Budapesti Hírlap, 1883. augusztus (3. évfolyam, 211-240. szám)
1883-08-02 / 212. szám
111. évfolyam. 212. szám. Budapest, 1883. Csütörtök, augusztus 2. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra lift 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Egyes szám ára 4 kr. — Hirdetések díjszabály szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal XV. kerület, kalap-utoa II. szám. Eötvös Károly. (*)A nagy beszéd, melynek az ország szokatlan feszültséggel nézett elébe, Eötvös Károly védő beszéde a monstre-perben a közönség előtt fekszik. Szokatlan volt a figyelem, melyben e szónoklat részesült, — és méltán. Nemcsak a szónok kiváló tulajdonságainál s a védelem élén exponált állásánál fogva, — mert bármily élénken érdeklődik az ország a nagy eszári dráma tárgyi komplikációi iránt, melyekkel a védő beszédének foglalkoznia kellett: ennél sokkal nagyobb szabású, végzetesebb és titokzatos, ama másik dráma, mely a bűnper aktái közül társadalmi és politikai téren folyik. • Eötvösnek ebben is kiváló szerep jutott, melynek provenienciájáról, jogosultságáról a támadt kételyeket Eötvös Károly e beszédben tartozott eloszlatni. Hisz köztudomású, hogy e per nem a tizenöt vádlotté, mióta a védelmet Eötvös átvette, őt nem a templomszolga kérte fel, nem Buxbaum informálta, nem Wolfner koldus fogja fizetni. Köztudomású, hogy Eötvös mögött áll az egész zsidóság, mely a közbűnténynyel vádlottak ügyét magáévá tette, helyettük perlekedik és a pert megnyerni akarja. Tapasztaltuk, hogy milyen eszközök, fegyverek mozgósíttattak, mily ritka arányokat öltött e csodálatos harc a bel- és külföldön. Láttuk, mint alakult át a „védelem“ agitációvá és támadássá, mekkora gépezet dolgozott, hogy az összes hatósági közegek, kik az ügybe a vizsgálat alatt befolytak, az egész világ előtt gyanúsítassanak. Láttunk a bíróság közegei közül kémeket, hallottuk a tortúra vádját, s hallanunk kellett azt a még rettenetes vádat, hogy a vádlottak gyanúba vett bűnös cselekménye nem egyébb, mint a hatósági közegek gonosz koholmánya, kik azt a pár nyomorult szegény zsidót elveszteni akarják, terhekre bizonyítékokat gyárilag állítanak elő s hamis tanukat nevelnek ki. Egész hadjárat indíttatott nagy sajtóaparátussal, szélben hirdettettek a vádak lapokban, külföldön, hogy— ami peres ügyben nem szokás— közvélemény támadjon a vádlottak javára. Igen, bírói feladatokba avatkozó törekvéseket láttunk e „védelem“ részéről Eötvös vezetése alatt. Nem védelem ez, hanem párt, mely a bírói hatalom rovására izgat, a bírói tekintély elvét támadja meg s Magyarországot teszi ki inszultusoknak a külföld előtt. Nem bűnper, nem is pártvita, mit a zsidóság frz, hanem egész kis zsidó forradalom, a lelkek anarchiája. Nos a közvélemény igen kiváncsi volt tudni, hogy minderre mi végből volt szükség ? Ha annyira evidens a vádlottak ártatlansága, mi célja volt e mentőapparátusnak, s ha kétes lett volna is azoknak ügye, mi jogon avatkozott belé az egész zsidóság? Ha követett el hibákat a vizsgálat, miért nem követték a törvény által megjelölt jogorvoslat útját, miért kellett a kormány helyett Európához folyamodni? Mely célszerűség, mely érdek, vagy józan ok követelte az agitációt Magyarország jó hírneve rovására? mily alapon emeltetett a bűnkokolás vádja, és kik ellen? — ezek felől vártunk joggal tájékoztatást Eötvös Károlytól, mint aki arra legkompetensebb, mert ő volt e zsidórevoluciónak feje, intézője, generaliszszimusa. S a nagy férfiú beszélt hoszszasan, többek közt e dolgokról is. Mindjárt a bevezető részben perhorreszkálta ugyan azt, hogy a perhez a közvéleménynek bármi köze lehessen. Oly kérdésekben, melyek a perjoggal összefüggnek s bírói ítéletre várnak, talán igaza van, bár minden nyilvános aktus, s igy törvényszéki aktus is a közönség véleményének mindenkor ki volt és ki lesz tere, e vélemény alakulása természetes, nem korlátozható, gyakran szükséges is, a fő dolog az, hogy a bírója ne lehessen az irányadó. De már egyébb kérdéseknél, melyek a perjoggal nem függnek öszsze, a perrel pedig csak időrendi kapcsolatban állanak, a kritika feltétlenül jogosult. Eötvös úr e kritika alól annál kevésbé bújhat ki, mert a védelemnél követett eljárása provokálta, a novemberi memorandum közlése, a felterjesztések, a panaszoknak a külföld elé terjesztése által maga is igénybe vette azt, — sőt magában a perbeszédben is számol a közvélemény két féle pártállásával, s a beszéd szerkezete szerint egyikkel kacérkodik, másikkal farkasszemet néz. A beszéd érvei a bírónak szólanak, ezekhez nem nyúlunk, de okoskodása és a perhez nem tartozó motivumai a közvéleménynek szólnak, melyekből ezennel kiveszszük a magunk részét. Általán két részből áll a szónoklat: egyikben kifejti azt a rendithetlen meggyőződését, hogy a dadai hulla Sólymosi Eszter teteme, — a másikban kifejti pótmeggyőződését, hogy a hullacsempészet vádja hatósági közegek koholmánya, melyre azoknak a gyilkosság vádjának támogatására volt szükségük, mely szintén koholva lett. E közvetett érvelésből aztán az összes vádlottak ártatlansága önként következik. A hulla-identitás kérdésénél időz Eötvös úr legtovább. Alaptétele az, hogy ha a dadai hulla nem Solymosi Eszteré, akkor a csempészet, sőt a gyilkosság vádja is alapos lehet. Tán nem vétek a bíróság iránti lejalitás ellen, ha a következtetésnél megállok. Abból, hogy a hulla nem az eltűnt leányé, legire csak az következik, hogy másé. Eötvös úr sokat megkockáztat, mikor az identitástól teszi függővé a védelmét s a vádlottak sorsát. Maga kijelenti, hogy ha nem sikerült volna egyetemi szakértőkkel bizonyíttatnia a hullaazonosságot, cserben hagyta volna már az őszszel védenceit. Pedig az Eszter ruháiban talált dadai hulla, ha az nem volna Eszteré, épen nem zárná ki azt, hogy Eszter esetleg még ma is élhessen. Ez a következtetés tehát nem komoly. Eötvös úr azonban csak azért látszik e frázist megkockáztatni, hogy annál nagyobb súly tulajdoníttassék a hullaazonosság iránt kifejezett meggyőződésének. Egy éven át sokat foglalkozott orvosi tanulmányokkal s rendelkezésére áll most egy nagy tudományos apparátus, melylyel tételét bizonyítni igyekszik. Beszédének itt a leghoszszabb, legtartalmasb, legátgondoltabb része, hol az orvostudományi böngészeteit értékesíti. Fáradhatlanul részletezi a negatív bizonyítékokat, melyek szerint a hullát ruhátlanul felismerni lehetetlen volt. Ismereteit ügyesen állítja szembe a hullaboncolók véleményével, meglehetős biztossággal nézi le készültségüket, aztán a közegészségügyi tanács orvosi szaktekintélyei ellen fordul, polemizál velük, mely harcban gyakran elárulja magát a laikus járatlansága és a tudást segélyzőnek sarlatanériája. Végre előveszi az exhumáló szakértők véleményét, kik a hulla azonosságot nagyon valószínűnek nyilváníták, — ebből gyöngyözik a legtöbb érv. Eltűnt egy leány, itt a hullája, konklúzió : nem történt se gyilkosság, se csempészet. Ne vájjon szolid következtetés-e ez ? A józan ész mindenkiben igy okoskodnék. A hulla Solymosi Eszterének látszik, mely Daciára a Tisza vizében vagy természetes, vagy mesterséges uton került. Hát az eltűnt leány hulláját nem csempészhették ? mily okok zárják ki ezt a lehetőséget ? Eötvös úr nem mondja meg, hanem agyonhallgatja az alternatívák másodikát önkényesen. Neki csak az első alternatívára van szüksége, az neki a kényelmesebb : ha bebizonyítottnak veszi, hogy a dadai hulla természetes úton került a Tiszán Eszlártól Dadáig, akkor fel van mentve a kötelesség alól, hogy a csempészettel vádlottak ártatlanságát bizonyítsa tárgyi okokkal. Természetes utón! Vízbe esett vagy ugrott öngyilkossági szándékkal a szerencsétlen leány? Erre kelle Eötvösnek felelni, mielőtt kizárja azt, hogy a hulla mesterséges után is oda kerülhetett, ő felteszi a vizbeesést s az öngyilkosságot egyaránt, de okot nem hoz fel egyebet, csak azt, hogy az eltűnt lányt a Tisza közelében, egy parti faluban látták utoljára. Ebből az következnék, hogy a vizi hullák csupa vizbeesett vagy öngyilkos egyéneké, ha róluk bebizonyul, hogy a víz közelében laktak , az következnék, hogy a gonosztevők jövőre bátran vízbe dobhatják áldozatukat, ha ez a partvidéken élt, mert e körülmény fedezni képes minden gyanút. E kényelmes, de épen nem szolid okoskodás nyomban meg is boszulja magát Eötvös uron. A hullát Eszter hullájának mondja s ha bizonytékai jók, közvetve beigazolják azt is, hogy oly gyilkosság — amilyent a Scharf fiú állít — rajta nem követtetett el s igy védencei (Scharf, Wolfner és Buxbaum) ártatlanok, a hulla nyakán nem lévén semmi metszés nyoma. De ő ezzel nem éri be, azt az inszoly Mai szerinte 12 oldalt tartalmaz.