valami rokonságot mutat a normán regék három királyleány szőtte hollós zászlaja, melyről mondják, hogy valahányszor győzni vitték harcba, akkor a holló mintegy megelevenedve röpköd vala a hadak előtt, míg balszerencse kezde­tén, szárnyait összecsapva, mozdulatlanul csüngött alá a zászlón. Tulajdonított-e a régi magyar hit is ily bűbájos jóstehetséget a maga turul madarának ? nem tudjuk , de éreznünk kell, hogy Arany csak szebbé és teljesebbé tette a nemzeti hagyományt, midőn Keveháza gyönyörű énekében oly mesterien szőtte belé a normán holló mythoszát. Íme e ne­hány sor : Barna hajú szép hunfiak, Mi haszna még a gyors nyilak ! Bár tőlök a nap elborúl, Tárnokvölgye bealkonyúl, Zászlótokon lecsüngve áll, Nem repdes a turulmadár ! És ismét alább, a cezumauri harcnál : Harmadnapon kürtödbe filsz Torda fia hős Bendegúz ! Zászlóidat a keleti Szellő vígan lebegteti, Hogy a turul repdes belé — Nyűgöt felé, nyűgöt felé ! Ez a költő felfogása. Krónikásaink közt egye­dül Kézai az, ki a turul emlékét e néven fentar­­totta, s egyszersmind a róla szóló hagyományt is legtovább fejlesztette. Nála a turul Attila király jelképe, és másod unokájában Álmosban, újra meg­­testülése, nyilván mondja, hogy Árpád, Álmos fia, a Turul nemzetségből származik, s ez állí­tását alább, Gyercs vezérről szólván, ismételve meg­erősíti. Hogy a Turul nemzetség az Árpádokra vonat­koztatva, birhat-e valami históriai alappal, azt ez­úttal nem keresem; hogy azonban egy genus Turul (de genere Turul) valósággal, és pedig Kézaihoz igen közel korulag létezett, azt hiteles okiratok bi­zonyítják, nemkülönben áll, hogy Turul mint sze­mélynév s mint helynév is többször fordul elő em­lékeinkben. Hazai krónikáink egybehangzó tanúsága sze­rint : Attila király címerén, melyet pajzsán és zász­lain szokott volt hordani, koronásfejü madár vala ábrázolva, mely címert a magyarok mig magokat községben kormányozák, Gyercs vezér idejéig, a hadban mindig magokkal hordtak vala. E koronás­fejü madarat Kézai magyarul turul-nak, későbbi krónikásaink latinul astur-nak vagy austur-nak ne­vezik. Az Astur szót mint madárnevet a klasszikus latinság szótárai nem ismerik, Kirsch Cornucopiae-ja szerint sólymot jelent, Szabó Károly karvaly­nak fordítja. A bécsi képes krónika pár primitív, de min­denesetre tanulságos ábrái, hol a kapitányok, a hét magyar vezér majd mindegyike ugyanazon madár­alak képét viseli pajzsán, arra mutatnak, hogy a turul nem kizárólag a fejedelmi ház címere, hanem az egész nemzet hadi jelvénye volt. Ez a mondák felfogása is, de ez — mint látni fogjuk — a törté­neti valóság is. Hogy Gyercs vezér, avagy még inkább István, miután nemzetét a keresztény vallásra térítette, s a­­ pápától koronát, címert és apostoli keresztet nyert, a pogányságra emlékeztető turult sem pajzsán, sem királyi lobogóin nem hordta többé, az csak termé­szetes. De hogy maga a nemzet, a szabad magyarság, mely a felkelő nemzeti sereget alkotó, azontúl is régi megszokott címerét lobogtatta harci zászlain, nagyon valószínű. E föltevés mellett szólhat egyebek közt azon mindenesetre figyelmet érdemlő körülmény is, hogy némely kétségtelenül ősrégi származású nemzet­ségeink címerében mai napig a turul vagy karvaly madár alakja szemlélhető. A gr. Károlyiek még ne­vét is megőrizték családi címerük madarának, mert *) A hasoncimü új szaklapból megrövidítve, lány hivatalosan „Ferenc József sétány“ nevet visel. Kossuth-adomák. Ezt a címet lehetne adni az előszónak, melyet Kossuth Lajos az „Iratok“ negyedik kötetében köz­lendő önéletrajz elé irt. Az önéletrajz gyermekkoráról s fiatalságáról fog szólani, s az ő klaszszikus stiljában előadva igen vonzó és tanulságos olvasmány lesz. Sok ferde felfogást, téves adatot fog ezenfelül helyreigazítani, melyek a világszerte forgalomban levő sokféle Kos­­suth-biográfiákban hazánk nagy fiáról keringenek. Mint előszavában ma a „Pesti Napló“ reggeli száma élén maga megjegyzi, az autobiográfiához épen e célból fogott. Tán a gyermekkorra való visszaemlékezés de­rült sugarai, tán a helyrei­gazítandó adatok furcsa halmaza, vagy tán mindkettő együtt deríté fel az öreg urat, — előszava kedélyes, sőt humoros, tele jókedvű ötletekkel s vidám anekdotákkal, ami az ő írói egyéniségénél a legritkábban előforduló eset. Írás modorában szinte az újság vonzó erejé­vel hat. Azzal kezdi, hogy a hírnévvel sok fölösleges legenda szokott a neves emberekről szerte kerin­geni, melyek ferde fogalmat terjesztenek róluk, sokszor szándékosan is, önzésből, kivált a sajtó útján. Kossuth ezt a híreszteltséget „rettenetes Behe­­móthnak“, „fenevad“-nak nevezi, mely áldozatát mar­cangolja. Azután így ír: „De ha már marcangol izről-izre, legalább érné be azzal, amit talál. Kapná fel ormányára az embert, úgy amint volt és van, s aztán ám „kommentálná“ Isten hírével olyaténképen, mint az a bizonyos ván­dor német kandiszekrény-mutogató, aki egy török csapat ábrázolatot helyezett a nagyitóüveg mögé, azután ekképen magyarázgatá: „íme ezek itt a török szultán Dardanellái, az ott jobbra a vörös nadrágban, az a fő­ D­ardanella.“ Mindez hagy­­ján volna, csak ne csapna fel az a Behemóth mese­­irónak s ne árulná meséit valóságul. Néhány év előtt a „Frankfurter Zeitungéra, mint kútfőre hivatkozva, körutat csinált az európai és amerikai lapokban egy látogatás leírása, melyet annak a Frankfurternek egy állítólagos utazó „re­­porter“-je állítólag nálam tett vala; laktam pedig vala szerinte Turin városa egy piszkos utcája egyik piszkos házának ötödik vagy hányadik emeleté­ben egy szűk padlásszobában, melynek összes bútorzata egy ágy, két szalmaszék, egy asztal, rajta egy cseréptányéron egy darabka hideg

Next