Budapesti Hírlap, 1883. december (3. évfolyam, 331-359. szám)
1883-12-03 / 333. szám
Ill. évfolyam. 333. szám. Budapest, 1883. Hétfő, december 3. Előfizetési árak Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóval frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is.. Felelős szerkesztő: Egyes szám ára 4 kr. — Hirdetések díjszabály szerint. Jakállt József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: XV. kerület, kalap-mtoza 16. szám. Pogány György főispán. Hazánk távoli, délkeleti részén folyó harc bombái pattognak szét a „Budapesti Hírlap“ hasábjain. Jó kézből vett információk alapján csapott fel e helyen az első láng, amelynek oltogatására többen siettek bennünket felkeresni. Tért adtunk ismételve az ellenkező álláspontnak : ma ismét a magunk embere szóllal meg, mégpedig saját személyében. Első esetben csak informált bennünket,ma maga veszi át a szót. Bírálja bírálóit és bővebben megvilágítja a folyó pert. Világos és nyugodt modora könnyűvé teszi nekünk, hogy a harcba ne elegyedjünk. Itt adjuk tehát sorait, melyeket Hunyadmegye pártjai megítélni s megszivetni is illetékesebbek nálunknál. A mi szerepünk akkor lesz biztosabb, ha a tisztújítás eredményével fogunk szemben állani. Emberünk levele így szól : Déva, november 29. Azt tudni fogja minden valamirevaló politikus széles e hazában, hogy Erdély bizonyos mozgalmakra előkészíttetik. Valahányszor külső bonyodalmak csak legtávolabbról is mutatkoznak , főleg ha Bukarestben muszka rokonszenv kap lábra s hazánk elleni hencegés terpeszkedik az ottani lapokban, mint legközelebb a Dunakérdés alkalmával; hát itt Erdély virányain, sőt a határos vármegyéken is végig vonaglik az elrejtőzötten, de folyvást működő erő. Ezen erőnek vezető csatornái a volt Zaránddal egyesitett Hunyadvármegye területén vonulnak be s innen ágaznak azután szét. E szétágazó, tevékenységnek lehető könnyítése okáért oda át a „határszéli erőditvények“ cime alatt szerzett vagy megszavazott összegekből bőven költenek — széles és a pazarlásig pompásan épült utakra. Igen, utakra, hogy a Kárpátok égbenyúló zárvonalán levő szorosokat minél több ponton közelítsék meg és a rokon elem súrlódását, hogy úgy mondjam, azonos hőmérsékben tartását közvetítsék az áldott béke idején. Innen az a különös makacsság is, mely a határt épen itt törekszik állami erőkés nem-jámbor paraszt foglalók által mind beljebb tolni; innen az a szívósság, mely e vonalon akar legkevesebbé engedni. Ne vegye tehát senki rész néven tőlünk, hunyadmegyei hazafias elemtől, ha küzdelmeinkbe minél szélesebb köröket törekszünk bevonni , s ha látszólag helyi bajainkat minél többször panaszoljuk el. Tesszük ezt főleg most, midőn a ma titkosan működő erő elég sajátságosan éppen a magyar állam kormányának számlájára kíván hihetetlen finom és ravasz módon terjeszkedni, hogy az annyira fontos közigazgatást magához ragadhassa. És itt véghetetlen sulylyal esik a mérlegbe Pogány György főispán személyisége. E lapok hasábjain megjelent „Magyarkák” című cikkre felelt Alsó-Fehér tiszteletreméltó főjegyzője Török úr. Tudvalevőleg ő rokona Pogány főispánnak és egész existenciájátennek köszönheti. A hála mindenkiben és minden körülmények közt erény. Azonban nem lehet irányadó egy férfiú közéletének és nyilvános szereplésének megítélésénél. Föllépett azután ugyancsak e lapokban Imets Ignác és Tóth László. Mindketten beismerik, hogy besz ők Ügyvédek és csak úgy kerültek bele ezúttal abba a pártba, melynek csalhatatlan kormányi voltát zengik azok a csalogányok és ezek után hirdeti a „Nemzet.“ Mely utóbbi lap szerkesztősége igy látszik elvből anathemát kész mondani mindenkire, kinek valamely főispán közszereplése nem tetszik. Ugyancsak a mi küzdelmeinkkel és Pogány főispán személyével vesződik a „Magyar Polgár“ dévai rendes levelezője. Ez irányzatosságban túltesz valamennyi társán. Ismerem társaságá-nak volt tagja, mindennemű jussait és fizetetlen maradt pretenzióit, az 1792—1796. évekről, árvaságra és szegénységbe jutott két növendék leánynak hagyja. Kántoráéról alantabb szólok. Azon napokra térek vissza, midőn mint Kisfaludy Sándor a „Himfyszerelme“ költője nevezi, nemes Pestvármegye magyar színházának megnyitására készültek. Ezek Földváry Gábor alispán napjai voltak, melyek besugározzák emlékét, és tükrei maradnak jellemének. Egyszerre polemizál Pest városával, a magát „nemzeti theátrum“-nak nevező német színházzal, és a pozsonyi országgyűléssel, mialatt a színházépítő mesteremberekkel vesződik. — Ezeket azzal fenyegeti, hogy ha a kitűzött határidőre az építéssel készen nem lesznek, mind a színészek fizetését, mind a vásárkori bevételeket megtéríteni kötelesek lesznek. A Bajorországból érkezett színházi gépművészt, a megyei színházi deputáció elé idézteti s keményen rá parancsol. A megye diétás követeinek pótutasításba adatja, hogy „Pest vármegye rendei készek a pesti magyar színházat konzervatóriumnak átengedni, s félbe hagyni az építést, ha az országgyűlése által tervezett nagyobb szabású nemzeti színháznak, a lehető legrövidebb idő alatt múlhatatlanul leendő felépítése és tökéletes karba helyeztetése iránt, minden kételkedést kirekesztő módon biztosítva lesznek.“ A válaszra, a diétának négy heti határidőt szab, s a ki nem elégítő válasz esetére kijelenti, hogy „eddigi buzgóságát, a törvényhatóság tekintélyével meg nem férhető visszalépéssel behomályosítani nem fogja.“ az uraságot és versikéit nem érdemesítem bővebb megemlítésre. Mindezen sorompóba ugratott lovagok szemet hunynak a tények előtt és csak azt bizonyítják a tényeket jól ismerők előtt, hogy a papiros türelmes jószág. Egyben mégis kivételt teszen Tóth László bátyánk, ki a nála megszokott akaratossággal úgy jellemzi Pogány György főispánt „mindig a kormánynyal tartott, meg is kapta jutalmát.* Úgy van. Mindig és minden kormánynyal tartott. Sokat emlegetett múltjában meg van e tulajdonsága örökítve. Szóljanak felőle azok, kik erről többet tudnak. Valamint annyiszor emlegetett alsó fehérmegyei szereplését is méltassák mások. Én csak hunyadmegyei ténykedéseiről fogok néhány, de valóságon alapuló, vonást adni ez alkalommal. Hozzá igen közel álló egyén csak a napokban volt kénytelen bevallani, hogy Pogány főispán „nem tud szakítani tradícióival, hogy a magyarság iránt Hunyadban igen mereven viseli magát és előle elzárkózik.“ Ez utóbbi magában véve még nem lenne nagy baj, ha másik oldalon nyíltság nem állana vele szemben. „Magyarország* elnevezés alatt nem pusztán a magyar anyanyelven beszélőket, hanem a magukat egyátalán a magyar haza polgárainak ismerő lakosokat értve, ezen „Magyarország* elől csakugyan mind jobban elzárkózott a mi főispánunk. Hogy ezt az elemet nyolc évi főispánsága alatt csak egyszer is beható figyelemre méltatta volna közügyeink megbeszélésénél, azt még ellenségei sem foghatják reá. Sürög körülötte egy csomó „magyarság” is. Azonban ezen egyéniségeket más érdekek által tudta magához fűzni. Nem hiszem, hogy e fajta magasztalói közt akadna egyetlen egy, kivel közügyekről elvontan és kigombolatlanul szót váltott volna valaha. Fölteszem, hogy a másik oldalra, vagyis a „nem magyarságra” csak vélt jó politikából pa-ilyen ráparancsolók és erélyesek a többi intézkedései. Igazgatója vagy inkább igazgatói az uj színháznak és prologusira már csak voltak": Bajza, Mátray, (még akkor Rothkrepf) és Vörösmarty. A szerénység non plus ultrája az a levél, melyet e tárgyban Vörösmarty, a megyei színházi deputáció jegyzőjéhez Nyáry Pálhoz intézett: „Nagy megtiszteltetésül veszem, hogy a T. színészeti választmány a magyar színház felavatásakor szavalandó prológus készítését reám bízni méltóztatott. Sok és nagy az, mit egy ilyen fényes alkalommal, az első magyar színház megnyitásakor a fővárosban, annyi keserű küzdések és csalódások után gondolni és elmondani lehet, s igen fogok örvendeni, ha e részben a T. választmány előttem igen nagybecsű bizodalmának s a közönség várakozásának csak valamennyire is megfelelhetek.“ így irt az „Árpád ébredése” nagy költője. Sokat vitatkozott a színészeti választmány afelett, hogy a prologon kívül még micsoda darabot adjanak. Előbb a „Zrínyit“ választották, "majd „Belizárban“ állapodtak meg, alkalmasint Bartha kedvéért, akire volt bízva, hogy a színészeket összetoborzza és szerződtesse. De hogy adtak-e az 1837. évi augusztus 2. mikor a „pesti magyar színház* megnyílt „Árpád ébredésén* kívül még egy darabot is, arról az én repertoirom nem tud. Annyi bizonyos csak, hogy a második darab, melyben színészeink szeptember 12. felléptek, a Fáy András „Külföldiek* című vígjátéka volt. Már tárgyamhoz térnék, ha ezzel Föd- A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. Laborfalvy Róza 1837-ben, Székely Józseftől. — A „Budapesti Hírlap" eredeti tárcája. — Egy vonást én is ismerek a nagy művésznő életéből. Nem adok ahhoz semmit, úgy rajzolom. Nagy művészt, nagy írót és semmi nagyot, soha se tudtam magamnak képzelni nagy és nemes szív nélkül. A szenvedélyről nem szólok, mert ez is csak a szív műve, fokozva az érzelem tüze s külön világgá alkotva az akarat ellenálhatlan ereje által. Az okosságnak kevés hozzá a köze, de szenvedély és lángész, mégsem ellentétek. Nemcsak erről akarok szólani, a sziv-jóság, a sziv-nemesség az, mely engemet vonz, bizonyos erélye az erkölcsi érzésnek. Hozhatnék fel erre nagy példát Washingtonról, fiúi szeretetéről, de csak a magunk szerény körében maradok. Van úgy, hogy az ember valakit nem is ismer, csak hallott vagy olvasott felőle valamit és mégis vonzódik hozzá lelke egész erejével, vagy legalább rokonszenvével. így vagyok Kántornéval, a színpad e nagy tragikai hősnőjével, kinek akaraterejét csodálom. így Mór Annával, a legelső, ismert magyar színésznővel, kiben a nemes szivet szeretem. Ez utóbbinak épp itt van egy cesszionális levele, előttemezve férje Kehák József, mint tanú által, melyben mint az „Első magyar játszó Mai számunk ” oldalt tartalmaz.