Budapesti Hírlap, 1883. augusztus (3. évfolyam, 211-240. szám)

1883-08-02 / 212. szám

111. évfolyam. 212. szám. Budapest, 1883. Csütörtök, augusztus 2. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra lift 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Egyes szám ára 4 kr. — Hirdetések díjszabály szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal XV. kerület, kalap-utoa II. szám. Eötvös Károly. (*)A nagy beszéd, melynek az ország szokatlan feszültséggel nézett elébe, Eötvös Károly védő beszéde a mon­­stre-perben a közönség előtt fekszik. Szokatlan volt a figyelem, melyben e szónoklat részesült, — és méltán. Nemcsak a szónok kiváló tulajdonságainál s a védelem élén exponált állásánál fogva, — mert bár­mily élénken érdeklődik az ország a nagy e­s­z­­­á­r­i dráma tárgyi komplikációi iránt, melyekkel a védő beszédének foglalkoznia kel­lett: ennél sokkal nagyobb szabású, végzete­sebb és titokzatos, ama másik dráma, mely a bűnper aktái közül társadalmi és po­litikai téren folyik. •­ Eötvösnek ebben is kiváló szerep jutott, melynek provenienciájáról, jogosultságáról a támadt kételyeket Eötvös Károly e beszédben tartozott eloszlatni. Hisz köztudomású, hogy e per nem a tizenöt vádlotté, mióta a védelmet Eötvös át­vette, őt nem a templomszolga kérte fel, nem Buxbaum informálta, nem Wolfner koldus fogja fizetni. Köztudomású, hogy Eötvös mö­gött áll az egész zsidóság, mely a köz­­bűnténynyel vádlottak ügyét magáévá tette, helyettük perlekedik és a pert megnyerni akarja. Tapasztaltuk, hogy milyen eszközök, fegyverek mozgósíttattak,­­ mily ritka ará­nyokat öltött e csodálatos harc a bel- és kül­földön. Láttuk, mint alakult át a „védelem“ agitációvá és támadássá, mekkora gépezet dolgozott, hogy az összes hatósági közegek, kik az ügybe a vizsgálat alatt befolytak, az egész világ előtt gyanúsítassanak. Láttunk a bíróság közegei közül kémeket, hallottuk a tortúra vádját, s hallanunk kellett azt a még rettenetes­ vádat, hogy a vádlottak gyanúba vett bűnös cselekménye nem egyébb, mint a hatósági közegek gonosz kohol­mánya, kik azt a pár nyomorult szegény zsidót elveszteni akarják, terhekre bizonyíté­kokat gyárilag állítanak elő s hamis tanukat nevelnek ki. Egész hadjárat indíttatott nagy sajtóaparátussal, szél­ben hirdettettek a vádak lapokban, külföldön, hogy­­— ami peres ügy­ben nem szokás— közvélemény támadjon a vádlottak javára. Igen, bírói feladatokba avatkozó törek­véseket láttunk e „védelem“ részéről Eötvös vezetése alatt. Nem védelem ez, hanem párt, mely a bírói hatalom rovására izgat, a bírói tekintély elvét támadja meg s Magyarországot teszi ki inszultusoknak a külföld előtt. Nem bűnper, nem is párt­vita, mit a zsidóság frz, hanem egész kis zsidó forradalom, a lelkek anarchiája. Nos a közvélemény igen kiváncsi volt tudni, hogy minderre mi végből volt szük­ség ? Ha annyira evidens a vádlottak ártat­lansága, mi célja volt e mentőapparátusnak, s ha kétes lett volna is azoknak ügye, mi jo­gon avatkozott belé az egész zsidóság? Ha követett el hibákat a vizsgálat, miért nem követték a törvény által megjelölt jogorvoslat útját, miért kellett a kormány helyett Euró­pához folyamodni? Mely célszerűség, mely ér­dek, vagy józan ok követelte az agitációt Magyarország jó hírneve rovására? mily ala­pon emeltetett a bűnkokolás vádja, és kik ellen? — ezek felől vártunk joggal tájékoz­tatást Eötvös Károlytól, mint aki arra leg­­kompetensebb, mert ő volt e zsidórevolució­­nak feje, intézője, generaliszszimusa. S a nagy férfiú beszélt hoszszasan, töb­bek közt e dolgokról is. Mindjárt a bevezető részben perhorreszkálta ugyan azt, hogy a perhez a közvéleménynek bármi köze lehessen. Oly kérdésekben, melyek a perjoggal össze­függnek s bírói ítéletre várnak, talán igaza van, bár minden nyilvános aktus, s igy tör­vényszéki aktus is a közönség véleményének mindenkor ki­ volt és ki lesz tere, e vélemény alakulása természetes, nem korlátozható, gyak­ran szükséges is, a fő dolog az, hogy a bí­rója ne lehessen az irány­­adó. De már egyébb kérdéseknél, melyek a perjoggal nem függnek öszsze, a perrel pedig csak időrendi kapcso­latban állanak, a kritika feltétlenül jogosult. Eötvös úr e kritika alól annál kevésbé bújhat ki, mert a védelemnél követett eljárása provo­kálta, a novemberi memorandum közlése, a felterjesztések, a panaszoknak a külföld elé terjesztése által maga is igénybe vette azt, — sőt magában a perbeszédben is számol a köz­vélemény két féle pártállásával, s a beszéd szerkezete szerint egyikkel kacérkodik, má­sikkal farkasszemet néz. A beszéd érvei a bírónak szólanak, ezekhez nem nyúlunk,­­ de okosko­dása és a perhez nem tartozó m­­o­t­i­v­u­­mai a közvéleménynek szólnak, melyekből ezennel kiveszszü­k a magunk részét. Általán két részből áll a szónoklat: egyikben kifejti azt a rendithetlen meggyőző­dését, hogy a dadai hulla Sóly­mos­i Eszter teteme, — a másikban kifejti pótmeggyőződését, hogy a hulla­csempészet vádja hatósági közegek koholmánya, melyre azoknak a gyil­kosság vádjának támogatására volt szük­ségük, mely szintén koholva lett. E közve­tett érvelésből aztán az összes vádlottak ár­tatlansága önként következik. A hulla-identitás kérdésénél időz Eötvös úr legtovább. Alaptétele az, hogy­­ ha a dadai hulla nem Solymosi Eszteré, akkor a csempészet, sőt a gyilkosság vádja is a­l­a­­p­o­s lehet. Tán nem vétek a bíróság iránti lejalitás ellen, ha a következtetésnél megállok. Abból, hogy a hulla n­e­m­ az el­tűnt leányé, legire csak az következik, hogy­­ másé. Eötvös úr sokat megkockáztat, mikor az identitástól teszi függővé a védelmét s a vádlottak sorsát. Maga kije­lenti, hogy ha nem sikerült volna egyetemi szak­értőkkel bizonyíttatnia a hullaazonosságot,­­ cserben hagyta volna már az őszszel védenceit. Pedig az Eszter ruháiban talált dadai hulla, ha az nem volna Eszteré, épen nem zárná ki azt, hogy Eszter esetleg még ma is élhessen. Ez a következtetés tehát nem komoly. Eötvös úr azonban csak azért látszik e frázist megkockáztatni, hogy annál nagyobb súly tulajdoníttassék a hullaazonos­ság iránt kifejezett meggyőződésének. Egy éven át sokat foglalkozott orvosi tanulmányok­kal s rendelkezésére áll most egy nagy tudo­mányos apparátus, melylyel tételét bizonyítni igyekszik. Beszédének itt a leghoszszabb, leg­­tartalmasb, legátgondoltabb része, hol az or­vostudományi böngészeteit értékesíti. Fáradhatlanul részletezi a negatív bizo­nyítékokat, melyek szerint a hullát ruhátlanul felismerni lehetetlen volt. Ismereteit ügyesen állítja szembe a hullaboncolók véleményével, meglehetős biztossággal nézi le készültségü­ket,­­ aztán a közegészségügyi tanács or­vosi szaktekintélyei ellen fordul, polemizál ve­lük, mely harcban gyakran elárulja magát a laikus járatlansága és a tudást segélyzőnek sarlatanériája. Végre előveszi az exhumáló szakértők véleményét, kik a hulla azonosságot nagyon valószínűnek nyilváníták, — ebből gyöngyözik a legtöbb érv. Eltűnt egy leány, itt a hullája, konklúzió : nem történt se gyil­kosság, se csempészet. N­e vájjon szolid következtetés-e ez ? A jó­zan ész mindenkiben igy okoskodnék. A hulla Solymosi Eszterének látszik, mely Daciára a Tisza vizében vagy természetes, vagy mes­terséges uton került. Hát az eltűnt leány hulláját nem csempészhették ? mily okok zár­ják ki ezt a lehetőséget ? Eötvös úr nem mondja meg, hanem agyonhallgatja az alter­natívák másodikát önkényesen. Neki csak az első alternatívára van szüksége, az neki a ké­nyelmesebb : ha bebizonyítottnak veszi, hogy a dadai hulla természetes úton került a Ti­szán Eszlártól Dadáig, akkor fel van mentve a kötelesség alól, hogy a csempészettel vád­lottak ártatlanságát bizonyítsa tárgyi okokkal. Természetes utón! Vízbe esett vagy ugrott öngyilkossági szándékkal a szeren­csétlen leány? Erre kelle Eötvösnek felelni, mielőtt kizárja azt, hogy a hulla mesterséges után is oda kerülhetett, ő felteszi a vizbeesést s az öngyilkosságot egyaránt, de okot nem hoz fel egyebet, csak azt, hogy az eltűnt lányt a Tisza közelében, egy parti faluban látták utoljára. Ebből az következnék, hogy a vizi hullák csupa vizbeesett vagy öngyilkos egyé­neké, ha róluk bebizonyul, hogy a víz köze­lében laktak , az következnék, hogy a gonosz­tevők jövőre bátran vízbe dobhatják áldozatu­kat, ha ez a partvidéken élt,­­ mert e kö­rülmény fedezni képes minden gyanút. E kényelmes, de épen nem szolid okos­kodás nyomban meg is boszulja magát Eötvös uron. A hullát Eszter hullájának mondja s ha bizonytékai jók, közvetve beigazolják azt is, hogy oly gyilkosság — amilyent a Scharf fiú állít — rajta nem követtetett el s igy véden­cei (Scharf, Wolfner és Buxbaum) ártatlanok, a hulla nyakán nem lévén semmi metszés nyoma. De ő ezzel nem éri be, azt az inszoly Mai szerinte 12 oldalt tartalmaz.

Next