Budapesti Hírlap, 1883. november (3. évfolyam, 301-330. szám)

1883-11-08 / 308. szám

Ill. évfolyam. 308. szám. Budapest, 1883. Csütörtök, november 8. Budapesti Hírlap Felelős szerkesztő: Csukásai József. Előfizetési árak : Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn ég ünnep után való napon is. Epíres szám ára 4 kr. — Hirdetések díjszabály szerint. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kerület, kalap-ateza 16. szám. A rózsaszínű Bosznia. Nincsen érdekesebb kép, mint melyet Kállay Béni közös pénzügyminiszter az okku­pári tartományokról festett tegnap a magyar delegáció négyes albizottságában. Ott még a felhő is rózsaszínű. Hogyis ne, mikor Bosznia ii vámjö­vedelemben nekünk egy millió hasznot hoz. Tudniilik 600,000 frtot kap, de ennél épen egy millióval többet veszít azáltal, hogy az osztrák-magyar vámterületbe bekebelezte­tek A csapatleszállítás lehetőségében bízik a hadügyminiszter ; a menekültek négyötöde montenegrói területről hazatért, aki ott ma­radt ; vagy notórius felkelő vezér vagy notó­rius rabló, ami körülbelül egyre megy; az újoncozás olyan vígan ment, mint nálunk a búcsú, vagy valamely főispán bevonulása : bandériummal és muzsikaszóval jelentkezett a legénység a sorozó bizottságoknál; a katasz­ter esztendőre elkészül, mert természetesen,­­csak az eke alá való földeket mérik fel, s nem is sokba kerül az egész munka, csak évi 700.000 forintba ; az adó olyan simán és szépen folyik be, hogy valóságos ekzekucióra menüi kerül a sor. Az a jó bosnyák nép már az intőcédulát nevezi ekzekuciónak s fizeti ■rá esze nélkül még a hátralékot is. Te­hát az adó könnyű, igaz, hogy csak tiz százaléka a termésnek, még pedig a tényleges termésnek, — nyilván bevallás ut­ján ! Erdeiben tenger­kincse van annak a tartománynak. Igaz, hogy nem tud vele mit •csinálni, mert az osztrák-magyar vállalkozók •vonakodnak a fejszéjüket abba a fába vágni, illetőleg a pénzüket oda vinni vállalkozni. Csak a bécsi Unionbank szíve volt utóbbi idő­ben meglágyítható, az nyitott fiókot 2 millió dotációval Szerajevórban, s ad pénzt minden kínálkozó vállalatra. Hogy még­sem akad vál­lalat, az elég furcsa ily paradicsomi állapotok mellett. Persze, az utóbbi időkben ismét írtak az újságok feltűnt rablóbandákról. De­­ne tessék megijedni. Ezek csak oly négy-öt­­főből álló csapatok a határszélen, Montenegró mellett. Ezekkel még elbánik ott lévő két hadtestünk, meg a bosnyák repülő csapatok. Ezeket tessék csak megnézni ! Kállay Béni látta őket egrecérozni Szerajevóban és saját tapasztalásából mondhatja, hogy ha még egy­szer fölkelésre kerül a dolog, katonáink nem fognak többé tanulatlan barbár csőcselékkel­­szemben állani, hanem valóságos kitanult had­sereggel. Ő — Kállay — egyébként azt is reméli, hogy az újoncozás tovább­fejlesztése ■és a portyázó csapatok fentartása mellett ke­vesebb katonával is megőrizhetjük ezentúl a rendet, „természetesen, ha nagyobb mérvű, kívülről jövő agitációtól nem kell tartanunk.“ Mert hiszen külön főznek a keresztény s kü­lön a mohamedán katonának, s ha mindenik jól lakott, a rituális piloffal, akkor hogyne látná be az okkupációnak rá nézve hasznos és üdvös voltát. Az egyházak államköltségen tartatnak fenn, illetőleg szubvencionáltatnak, hogy megélhessenek ; a polgári ügyek válasz­­tott ambuláns bírák által vizetnek 50 frtig, ami az ügyek négy-ötöd részét ide viszi s apelláta nélkül végérvényes ítélettel intézte­­k el egy törvénykönyv szerint, amely az osztrák és a magyar polgári perrendtartásból készült az ottani viszonyokhoz alkalmazva ! Vasutakkal is — bár csak keskeny nyom­úak­­kal — bőven van Bosznia kecsegtetve ! így festi rózsaszínbe Kállay Bosznia ál­lapotát a delegációk előtt s azután megijed­vén, nehogy valalaikép a monarkhia kedvet kapjon mindenestül kivándorolni ez Eldorá­­dóba, végül elővesz egy széndarabot és he­gyibe huzza a rózsaszínű képnek ezt a fe­kete keresztet, úgy mint : „mindazonáltal nem hunyok szemet azon nehézségek előtt, melyek­kel valószínűleg még hosszabb ideig küzdenünk kell e tartományokban.“ Az ember mintha a hetedik égből hul­lana alá. Olvassa e tartományok állapotának irigylésreméltó rajzát s aztán azt hallja, hogy nehézségek vannak, melyekkel valószínűleg még hosszabb ideig kell küzdenünk. De az ég szerelmére, hát melyek azok a ne­hézségek ? Mert azokat el nem sorolja a mi­niszter úr ? Mi a célja, hogy enuraerative adja azt ami jó és zsákba kötve mutogatja azt, ami rossz ? Mire vonatkoznak a nehéz­ségek ? Azokra a pontokra-e, amelyeket érintett vagy azokra, amelyekről hallgatni m­éltóztatott ? Minek vegyük a miniszter úr előterjesztését: kétes viszonyok hivatalos szé­­pítésének-e, vagy fel valónak a kelletlen fél el­hallgatása mellett ? Az agrárviszonyok gyöke­res rendezéséhez nem mernek, nem akarnak-e nyúlni, vagy nem tudnak ? Ebben nyilván rej­lik egy veszedelmes „nehézség.“ A pazarul szubvencionált keresztény egyházak háborúsá­got támasztanak egymás közt, nyilván kevés erkölcsi hasznára a lakosságnak, de békéjére nézve annál több veszedelemmel. Értesülé­sünk szerint magában a katholikus egyházban is visszavonás van. Az osztrák főúri egyesü­let, amely katholikus célok előmozdítására ala­kult, kitudta Boszniából a régi ferencrendie­­ket, helyükbe jezsuitákat telepitett. Amazok népszerűek s védik a bőrüket a jövevénytár­saságiak ellen ahogy lehet. Az is, veszede­lem esetére, veszedelem és „nehézség.“ Úgy látszik nekem, hogy Kállay Béni épen annyit hallgatott el a bosnyák állapo­tokról , mint amennyit elmondott. Nem kis szerencséjére neki a delegátus urak nem követték az ő példáját s nem tagadtak meg a kért költségből épen annyit, amennyit meg­adtak, hanem megszavazták 107 ezer forint híján mindazt, amit a közös minisztérium az „okkupáció költségeire“ előirányzott. A kö­zönséget pedig arra kérjük, hogy semmit se bízzék Kállay úr civilizátorius munkájába , a visszatérő és meghódoló lázadók ígéreteibe, a bandériummal való sorozásba, a pontos adó­fizetésbe, a megfizetett egyházakba és a töb­bibe, hanem bízzék abba, a­miről a minisz­ter úr hallgatott,hogy értesülésünk szerint két év múlva elkészül­nek odalenn a katonai erőd.­ Mai számunk 12 oldalt tartalmaz. rések, egyetlen megbízható „polgári eré­nyei“ az okkupárt tartományoknak. Amíg ezek meg nem lesznek, addig a rózsaszínű képeken, amelyeket a miniszterek a delegációk elé fes­tenek, mindenkor ott lesz a fentartások fekete keresztje is. Helfert báró trializmusa. (*) A lajthántúli pártviszály a professzio­­nálus politikusokat egyre jobban galvanizálja. Nincs az a naptári ünnep, esemény a társada­lomban és közéletben, melyet fel ne használná­nak a közönség izgatására, így akarva szemé­lyüknek szerepkört, mesterségüknek reklámot biztosítni. A hatás persze az ellenkező szokott lenni: a közönség idegei eltompulnak, közömbösekké válnak az ily mesterséges izgatások után, s egész­séges érzéke jókor megsúgja neki, hogy a mo­narchia sorsa nem az állambetegségek e kuruzsló doktoraitól függ, így elveszti fontosságát mind az a sok intrika, személyeskedés, hivatalon kívüli propa­ganda, párton kívüli akció, melyre e jó urak öncélból vetemednek. Részünkről nem tudunk még csak boszankodni se a politikai eszmeször­nyekért se, melyeket vajúdó zavart elméik a mai á­ll­a­m j­o­g reform-gondolatául minden évne­gyedben világra hoznak: ahogy bennük nincs semmi életképesség, úgy eszméik is arra valók, hogy a világ feledni tudását foglalkoz­tassák. Ha tehát ma Helfert báró torzgondo­latával, az „osztrák birodalom tria­­lizmusával“ foglalkozunk ismertetőleg, melyet e nyughatatlan vén reakcionárius az osz­trák-magyar monarchia kettős államszervezete helyébe vél állíthatni, — ezt tisztán kurió­zum gyanánt teszszük, hadd lássák olvasóink is, milyen csodabogarak támadhatnak a felosz­lásnak indult politikai hadaverekben, melyek közé Helfert báró alakja tartozik. Ezt a tetemet felébreszté a Lajthán túli pártharcok zaja s ő is gyógymódot ajánl, ki egykor más viszonyok közt más állambajok kú­rájának volt halottja. A gyógymód alapeszméje az, hogy az okkupáit Bosznia to­vábbá Dalmácia és Horvátor­szág egyesit­tessék Magyaror­szág ellensúlyozására, s e har­madik állammal egészittessék ki a monarchia a mai dualizmusból t­r­­­a­­­i­z­­m­us­b­a. Famázus ötletét persze a horvát cimervi­­szály alkalma sugallta s belőle cikket gyártott rögtön, mely megjelent a klerikális „Vaterland“ - ban s főbb vonásaiban igy hangzik: „E sorok írója még mindig hajlandó kissé el­hitetni magával, hogy midőn ezelőtt 35 évvel, mint a politikában homo novus, illetőleg igénytelen szem­lélő először látta felmerülni a Jellacic nevet, — jogosan támadt benne ez a remény: Horvát­ország, kicsiny vagy bár, — de belőled fog a khaoszból, mely felé törtetünk, az első lökés jönni, hogy e romboló elemek megállittassanak s a mon­archia a fenyegető szétomlásból az egység­t az erő útjára visszatereltessék. S most, ha minden jel nem csal, a kis Horvátország lesz az, mely­től politikai orvoslását várhatja nemcsak Magyarország, hanem az egész császári állam, mint komplett tagja az európai államrendszernek (!) Rettentő nagy dolgot műveltek már ezzel a „magyar álla­m“-mal egy szólásformával, mely egy szép reggelen az „osztrák-magyar monarchiádban ide-

Next