Budapesti Hírlap, 1884. január (4. évfolyam, 1-31. szám)

1884-01-01 / 1. szám

2 BUDAPESTI HÍRLAP. (1. sz.) bánjuk, ha szét is tépik. Ük lássák. Hiszen ezen hires horvát alkotmány mellett se kormányozni, se törvényeket alkotni nem lehet, az mindenki­nek csak rósz és haszontalan. Államjogilag pe­dig képtelenség. Természetesen a végvidéki képviselők nyi­latkozata semmit sem változtat Magyarország általa megtámadott integritásán és jogain Hor­vátországra. Jelzi azonban a sok galibát, melyet a végvidéknek elhamarkodott és elrontott pol­gárosítása hazánknak okozni fog. Tisza ajándékba adta Horvátországnak a végvidéket. Miért? Semmiért, és az a köszönet. És a képviselők, kik ezen nyilatkozatot aláírták „kormánypártiak.“ A másik „esemény“ a horvát Párisból, azon interpelláció, melyet Ivies és társai képvi­selők intéztek a kamarában a bánhoz, a ki azon­ban voltaképen nem a horvát respublika minisz­terelnöke, hanem egy magyar prefect. Ebben egyebek közt kövelik, hogy a ma­gyar államvasutak Horvátországban horvátosit- tassanak, a közlekedési ügyek a báni kormány és a horvát országgyűlés illetékességébe átbo­csáttassanak, a magyar nyelv, lobogó és címer száműzessék vasutaknál és gőzhajóknál, mihelyt horvát területre lépnek, Héderváry rögtön in­tézkedjék azaz a magyar közlekedési miniszté­rium hivatalnokait toloncoltassa ki az országból s a magyar lobogókat tépesse le, ha pedig e kívánságok értelmében nem lenne hajlandó Pe- jacsevich módjára a magyar kormánynyal hala­déktalanul összeveszni, akkor emlékezetébe hoz­zák a tisztelt képviselőurak Hédervárynak az akasztófát, mely számára a báni felelősségről szóló horvát törvényben Szlávy ur idejéből 1874- ből fel van állítva. Ha interpellációkkal a földet sarkaiból ki­emelni lehetne, Ivies és társai megtennék. De minthogy a föld saját tengelye körül forog, bár­mit beszéljenek rajta a horvát ellenzéki méltó­ságok : ennek folytán dacára az interpellációnak Magyarország meg fogja tartani a zimonyi, fiumei és bosnyák vonalakat, melyeket saját pénzén épített, mert azt hisszük, Tisza sem fogja ezeket testvéreinknek odalökni ajándékképen s talán a magyar nemzeti lobogót sem fogja levé­tetni a hajókról ? 1884. jánuár 1. A hold kévéssé bánja az ebugatást, de hogy Héderváry mit fog felelni a horvát képvi­selők özön kérdéseire, meglátjuk. Ajánljuk neki, hogy ne sokat járjon az országgyűlésre, ne álljon mindenkivel szóba, ne kösse magát párthoz, hanem tartsa magát a magyar kormányhoz é3 kormányozzon. Ettől fél a nemzeti párt, mely idáig kor­mánypárt volt és a hivatalokat okkupálta, de mely Pejachevichet cserben hagyta, a magyar feliratú címerek ellen deklarációt adott és mely­nek feje és elnöke Kresztics azzal demonstrált, hogy sem a miniszterelnök, sem a bán meghí­vására nem jött fel Budapestre. E párt tegnap ugyanezen Kresztics urat pártvezérre választván elhatározta, hogy „a bán­nal közelebbi érintkezésbe kíván lépni s átadja neki a párt programmját.* Szóval szeretnék meg­tartani a kormányt, ha a bán átadná a gyeplü­ket nekik s ígéri, hogy az ő programmjuk sze­rint fog cselekedni. Ezt a bán a magyar minisz­térium engedelme nélkül nem teheti, ha teszi, el van veszve. Viszik, ragadják, csalják. Ha pe­dig a bán akció szabadságát megtartja s magát a nemzeti párt tutorsága alól emancipálja, rög­tön olyan dühös oppozició lesz abból is, mint a Starcsevicsé. Még a szerb kör is tegnap adta ki prog­rammját s az is átnyújtja követeléseit a bánnak. Ez még a legokosabb és legmérsékeltebb va­lamennyi közt. A szerbek a horvátokkal szemben a magyar állam védelmére szorul­nak s egy unió párt számíthatna reájuk. De még szívesebben látnák, ha a szlavón megyé­ket elszakitanók Horvátországtól, mint szerb municipiumokat visszacsatolnak Magyarország­hoz, hol a többi szerbekkel együtt volnának. A nagy Horvátország álma pedig füstté válnék, hi­szen csak ködkép volt. De erre, majd sor kerül ha a válság beál­lott, mely most csak készül. E válság a horvát országgyűlés elnapolásával el lesz napolva, de nem elkerülve. Kitör bizonyosan. A főrendiház elnökségéhez, mint már je­lentve volt, a legutóbbi időben naponkint számos kérvény érkezik a királyi meghivó levél kieszközlése iránt. A politikai élet iránt teljesen váratlanul föllépő ezen élénk érdeklődés, mint A horvát gyomor. A francia közmondás, l’appitet vient en maugeant, senkire sem illik jobban a horvátok- nál: minél többet etetjük őket, annál éhesebbek. Tisza, ki a legjobb indulattal viseltetik irántuk, ki mindenképen szeretne békében élni velők és elkerülni az összeütközést Magyarország és Hor­vátország között, mintha mi volnánk a gyöngébb fél s nem nekünk lenne igazunk : a horvát or­szággyűlés tárgyalásaiból hamar meggyőződhe­tett, hogy minden engedékenysége dacára a sza­kítás és leszámolás elkerülhető nem lesz, mert Horvátország szakítani akar. Minden párt egy­formán. A hírek, melyek tegnap Zágrábból ér­keztek, ezt teljesen megerősítik, a horvát ország­gyűlés egy forradalmi tartomány gyűlése, mely­nek szenvedélyes pártjai egyaránt siettetik a válság kitörését. Igaz hogy ezen válság első sorban Horvát­ország válsága, mert a Drávát át nem léphetik a horvát politikusok, de minthogy Horvátország Magyarország provinciája s a magyar kormány egyszersmind horvát kormány, s a magyar or­szággyűlés a horvát politikában is legfőbb al­kotmányos forum: ránk nézve nem közömbös, hogy mi történik Zágrábban, ámbár odáig ju­tottunk, hogy minél őrültebb dolgokat hallunk, annál inkább örülünk neki. Ezen szempontból volt okunk gyönyörködni elég, máskor is, tegnap is. Botrány tegnap ugyan nem volt, de bolondság annál több. Kezdjük azon, hogy a végvidéki „mérsé­kelt“ képviselők, egy hián húszán, nyilatkozatot adtak az országgyűlésbe belépésük alkalmából, melyet hetekkel ezelőtt jeleztek, s melyben ■— Magyarország létezését ignorálni méltóztatnak. Szép tőlük ; megélhetünk a végvidék elismerése nélkül. De impertinencia az-uraktól. Mi több, a végvidék feltételesen fogadja el az alkotmányos alapot, melyen Horvátország áll, ők a teleirt fehér lapot jogérvényesnek s magukra nézve kötelezőnek el nem ismerik, mivel a kiegyezés 1868-ban, mikor még osztrák katonák voltak, nélkülök köttetett meg. Mintha bizony alkot­mány kérdéseknél a hadsereg ezredéinek hozzá­járulását kellene kikérni. A végvidéki képvise­lők ezen sérelmi kifogás alapján az egész ki­egyezés revízióját követelik. Ám mi ugyan nem sik az élet r eménye. Igaz, hogy nincs egyebe, csak a kis felesége meg a szerény állása ; de azért nincs még vége a világnak, hogy remél­jen ! Reméljen nagy lutrit, örökséget, a sorsnak egy fordulását, egy jó alkalmat valamely válla­latra, a kis állás helyébe nagyobb állást, és ha mindebben megcsalatkozik, még akkor is remél­jen, ha mást nem, hát szép és jó gyermeke­ket, és az ő tűzhelyük körül ép olyan nyugodt és vidám öregséget, mint aminőt szüleinek nyújtani minden jó gyermek legszebb jósága és becsvágya. Ez is ezerszerte többet ér a mo­gorva, elhagyott, hideg, rideg agglegénysorsnál. Azért azt éneklem a francia operettiróval a „Kis menyecskéből“: „Csak házasodjatok Csak pára sodj átok : A házasság vig dolog, A házasság jó dolog !“ És kívánok vidám jó kedvet, férfierényt, jó egészséget azoknak az uj esztendőre, akiknek ezúttal kedvére találtam beszélni. —ö. Akit az oroszlán megevett. — Igen uraim, én Jean Barbarou,s ismétlem önök előtt ünnepélyesen, hogy amint itt ülök, egész mivoltomban lenyelt egy oroszlán, s ha a dolog önök előtt nagyon hihetetlennek tetszik, itt van barátom Holbeck, az „arany pápaszemes ember, aki bizonyítja, hogy a tiszta igazságot be­szélem. E szavakra mindnyájan az „aranypápasze­mes ember“ felé fordultak. Ez megelégedett az­zal, hogy szerényen mosolygott, amiből nem le­hetett kitalálni, hogy vonakodik-e tanukép sze­repelni, vagy szerénységét bántja a szerencse, mely őt egy rendkívüli kaland egyik hősévé avatja. A még előbb zajos teremben egyszerre ha­lotti csend lett. Mindenki a „vörös ember“ cso­dálatos elbeszélését várta. Barbarons megelégedetten, hogy sikerült a közfigyelmet magára vonnia, minden felszólí­tás nélkül igy kezdé történetét, Valami tiz éve lehet ennek. 1872-től, vagy 73-at irtunk : az idő nem határoz. Épen letelt a szolgálatom a „Junó“ hajón s hála kapitá­nyom pártfogásának, befogadtak utazó ügynök­nek a Menneval házhoz. Önök mindnyájan ösmerik ezt a párisi házat, mely tollak és di­vatos madarak árusításával foglalkozik. A világ minden részébe szétküldi ügynökeit, hogy ma­rabu és strucctollat, vagy ritka madarakat hoz­zanak. Holbeck úrral Afrikába küldettem. Cé­lunk volt, hogy amicsoda különféle fajtátu pom­pás tollú sárgarigót csak össze tudunk szedni, hozzuk haza; ezek tollazatával gazdáink női kalapokat akartak ékesíteni. Holbeck már sokat utazott Afrikában és Amerikában, tapasztalt utazó volt, én pedig újonc. Ezért adtak melléje. Meg kell jegyeznem, hogy azóta sohasem hagytuk el egymást, mint a kabát és bélése együvé voltunk varrva, mindig együtt utaztunk. Elutazván Bordeauxból, hajónk Gabonban kötött ki, Ott lévén, rögtön látogatást tettünk Dénes nél, az afrikai partok legderekabb sze- recsen királyánál, aki igy szólt: — Gyermekeim, ha aranyos rigóra akartok szert tenni, menjetek a folyam mentén, be az ország belsejébe. Innen már kipusztultak. — Köszönjük a jó tanácsot, — szólánk, s megindultunk, a Gabon folyam mentén. Útközben gyakran megáliapodtunk a váro­sokban, s vásárt csaptunk a néppel. Ez gyakran órákig eltartott, mennyit vesződtünk néhány tu­cat tollért. Végre, hogy készletünket teljessé tegyük, elhatároztuk, hogy elbúcsúzunk a folyó vizétől, s az ország belsejébe hatottunk. Beszéljünk már valamit erről az országról is. Biztosítom önöket, hogy szolid tőkét gyűjtve, öreg napjaimra nem ide vonulnék vissza. Elő­ször is tele volt bűzös dögvészes mocsarakkal, ez pedig tele volt kaimánokkal és krokodilok­kal ; erdei oly sürüek, hogy alig lehet keresz­tülhatolni rajtuk. De, teringettét ! ebben az er­dőben a világ legszebb madarai fütyölnek. Való­ban, Gabon a legiszonyúbb vidék, melyet valaha láttam. A lakosok oly lusták, hogy sem a föl­det nem művelik, sem állatokat nem tenyészte­nek ; hogy legyen egy kis harapni valónk, kénytelenek voltunk vadászni, amint azt a ben- szülöttek is teszik. Nehéz megpróbáltatás volt Hol tollas madarak, hol élelmiszer után kelleti vadásznunk az őserdőkben, melyekben ezer ve­szély fenyegetett. Egy napon egy szerecsen jött hozzánk, 5 jelentette, hogy táborunktól nem messze égési nyája legelész a görbeszarvu nagy antilopoknak Holbeckkel azonnal keresésükre indultunk ; d( a vad szerecsen megcsalt, legalább a távolságra nézve, mert jó két óráig mászkáltunk sziklák mocsarak, krokodilok és kaimánok között, mij végre megtaláltuk a „nyáj“-at, mely összesei három állatból állott. Egy tisztás közepén le geltek, valami 100 méternyire tőlünk, s mint

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék