Budapesti Hírlap, 1883. december (3. évfolyam, 331-359. szám)
1883-12-03 / 333. szám
2 zárol annyi erőt. Hiszen a hitetlent kell megtéríteni, lekötelezni, s nem az úgy is hívőt. Ezt az általános igazságot beismerve mégis fájdalommal kell bevallanunk, hogy nálunk és gyakorlatilag ez az igazság rész gyümölcsöket terem. Ez a politika eredményezte azt, hogy néhány jelentéktelen dákoromán uraságból egyszerre fontos egyéniség lett. Hogy ne ! mikor mily bejáratosok a főispánhoz , mikor ez annyit konferál velök ! Aztán nem egy főispánnak kell-e jó példával elől menni arra nézve, hogy az itt számra nézve — mit kérek jól megjegyezni — oly túlsúlyban levő nemzetiség, főleg ennek vezetői méltányosságot tapasztaljanak ! Igen. E méltányossági jó példa annyira hat már újabb időben, hogy ha valahol egy körjegyzői állomás betöltése forog fönn, a központi végrehajtó bizottság — comitetu — kiküldötte nyíltan agitálhat. Ugyancsak a méltányosságnak tudhatjuk be talán azt, hogy miután az oláhok a legutóbbi képviselőválasztásnál öt kerületben passzivitást nyilvánítottak és a hatodik kerületben kívánták csupán keresztülvinni Borba Zsigmond boldog emlékezetű egyéniségét, főispánunk a végeredmény által is igazolt biztosításoknak hitelt nem tudva adni, úgy informált fölfelé, mintha azon kerületben egyedül egy másik, de loyális oláh kecsegtethetné magát némi kilátásokkal. Borlea pártja szörnyen őrült amaz információnak és a főispánunk által kijelölt loyális oláh úrral olyformán békült ki, hogy ez utóbbi néhány száz szavazatot kapva akár dicsekedhessék is a fényes eredménynyel, a jég megtörésével. Sajnos, e szép tervet gyökeresen elrontotta valaki s Borbát megbuktatta. Pogány György főispán úr pedig ebből is beláthatta volna, hogy az ő tanácsosai sokféle bordában szőtt emberek. Nehogy hosszadalmassá legyek, csak egy esetet említek még föl. Ezt főleg azért, mivel jelen tisztújítási mozgalmainkba erősen bel© vonatott. Hunyadmegye abban a szerencsében részesült, hogy területén a trónörökös ő Fenségét tisztelhette. A fennebb is emlegetett lojális oláh úr dr. P. L. dévai ügyvéd, főispánunk legmeghittebb embere, mellesleg pedig a comitetu elnöke fáradhatatlan volt a Hátszegre futkározásban, hol az előkészületekkel foglalkozó főispánunk is tartózkodott. Az eredmény jól ütött ki. Főispánunk bevezette ő fensége elé azt a küldöttséget, melynek szónoka a leyális dr. P. az állam nyelvén kapott megszólításra, tehát az udvariassági szabályokváry Gábor alispán meg lett volna elégedve. De őt nagyon nehéz volt kielégíteni. A deputáció elé hivatta Bajzát, Mátrayt és Vörösmartyt, amazokat, mint drámai és operai igazgatókat azért, hogy a deputációban helyöket elfoglalják, Vörösmartyt pedig azért, hogy az ,Árpád ébredésében“ előforduló szerepeket maga osztaná ki. S most következett egy szép és kínos jelenet. A szép jelenet abból állott, hogy akit színházi pénztárnoknak választottak, igen becsületes ember volt ugyan, de a szükséges kauciót letenni nem bírta. Kezességet vállalt érte a legkisebb habozás vagy gondolkozás nélkül, 11- key Sándor táblabíró úr. A becsületes emberek akkor is ilyenek voltak! A kínos jelenet Laborfalvy Róza, a későbbi nagy tragédiás színésznő egész jövendője felett határozott. Kántorné volt akkor a tragédia lelke, tele hévvel, szellemmel, méltósággal és fenséggel. De volt valami benne abból a dacból is, mely Földváry Gábor alispánt olyan ellenállhatatlanná tette. Amit egyszer a fejébe feltett, vaskalapácscsal se lehetett volna onnan kiverni. Már augusztus 19-ét írtak, három nap múlva a „pesti magyar színház” meg vala nyitandó, és Kántorné nem mutatkozott, pedig szerződött tag volt havi 180 forint fizetéssel, és az egyik nevezetes női szerep személyesítője ő volt. Bizonyosan megneheztelt valami kicsiség miatt. Az Achylleusnő haragudott! A deputáció jegyzője Nyáry Pál már két ízben is értesítette, maga az igazgató Bajza is szent neki, mind hiába, Kántorné nem jelent meg. A táblabirák gyorsan végeztek. — Megkérdezték a »játékszini Rendelőket, s ezek jóellenére is »román“ beszédre gyújtott. Ugyanakkor Hátszeg városában épült diadalkapukra kitüzetett két helyen is Románia trikolorja. Mi tökéletesen bebizonyithatólag főispánunk ama kijelentése következtében történt, hogy ő ebben épen úgy nem lát semmit, mint nem abban, hogy a belga színek is kit űzettek az indóház épületén. Nem vonom kétségbe, miszerint főispánunknak az volt meggyőződése. Mindazáltal alispánunk Barcsay Kálmán a rendeletek értelmében Románia színeit csendőrökkel leszedette. S ime, Barcsaynak kötelességből folyó ténye most épen a főispán úrhoz közel álló emberek által úgy kolportáltatik, mint egyedüli oka annak, hogy az oláhság Barcsay ellen Lázár Györgyhöz vonzódik, kit ismét tudvalevőleg főispánunk támogat teljes erejéből. Mindezek után szellőztetés nélkül hagyom Pogány György főispán úr azon taktikáját, hogy habár semmi szükség sem volt rá, mert álláspontja, a kormány intencióinak keresztülvitele biztosítva volt, mégis jobbnak látta a magyarság megszakadásának elejét nem venni. Mintegy beiskolázott bennünket a két táborra való oszlásban. így volt ez — hogy megint csak példát hozzak föl — Szathmáry Györgynek Lázár György által megbuktatásakor 1878-ban ; és ismét Szathmáry Györgynek egyszerre s minden különös ok nélkül elővonszolásában Tholdy-Horváth ellen 1881-ben. Bevalljuk, hogy e taktika jó volt előbb Lázárnak és híveinek, azután vártaivá Szathmárynak magához láncolása végett. Azonban kissé emelkedettebb szempontból nem jónak mutatkozik amaz eljárási mód mostan, mikor egy mindenkép fegyelmezett harmadik tábor kezd fölvonulni egész pompájában. Fontolja meg főispán úr, hogy mit művel. Biztosítom egyébiránt és nincs okom kételkedni, hogy igy gondolkozik Hunyadban az értelmiség minden tagja, hogy Pogány Györgyöt megbírálom tetteiben, de nem kisebbítem. Bizhatik főispán úr nagyon magában, ideig-óráig, sikereket is mutathat föl. Mindamellett e kétes becsű sikerekért ne hozza nyakunkra az árvizet. Ne mellőzze különösen azt az elemet, mely minden jóra való mozgalom egyedüli hordozója még ezidő szerint Hunyadvármegyében. Áll ez a politikát illetőleg is, melyet — hogy főispán úr egyik kedves emberének szavaival éljek — bolondság lenne 250 ezer oláh nélkül csinálni. Ez tökéletesen igaz. De még nagyobb bolondság lenne, az oláhságnak csak vaslatára elhatározták, hogya Kántorné szerepét Laborfalvy Rózának kell eljátszania — »oda utasítatván Bajza igazgató úr, hogy az ifjú színésznő számára kivántató ruhát, a színház szabójával készítesse el.“ Most következik a jelenet kínos része, de itt átadom a szót a megyei jegyzőkönyvnek: ,Nem lehetvén azon nemcsak figyelmetlenségnek, hanem valóságos megvetésnek nevezhető tettét Kántornénak elnézni, miszerint ahelyett, hogy mint a társaság felfogadott tagja kötelességéhez képest a kitűzött időre megjelent volna, a hozzá küldött hivatalos értesítő leveleket még csak válaszra sem méltatta, hogy jövendőre nézve is ehhez hasonló engedetlenségei által az igazgatóságnak több-több kellemetlenségeket ne okozhasson, igazgató úr által tudtára adatni rendeltetett, hogy többé a pesti magyar játékszíni társaságnak nem tagja.“ Egy művésznő s mellé egy nagy művésznő irányában, ez túl szigorú eljárás volt, mely nem az illetőt, hanem a magyar színművészetet sújtotta. Annyival méltatlanabb eljárás, mert alkalmatos módok által lehetett volna kötelességére szorítani. A véletlen szerencse, mely sok ifjú színésznőt hiúvá tett volna, Laborfalvi Rózát elszomorította. Nem is lehet vala tőle mást, mint megdöbbenést várni. Mert, hogy egy gyöngéd és háladatos gyermeki lélek, mint az övé, egyebet is érezhetett volna, fel se lehet tenni azon sajátkezűig írt levele után, melyet itt reprodukálok. A levél time: »Tekintetes Földváry Gábor urnak, Tekintetes, Nemes Pest Vármegye nagyérdemű Alispánjának, méltóztatott pártfogó uramnak, alázatos tisztelettel“ A sajátkezű és sajátképes levél megszólítás helyett igy kezdődik : bizonyos válfajával és a magyarságból néhány elkötelezettet csinálni. Pedig elvitazhatatlanul az utóbbi irányban történt határozott kísérlet, a most november 8-án végbement megyebizottmányi pótválasztásoknál. Mind a 19 kerületben ritka öszszehangzósággal két cédula forgott. Egyik a hunyadmegyei hazafias párté, melynél nemzetiségi különbség nélkül hazafias és érdemes lakostársaink — tekintettel a kilépettekre — karoltattak föl. Másik cédulán merőben pópák vagy ismert radikális románok szerepeltek. Ez utóbbi cédulát adogatták be a központból fegyelmezett románok, továbbá Lázár György magas kevés számú magyar pártfogói. Miért várjon ? Más oka nem is lehetett, minthogy azok szavazata előre biztosítottnak vétetett általuk. Hogy mégis nem sikerült Hunyad megye bizottmányának arculatát annyira megváltoztatni, ezt a hazafias párt erőfeszítéseinek köszönhetni. Nem lehet ezt elesküdni, tagadni is hiába való lenne. Még csak annyit végül, hogy e hevenyészett cikkem alá nem irom ki nevemet, mert az a nagy közönséget úgy sem érdekli ; ellenben itt Hunyadban nem lesz az — titok. —e. Az uj bán. A »Budapesti Közlöny“ mai száma közli a következő királyi kéziratokat: I. Kedves báró R a m b e r g ! Miután azon feladatok, melyek végett Horvát- és Szlavonországokba és az ezen országokkal 1881-ik évben egyesített, volt határőrvidékbe királyi biztosommá kineveztem, immár teljesitvék, — magyar miniszterelnököm előterjesztésére önt ezen megbízásától ezennel felmentem és sok éven át, úgy mint ez alkalommal is tett kitűnő szolgálatai által szerzett érdemei elismeréséül Önnek első osztályú vaskorona-rendet dijmentesen adományozom. II. Kedves gróf Khuen-Héderváry! Magyar miniszterelnököm előterjesztésére Önt Horvát- Szlavon-Dalmátországok bánjává s egyszersmind az ezen országokkal 1881-ik évben egyesitett, volt határőrvidék királyi biztosává ezennel kinevezem. III. Kedves Bedekovich! Magyar miniszterelnököm előterjesztésére Önt a Budapesten székelő központi kormányhoz tárca nélkül horvát-szlavondalmát miniszteremmé ezennel kinevezem, illetőleg ezen eddig is viselt állásában újólag megerősítem. , Tisza Kálmán, s. k. BUDAPESTI OSLAF. (333. b.) 1883. december 3 .Laborfalvi Rozália kérelme. ,Azon birodalomnál fogva, melylyel a Ts. Ns. megye iránt viseltetni szerencsém van, bátorkodom magamat az uj színház megnyitására alakítandó társaság közé, egész hódolattal ajánlani, fizetésemet a Ts. urak nagylelkűségére,, bízván. »Édes atyám ifjú korát a színészetbe tölté, és azóta sok viszontagságokon átmenvén, most Egerbe vonult, hogy francia és más tudományokban órákat adjon, de hozzám irt érzékeny, kesergő levelébe fájdalmasan panaszkodik, hogy sorsa igen-igen nyomorult, és semmi szebb jövendőre kilátás neki nem mutatkozik ; ennélfogva gyermeki kötelességemtől ösztönözve, legforróbb, legalázatosabb kérelemmel járulok a Ts. megye nemes rendeihez, hogy szegény elaggott atyámnak a színészet és literatura mellett több érdemeit tekintvén, legalább ha mást nem lehet, a kassza melletti kontrollériát kegyesen megrendelni méltóztassanak, mely alázatos könyörgésem teljesítését a Ts. megye nagylelkű rendeitől gyermeki bizodalommal remélve, maradok a Ts. Ns. megyének, legalázatosabb szolgálója Laborfalvi Rozália. Kelt Fehérváron 6. juni 1837.“ Ilyen gyermeteg volt e fenséges érzésű nő, mikor a Kántorné helyére lépett, s mielőtt a jövendő „Coriolának anyja” lett volna. De annak a vasfejű embernek is, akit Földváry Gábornak hívtak, nem minden porcikája volt ércből. A szive, viaszból és mézből való. Alig telt el egy év, Kántornét a pesti színházhoz, mint szerződött tagot meghivatta. Kántorné hálás szívvel köszönte meg az ajánlatot, de azt felelte : »Erdélybe megy, s végkép ott maradni szándékozik.”