Budapesti Hírlap, 1883. november (3. évfolyam, 301-330. szám)
1883-11-08 / 308. szám
Ill. évfolyam. 308. szám. Budapest, 1883. Csütörtök, november 8. Budapesti Hírlap Felelős szerkesztő: Csukásai József. Előfizetési árak : Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn ég ünnep után való napon is. Epíres szám ára 4 kr. — Hirdetések díjszabály szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kerület, kalap-ateza 16. szám. A rózsaszínű Bosznia. Nincsen érdekesebb kép, mint melyet Kállay Béni közös pénzügyminiszter az okkupári tartományokról festett tegnap a magyar delegáció négyes albizottságában. Ott még a felhő is rózsaszínű. Hogyis ne, mikor Bosznia ii vámjövedelemben nekünk egy millió hasznot hoz. Tudniilik 600,000 frtot kap, de ennél épen egy millióval többet veszít azáltal, hogy az osztrák-magyar vámterületbe bekebeleztetek A csapatleszállítás lehetőségében bízik a hadügyminiszter ; a menekültek négyötöde montenegrói területről hazatért, aki ott maradt ; vagy notórius felkelő vezér vagy notórius rabló, ami körülbelül egyre megy; az újoncozás olyan vígan ment, mint nálunk a búcsú, vagy valamely főispán bevonulása : bandériummal és muzsikaszóval jelentkezett a legénység a sorozó bizottságoknál; a kataszter esztendőre elkészül, mert természetesen,csak az eke alá való földeket mérik fel, s nem is sokba kerül az egész munka, csak évi 700.000 forintba ; az adó olyan simán és szépen folyik be, hogy valóságos ekzekucióra menüi kerül a sor. Az a jó bosnyák nép már az intőcédulát nevezi ekzekuciónak s fizeti ■rá esze nélkül még a hátralékot is. Tehát az adó könnyű, igaz, hogy csak tiz százaléka a termésnek, még pedig a tényleges termésnek, — nyilván bevallás utján ! Erdeiben tengerkincse van annak a tartománynak. Igaz, hogy nem tud vele mit •csinálni, mert az osztrák-magyar vállalkozók •vonakodnak a fejszéjüket abba a fába vágni, illetőleg a pénzüket oda vinni vállalkozni. Csak a bécsi Unionbank szíve volt utóbbi időben meglágyítható, az nyitott fiókot 2 millió dotációval Szerajevórban, s ad pénzt minden kínálkozó vállalatra. Hogy mégsem akad vállalat, az elég furcsa ily paradicsomi állapotok mellett. Persze, az utóbbi időkben ismét írtak az újságok feltűnt rablóbandákról. Dene tessék megijedni. Ezek csak oly négy-ötfőből álló csapatok a határszélen, Montenegró mellett. Ezekkel még elbánik ott lévő két hadtestünk, meg a bosnyák repülő csapatok. Ezeket tessék csak megnézni ! Kállay Béni látta őket egrecérozni Szerajevóban és saját tapasztalásából mondhatja, hogy ha még egyszer fölkelésre kerül a dolog, katonáink nem fognak többé tanulatlan barbár csőcselékkelszemben állani, hanem valóságos kitanult hadsereggel. Ő — Kállay — egyébként azt is reméli, hogy az újoncozás továbbfejlesztése ■és a portyázó csapatok fentartása mellett kevesebb katonával is megőrizhetjük ezentúl a rendet, „természetesen, ha nagyobb mérvű, kívülről jövő agitációtól nem kell tartanunk.“ Mert hiszen külön főznek a keresztény s külön a mohamedán katonának, s ha mindenik jól lakott, a rituális piloffal, akkor hogyne látná be az okkupációnak rá nézve hasznos és üdvös voltát. Az egyházak államköltségen tartatnak fenn, illetőleg szubvencionáltatnak, hogy megélhessenek ; a polgári ügyek választott ambuláns bírák által vizetnek 50 frtig, ami az ügyek négy-ötöd részét ide viszi s apelláta nélkül végérvényes ítélettel intéztek el egy törvénykönyv szerint, amely az osztrák és a magyar polgári perrendtartásból készült az ottani viszonyokhoz alkalmazva ! Vasutakkal is — bár csak keskeny nyomúakkal — bőven van Bosznia kecsegtetve ! így festi rózsaszínbe Kállay Bosznia állapotát a delegációk előtt s azután megijedvén, nehogy valalaikép a monarkhia kedvet kapjon mindenestül kivándorolni ez Eldorádóba, végül elővesz egy széndarabot és hegyibe huzza a rózsaszínű képnek ezt a fekete keresztet, úgy mint : „mindazonáltal nem hunyok szemet azon nehézségek előtt, melyekkel valószínűleg még hosszabb ideig küzdenünk kell e tartományokban.“ Az ember mintha a hetedik égből hullana alá. Olvassa e tartományok állapotának irigylésreméltó rajzát s aztán azt hallja, hogy nehézségek vannak, melyekkel valószínűleg még hosszabb ideig kell küzdenünk. De az ég szerelmére, hát melyek azok a nehézségek ? Mert azokat el nem sorolja a miniszter úr ? Mi a célja, hogy enuraerative adja azt ami jó és zsákba kötve mutogatja azt, ami rossz ? Mire vonatkoznak a nehézségek ? Azokra a pontokra-e, amelyeket érintett vagy azokra, amelyekről hallgatni méltóztatott ? Minek vegyük a miniszter úr előterjesztését: kétes viszonyok hivatalos szépítésének-e, vagy fel valónak a kelletlen fél elhallgatása mellett ? Az agrárviszonyok gyökeres rendezéséhez nem mernek, nem akarnak-e nyúlni, vagy nem tudnak ? Ebben nyilván rejlik egy veszedelmes „nehézség.“ A pazarul szubvencionált keresztény egyházak háborúságot támasztanak egymás közt, nyilván kevés erkölcsi hasznára a lakosságnak, de békéjére nézve annál több veszedelemmel. Értesülésünk szerint magában a katholikus egyházban is visszavonás van. Az osztrák főúri egyesület, amely katholikus célok előmozdítására alakult, kitudta Boszniából a régi ferencrendieket, helyükbe jezsuitákat telepitett. Amazok népszerűek s védik a bőrüket a jövevénytársaságiak ellen ahogy lehet. Az is, veszedelem esetére, veszedelem és „nehézség.“ Úgy látszik nekem, hogy Kállay Béni épen annyit hallgatott el a bosnyák állapotokról , mint amennyit elmondott. Nem kis szerencséjére neki a delegátus urak nem követték az ő példáját s nem tagadtak meg a kért költségből épen annyit, amennyit megadtak, hanem megszavazták 107 ezer forint híján mindazt, amit a közös minisztérium az „okkupáció költségeire“ előirányzott. A közönséget pedig arra kérjük, hogy semmit se bízzék Kállay úr civilizátorius munkájába , a visszatérő és meghódoló lázadók ígéreteibe, a bandériummal való sorozásba, a pontos adófizetésbe, a megfizetett egyházakba és a többibe, hanem bízzék abba, amiről a miniszter úr hallgatott,hogy értesülésünk szerint két év múlva elkészülnek odalenn a katonai erőd. Mai számunk 12 oldalt tartalmaz. rések, egyetlen megbízható „polgári erényei“ az okkupárt tartományoknak. Amíg ezek meg nem lesznek, addig a rózsaszínű képeken, amelyeket a miniszterek a delegációk elé festenek, mindenkor ott lesz a fentartások fekete keresztje is. Helfert báró trializmusa. (*) A lajthántúli pártviszály a professzionálus politikusokat egyre jobban galvanizálja. Nincs az a naptári ünnep, esemény a társadalomban és közéletben, melyet fel ne használnának a közönség izgatására, így akarva személyüknek szerepkört, mesterségüknek reklámot biztosítni. A hatás persze az ellenkező szokott lenni: a közönség idegei eltompulnak, közömbösekké válnak az ily mesterséges izgatások után, s egészséges érzéke jókor megsúgja neki, hogy a monarchia sorsa nem az állambetegségek e kuruzsló doktoraitól függ, így elveszti fontosságát mind az a sok intrika, személyeskedés, hivatalon kívüli propaganda, párton kívüli akció, melyre e jó urak öncélból vetemednek. Részünkről nem tudunk még csak boszankodni se a politikai eszmeszörnyekért se, melyeket vajúdó zavart elméik a mai állam jog reform-gondolatául minden évnegyedben világra hoznak: ahogy bennük nincs semmi életképesség, úgy eszméik is arra valók, hogy a világ feledni tudását foglalkoztassák. Ha tehát ma Helfert báró torzgondolatával, az „osztrák birodalom trializmusával“ foglalkozunk ismertetőleg, melyet e nyughatatlan vén reakcionárius az osztrák-magyar monarchia kettős államszervezete helyébe vél állíthatni, — ezt tisztán kuriózum gyanánt teszszük, hadd lássák olvasóink is, milyen csodabogarak támadhatnak a feloszlásnak indult politikai hadaverekben, melyek közé Helfert báró alakja tartozik. Ezt a tetemet felébreszté a Lajthán túli pártharcok zaja s ő is gyógymódot ajánl, ki egykor más viszonyok közt más állambajok kúrájának volt halottja. A gyógymód alapeszméje az, hogy az okkupáit Bosznia továbbá Dalmácia és Horvátország egyesittessék Magyarország ellensúlyozására, s e harmadik állammal egészittessék ki a monarchia a mai dualizmusból traizmusba. Famázus ötletét persze a horvát cimerviszály alkalma sugallta s belőle cikket gyártott rögtön, mely megjelent a klerikális „Vaterland“ - ban s főbb vonásaiban igy hangzik: „E sorok írója még mindig hajlandó kissé elhitetni magával, hogy midőn ezelőtt 35 évvel, mint a politikában homo novus, illetőleg igénytelen szemlélő először látta felmerülni a Jellacic nevet, — jogosan támadt benne ez a remény: Horvátország, kicsiny vagy bár, — de belőled fog a khaoszból, mely felé törtetünk, az első lökés jönni, hogy e romboló elemek megállittassanak s a monarchia a fenyegető szétomlásból az egységt az erő útjára visszatereltessék. S most, ha minden jel nem csal, a kis Horvátország lesz az, melytől politikai orvoslását várhatja nemcsak Magyarország, hanem az egész császári állam, mint komplett tagja az európai államrendszernek (!) Rettentő nagy dolgot műveltek már ezzel a „magyar állam“-mal egy szólásformával, mely egy szép reggelen az „osztrák-magyar monarchiádban ide-