Budapesti Hírlap, 1884. november (4. évfolyam, 302-330. szám)

1884-11-08 / 308. szám

IV. évfolyam, 308. szám. Budapest, 1884 Szombat, november 8. Budapesti Hírlap Előfizetési árak. Égész évre 14 frt, félévre 7 firt, negyedévre 8 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős­­zerkesztő: Ci­rcán­l JóntL fixerkeastoaég­ia kiadóhivatal: 10. kalap-utcza 16. ss Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Thaisz bukása. Megy, mert menesztetik. A három havi szabadság élvezete külföldön, meg fogja győzni a főkapitányt arról, hogy neki már állandó nyugalomra van szüksége, s egészségi okokból kért nyugdíjaztatása nem fog halasztást szen­vedni a minisztériumban. Mondják, hogy a volt főkapitány kivándorolni készül a hálátlan Ma­gyarországból. Igaz, hogy Thaisz Elek öreg és beteges, de nem betegebb ma, mint hónapokkal ez­előtt, hanem a rendőrsége, azon tört ki a nyavalya s neki e miatt kell távoznia hivata­lából. Mióta a válság kitört s a fővárosi ál­lami rendőrség bűnei bebizonyosodva napvi­lágra jöttek, mindenki tisztában volt az iránt, hogy Thaisz nem mar­adhat tovább. Csak ő nem látta be ezt sokáig, mert bízott benne, hogy inkább függ a kormány ő tőle, mint ő a kormánytól. És ebben talán nem is egészen csalódott, mert Tisza Thaiszt elejtette ugyan, de a legsimább formában teszi őt ki hivata­lából, mire nagy okai lehetnek. Az alantas rendőrtisztviselők bebörtönöztetnek, felfüggesz­tettek, vizsgálat alá vonatnak; a főkapitányt vád ne illesse, őt egészségének helyreállítása végett utazni küldik s nyugdíjazzák, maradjon ott s őrizze meg titkait függésben a kormány kegyétől továbbra is. Tisza okos ember, a rendőrségi botrányt kerülni akarja, hogy ne legyen még nagyobb, s módját keresi, hogy Thaisztól szép szerivel szabaduljon, mert ez neki veszélyes ember. Számkivetésbe küldi tehát jó fizetéssel, hogy hallgasson s csak akkor szóljon, ha kérdezik. A vizsgálóbírónak írásban adjon feleleteket, mint tanú, ha épen kell, messze külföldről s mint beteg embert őt személyes megjelenésre megidézni se lehessen, így lehetséges legin­kább a rendőri botrányt és a vizsgálatot kor­látozni, nehogy a korrupció és erkölcstelenség, mely ez állami intézménynél elharapódzott, egész meztelenségében és kiterjedésében lelep­­leztessék. A belügyminisztériumra és a Tisza regimére nézve ez nem lehet közömbös, úgy ■is ez kormányrendszerünknek Achilles sarka. Régen ezt kellett volna tenni, Thaiszt nyugdíjazni. Ámbár ez magában véve nem elég, mert nem ő az egyedüli hibás. A főka­pitányság s a rendőri osztály között a belügy­minisztériumban nem tudnak különbséget tenni: egy kocsinak két kereke az, együtt forognak. Thaiszt nyugdíjazni kellett volna már akkor, midőn a fővárosi rendőrség államosítta­­tott. Tárta is ezt akkor mindenki, mert csak­ugyan szó volt róla, csak maga Thaisz volt egész , biztos benne, hogy nem bukhatik, mert neki talizmánja van. E talizmánban bízott még a jelen válságban is ezelőtt két héttel s erő­sen hitte, hogy Ő meg fogja mutatni a világ­nak, hogy ő marad s majd ha ell­efelein dia­­ftalmaskodott, megy el önként. Ebben csaló­dott, de ellenségei is csalódtak, ha azt hit­ték, hogy Thaisz pörbe fogatni fog, mert az óvatos kormány nem engedheti meg, hogy Thaisz beszéljen. Csodálatos, hogy a főkapitány személye és hivataloskodása 1868 óta, midőn Szent­­királyi Mór polgármester emelt vádat ellene és eljárása ellen először, folyton hasonló zá­lás erkölcsi tekintélye. Levelet intézett a külön­féle egyházakhoz, hogy a szószékről a papok buzdítsák a népet az adófizetésre. Azonban itt sem ért célt. Az adót bizony nem fizették, és a pap­ság valláskülönbség nélkül ebben is együtt járt és együtt érzett a n­éppel, a nemzettel. De hát roppant adóteher is nyomta akkor a magyart. 1850-ben az adó 197.840,425 forint volt. 1857-ben pedig 298 684,055 frtra rúgott, s ezen roppant összegnek majd felét mi fizettük. Az adó emelkedése oly nagy volt, hogy például Pestmegye egyik községe, mely 1848-ban 10,000 frtot fize­tett, 1859-ben 200,000 frttal adózott. Egy másik kerület, mely azelőtt 20,000 frt adóval volt ter­helve, 1860-ban 360,000 frtot fizetett. Nem csoda tehát, ha az alkotmányos szürkületet a nemzet a roppant adóteherben egy kis pihenésre sietett fel­használni. De különben is a közállapotok oly káosza állott itt be, hogy a nép azt sem tudta, kinek fizessen. Tatán például jan. 6-án a pol­gárok fizetni akartak, de nem vette el tőlük senki az adót. Másutt azonban elvették volna az adót, de nem volt, aki fizessen. A dolgok zűr­zavarát nagyban elősegíték maguk a k. k. adóinspektor urak. Ezek ugyanis felhasználván a támadt zava­rost, elkezdettek abban halászni, így a bereg­szászi adószedő látván, hogy az adó kiment a divatból, fogta a kasszában levő tizenegy ezer fo­rintot és tovább állott. N­a­g­y-B­ecskereken Markovics cs. kir. járásbirói hivatalnok a felosz­lott csendőrök cs. kir. bútorait hivatalosan elár­verezvén, a begyült pénzt úgy számolta el, hogy miután neki még a cs. kir. kormánytól járandó­sága van, s mert úgy sincs, akitől ő azt behajt­hatná, mert hisz ez a kormány úgy sem tart már madásoknak volt kitéve, mint a minők jelen­leg a rendőrséget oly súlyosan terhelik, s 1884-ig megmaradhatott hivatalában a rend­őrség élén, ámbár a sajtó őt valósággal ül­dözte s a közönség is erősen meg volt róla győződve, hogy az általa vezetett rendőrség korrumpált, erkölcstelen és haszontalan, zsarol, ha teheti, s keritőkkel és hamis játékosokkal összejátszik s azonfelül durva és tudatlan. S ha mégis Tisza őt megtartotta és tartotta, en­nek okának kell lenni. S aligha tévedünk, midőn ez okot Bécs­­ben az udvarnál keressük. Thaisznak oly ha­talmas protektorai lehettek, kik ellen a bel­ügyminiszternek nem volt hatalma, vagy aka­rata. Talán akkoriban, alkotmányosságunk kez­detén a király személyes biztosságáért félők Thaiszban keresték a garanciát, hogy Buda­pesten nem lesz forradalom, vagy forra­dalmi tüntetés ? Talán Thaisznak becses ösz­­szekötetései voltak Bécsben? Talán Thaisz a főkapitány, ki tiz évig szolgált Tisza előtt s tiz évig szolgál Tisza alatt —­ mi természe­tesebb ennél az Ő állásában — oly kormány­­zati titkok birtokában van, melyek a minisz­tériumra nézve lehetetlenné teszik, hogy Thaisz megsértessék? Oly kérdések ezek, melyeket nem ok nélkül teszünk, de melyekre felelettel nem mi szolgálhatunk. Thaisz tehát rendőrfőnök­ állásában min­den visszaélések és támadások dacára megma­radt, míg maradni akart. Elvégre azonban a nagy kelevény felfakadt magától s neki nincs többé maradása. A minisztérium kénytelen volt őt elbocsátani s ő kénytelen volt menni, de szép csöndesen ajtót nyitottak előtte s soká, hát ő a butorpénzt megtartja magának. Ugyanekkor a nagyváradi adóhivatalnokok­ról az a hir járta be az országot, hogy az adó­pénztárt 160.000 forinttól megfosztották. Az or­szág számos vidékéről hasonló hírek érkeztek. Közderültséget keltett a pécsi adóhivatal következő plakátja, mely az alkotmányos mozgal­makhoz híven, ékes magyar stílusban fogalmazva ekként hangzott: Hirdetmény. Midőn a megzavart gon­dolat több helyen híreszteltetik, hogy az uj tiz­­krajcárok pénzjegyek a magyar szöveményre nézve mint tiz krajcár ezüstben tesznek, közhírré tudatik, hogy ezen pénzjegyek csak tiz uj krajcárok előbe tenni lehetnek“. Persze ezen az ákombákomon so­kat nevettek, de hogy mit akart azzal a jó adóhi­vatal, azt senki sem tudja. Mikor a bécsi kor­mány látta, hogy az adót illetőleg a magyarokkal nem boldogul, fegyveres exekuciót indított meg az egész ország ellen. Básta és Heisz­­t­e­r korára emlékeztető dolgokkal töltötték meg ezek az adóvégrehajtások hazánk történelmét. Né­pünk szenvedéseit, nemzetünk megaláztatását em­beri toll leirni nem képes. Néhányat a sokból föl­említünk. Szászrégenen Szarvady Pál földbirtokos lakót húsvét ünnepén megrohanták, a tulajdonos távollétében feltörték, kirabolták. Két­ napig ott dőzsöltek, ettek, ittak, aztán ami élelmi­szer volt, azt kiszórták, a hordókból a bort ki­öntötték. D­é­z­s­e­n a földeken munkáló népet megrohanták, lovaikat, karmaikat az ekékből, sze­kerekből kifogták, a csordákból elhajtották, s aki csak mukkant is mert ezen gazság miatt, azt kurtavasra verték s magukkal vitték. Tisza- Földváron ápr. 29. kétszáz katona a prot. I »BUDAPESTI MAP“ tárcája. Az októberi diploma után. — Mikor nem allhattunk! — (A „Budapesti H­­­r­­­a­p“ eredeti tárcája.) Az 1861-dik év azzal köszöntött be, hogy országszerte megtagadtuk az osztrák kormánynak az adót. A nem adózás alkotmányos eszméje úgy­­látszik együtt támadt a :nem kell finánc a szűz­­dohányos elvvel, és önként merült az fel a muni­­cípiumok visszaállításával együtt járó megyei ön­­kormányzattal. Mindenütt, a­hol a megye megala­kult, kimondatott, hogy a hatóság csak az ország­­gyűlés által kivetett adót fogja behajtani s csak az országgyűlés által megszavazott katonát állítja ki. Ehhez járult a febr. 16-diki primási értekez­letnek ugyanily értelmű határozata is. Itt ugyanis K. V­a­y Miklós kancellár szót emelt az adómeg­tagadása ellen. Azonban legnagyobb meglepetésére az összes főispánok ellene támadtak, gr. N­á­­d­a­s­d­y Lipót komáromi főispán szólalt fel leg­először. F­i­á­t­h báró, Tomcsányi, Ká­rolyi gróf követték őt a kijelentésben, hogy oly adónak behajtásában, melyet nem az országgyűlés szavaz meg, nekik lelkiismeretük tiltja, hogy részt vegyenek. S mert a főispánok nyilatkozatával tel­jesen egyértelmű határozatok hangzottak a me­gyék fölirataiból, a helytartótanács jan 24-kén már többé nem a főispánokhoz és nem a megyék­hez fordult az adók ügyében, hanem a lelké­szekhez. Azt hitte, hogy a­mit a hatalmi erő­szakkal kivinni nem lehet, •— megteszi azt a val­'«KK 18*1 alámtnak 12 oldalt tartalma»

Next