Budapesti Hírlap, 1884. május (4. évfolyam, 120-150. szám)

1884-05-01 / 120. szám

IV. évfolyam. ' 120. szám. Budapest, 1884. Csütörtök, május I. Budapesti Hírlap Előfizetési őrak: Egész évre 14 frt, félévre 7 fit, negyedévre 3 frt 50 kr. egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap; hétfőn és ünnep ntán való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kalap-ntcza 16. az. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Nemzeti politika. Ma, a midőn a jelenlegi országgyűlés végső napjait éli, maga rendjén van a visz- szapillantás annak viselt dolgaira, valamint saját tényezőire, az országgyűlés tag­jaira, pártjaira; de tán nem kevésbbé indokolt, egy kiváncsi pillantás a közel jövő felé. A legutóbbi időkben sokat olvastunk, hal­lottunk az országgyűlés végvonaglásáról, tör­vények lemorzsolásáról, képviselők helytelen működéséről, egészségtelen pártviszonyokról s több eféléről, minek végső résumé-je gyanánt uj pártalakulások kívánatos, sőt szükséges volta vala felemlítve, egyik indokául szolgál­ván azok a különböző elemek, melyek egyik­másik pártban fellelhetők, de melyek, nem egymáshoz valók lévén, eltérő nézeteik, kü­lönböző meggyőződésük nyilvánítása által any­ányi belviszályt, annyi súrlódást idéztek elő, ami sem az országgyűlés magasztos hivatásá­nak teljesítését, sem tekintélyének megóvását nem mozditá elő s nem egyszer országszerte visszatetszést szült. Elősorolja a pártok e tarka belviszo- nvait Jókai is, szokott szellemes modorában, legutóbb Ilyefalván tartott beszámoló beszédjé­ben, felemlíti az egyesült ellenzék nyolc vagy tíz árnyalatát, valamint a függetlenségi párt­nak belháboruját is, de már ennek különböző ■s egymással ellenséges lábon álló táborait meg nem nevezi, csak létüket konstatálja egysze­rűen. A szabadelvű kormánypárt b elvisz onyai- ról hallgat a krónika; ott ha van is eltérő nézet, elnémítja azt a hatalmas Zeus, ki mind­nyájuk helyett gondolkozik és cselekszik; de, hogy van ott is elég heterogén elem, a melyet csak a hatalom tudata tart együvé, azt mégis merjük állítani, s lesz még ilyen több is, ha a legközelebbi választási harcoknál a szabadelvű párt az újonnan toborzott hívek­nél, ezeknek csak látszólagoB mameluk-szerü szolgálatra kész odaadását fogja számba venni, egoizmusuknak szolgáló szinváltoztatásukat készpénznek veendi s nem fogja belépésük in­dokait, régi hajlamaikat, politikai irányaikat, észjárásaikat mérlegelni; ha ilyen újoncokkal fogja a szabadelvű párt triarius-ai megritkult sorainak hézagait pótolni, akkor maga ellen vétett, mert a vész idején ezek lesznek bizo­nyára az első patkányok, melyek a sülyedő hajót el fogják hagyni. A fentebb említett pártbeli viszályok he­lyesebb csoportosulásokat ajánlanak; ez or­szágszerte meglehetősen elterjedt nézet, de a magyar parlament be nem éri ama pártárnya­latokkal, melyek más országok törvényhozó tes­tületéiben fennállanak; más országok, a me­lyek saját kormánynyal, parlamenttel bírnak, rég kivívták függetlenségüket, holott minálunk minden egyéb van, csak ez nincs meg, s ha egy pártnak e magasztos eszme mellett küzdé­sét minden elfogulatlan ember méltányolja, el­veit tisztáknak, kifogástalanoknak vallja, mégis azoknak győzelmét sokan nehéznek, kivihetet­lennek, vagy legfölebb késő évtizedek múlva, nagy világesemények kapcsán keresztülhető- nek vélik. Más országokban, nagy, tömörült nem­zeteknél a nemzeti politika, úgy ahogy mi­nálunk volna szervezendő, szükségtelen ; ott a különféle nemzetek vagy rég összeolvadtak, annyira, hogy a külön származás öntudata is hiányzik náluk, vagy egy-egy kis nemzettöre­dék, ha fenn is áll, nagy szabású, vagy indo­kolatlan külön aspirációkat nem táplál; de nem úgy van ez nálunk s ezért terjed mindinkább a nemzeti politikai párt eszméje minálunk. Ez az eszme pedig természetes kifolyása ama legújabb nemzeti irányú mozgalomnak, melyet hazánk minden egyes vidékén észlel­hetünk; a magyar mivelődés, a hazafias önér­zet terjesztése, növelése, a magyar állam prestige-ének megszilárdítása, egy erős nemzeti politika inaugurálása, ezek azok az eszmék, me­lyekért ma leginkább lelkesedik a jó hazafi, melyekért dolgozni, fáradozni s áldozni kész, s melyeket egy keretbe foglalva az ország törvényhozó testületében is szeretne képviselve látni. Ezek az eszmék leginkább azokon a vidéke­ken hangoztatnak, ahol szemben más hazafiatlan aspirációkkal azoknak végleges diadala képezi a nemzet bü fiának legforróbb vágyát s ezért az ma hajlandó minden egyébről lemondani; vagy nem jelent az annyit, ha egy ösmeretes szabadelvüpárti előkelő tekintély ma pártállá­sáról úgy nyilatkozik, hogy ő ma mindenek előtt a nemzeti politika hive ? Vagy a függet­lenségi párt egy kiváló tagja, aki a függet­lenségi eszmék diadalát későbbi időktől vár­ván, ma egész tevékenységét a nemzeti poli­tikának szenteli, melynek zászlója alá sora­kozik ? Ezernyi példa van reá, a legmiveltebb körökből való emberek osztják e nézeteket, a sajtó, íőleg a vidéki sajtó számtalan hasonló tartalmú felszólalásaival is megerősíti állitá­Á „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. Utazas saiga omnilbnszoii. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — A „Budapesti Hírlap“ munkatársai folyton utaznak. Huszár Imre barátunk csak most érkezett meg Konstantinápolyból, én meg elutaztam a — Józsefvárosba. A József­városba, mely oly közel fekszik a civilizált világhoz, — gyalog és jó időben, s oly messze — esőben és sárga omnibuszon. Mikor az örök eső megbontja a kövezet rendjét, s a kövek mindenütt süppedez- uek, amit oly nehéz kikerülni a sárga omni- «busznak. Nehéz, mert a sárga omnibusz bárom, egy­mással igen nagy diszharmóniában élő lényből áll: 1. a lóból, 2. a kocsisból, 3. a sárga omni­buszból. A ló, ez rendesen csak akkor vetemedik om- nibuszhuzásra, mikor már elérkezvén életének vég­határára, filozofálás utján eljut arra a tudatra, hogy a hálátlan emberiségnek nem érdemes sem­miféle szolgálatokat tenni. S igy első sorban és kizárólag a húzás az, melyről nemesen lemond. De ott van az a lény, akinek intencióival ez homlokegyenest ellenkezik : ez a kocsis, akinek föladata az, hogy a lovat mindenféle módon meg­győzze az említett lemondás kárhozatos voltáról, s a rendelkezésére álló összes eszközökkel arra buja, hogy lemondását legalább annyi időre fölfüggesz- sze, mig az osztrák-magyar államvasut pályaudva­rától a józsefvárosi templomhoz érnek. Ez természetesen szakadatlan disputa közt ■ történik, melyben nem utolsó szerepet játszanak az ostor (nyelestől) s a gyeplő jóakaratu rán- gatása. A vitába közömbös robajjal vegyül az omni­busz kerekeinek zörgése. Pedig ez a legádázabb ellenfél: ez az, akire a ló összes gyűlölete hal­mozódik, ez az, aki magától nem megy, akit huzni kell, aki oka minden kínjainak és a kocsis által szenvedett bántalmaknak. És ebben a nyomorult kocsiban semmi törek­vés sincs az előrehaladás felé! Van egy anarkhi- kus törekvés benne, a kétfelé válás; kerekei úgy szétállnak, mint a jóllakott ember fülei, s csak az alkalmas pillanatot várja, hogy szétmen­jen. De hát mit használ ez a szegény lónak? íme, ilyen elemekre biztam én biztosságo­mat, mikor vasárnap estefelé a józsefvárosi utamra indultam. Szakadt az eső. A kalap-utca sarkán primi­tiv esernyő alatt lesbe álltam, melegen elbúcsúzván barátaimtól, kik a távoli szerkesztőség ablakaiból legtisztább zsebkendőiket lobogtatták. Az omnibusz csakhamar feltűnt, mintegy 200 lépésnyi távolban, s rövid negyed óra alatt oda ért hozzám. A ló, amint megpillantott, rög­tön megállt, s fájdalmas tekintettel nézett rám, mint aki újabb teherrel tetézem őt, melyért nem kárpótolja őt az, hogy pár percnyi megállapodásra alkalmat nyújtók. — Van-e hely? kiáltok be a kocsiba, mely­ből meleg pára ütötte meg arcomat. — Van ! feleiének többen. Beugrottam. Va­lóban a helyismeret teljes hiánya kellett ahoz, hogy valaki innen azzal szóljon ki, hogy van még hely. Már nyolcán ültek a kocsiban. Közülök bárom kofa. Én velem szinültig telt a kocsi. A kofák szorítottak jószivüen helyet. Tekintetbe vették fiatal­ságomat és vékonyságomat. Az igaz, hogy amint befurakodtam, két petrezselyem-áruló közé, azok rögtön összecsaptak fölöttem, s csak a fejem lát­szott ki, égő szivarral. A kezeimet mozgatni se tudtam. A kocsiban félhomály. A kátulsó sarokban ült egy kereskedő, s mennykő nagy zsákot szoron­gatott a térdei közt. Egyszerre csak fölemeli a jobb kezét, s ré­mesen megkopogtatván egy a falon fehérlő táblát, igy kiált felém: — Tessék a rendet megtartani a szivarozás végett. Ez a mondat, homályos konstrukciója dacára, igen érthető volt. — Mi van azon a táblán? nvögém a kofák által elfojtott hangon. — Ne tessék szivarozni! — Ühm! azon a táblán egyéb is van. — Micsoda? — Nem szabad a kocsiba ekkora zsákokat behozni. — Ohó, az nincs rajta. — Tessék megnézni! Eközben hatalmas füstoszlopokat bocsátottam ki szivaromból. Az ismeretlen gyujtófát zör­getett. — Hobó! kiálték, még valami van azon a táblán. Nem szabad gyufát gyújtani. — Nohát akkor hogy nézzük meg? — Atyafi! szólék egy hófehér péklegénybez a tábla mellett, —- itt a szivarom, tartsa a táblá­hoz, s szijja, ahogy csak a tüdeje birja. Mi meg majd olvassuk. A szivar aztán a magáé. Pékem kivette számból a szivart, s emberül megfelelt a feladatnak; a tábla világosan elétünt, Mai számunk 12 oldalt tartalmaz.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék