Budapesti Hírlap, 1884. december (4. évfolyam, 331-359. szám)
1884-12-02 / 332. szám
IV. évfolyam, 33. szám. Budapest, 1884. Kedd, december 2. Előfizetési Árak: Egész évre te frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy bóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnepen való napon is. Felelős szerkesztő: Bukásai Józse Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., Kalap-utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 1 kr., vidéken 5 kr. Rieger a magyarokról. 1849. tavaszán történt, hogy PárisbanCzartomszki herceg elnöklete alatt Magyarország függetlenségi törekvései felett tanácskoztak, Teleky László, Pulszky, Szarvady és Rieger. A forradalom győztesnek s Ausztria bomlásban levőnek tekintetett. Akkor azt hitték, hogy Ausztria német tartományai Németországhoz visszatérnek, Magyarország és Csehország elvesztett állami önállóságukat visszanyerik. Rieger akkor nyilatkozott először a magyarok mellett. Ezt természetesen nem említi nyilvános felolvasásában Prágában harmincöt esztendő múlva, de mi magyarok tudjuk, hogy az ő politikai barátsága, mely cseh érdekszámításon , nem rokonszenvein nyugszik, nem a reichsrathban kezdődik, mikor Schmerling ellen a magyar államjogot védte, a cseh államjoggal kapcsolatban. Rieger már sokkal régebben felfedezte, hogy Magyarország függetlensége kedvez Csehország önállóságának s a kettő egymásra van utalva, akár létezik Ausztria, akár beolvad Németországba, ő ugyan fen kívánja tartani Ausztriát, mert az osztrák németektől kevésbbé fél, mint az összes németek egységétől, de Bécscsel, Frankfurttal vagy Berlinnel szemben egyaránt Magyarországban keresi Csehország támaszát. Ez a csehek hátvéde, valamint a csehek elővéde Magyarországnak. Ez neki régi meggyőződése. A pánszlávizmusról tudja igen jól, hogy az nem ismer politikai s nemzeti individualitást, ő pedig cseh akar maradni . Csehországot szeretné helyreállítani, mi még sikerülhet is neki. Rieger tehát tiltakozik a politikai pánszlávizmus ellen. Egy szláv állam az nem lehet más, mint az orosz állam s akkor Csehország ismét csak tartomány, mint most. Ezen politikai pánszlávizmussal soha Ausztria, soha Magyarország meg nem férhet, a lengyelek azt nem fogadják el semmikor s a Habsburgdinasztia nem járulhat hozzá semmi áron , a félelem ezen politikai pánszlávizmustól alapította a dualizmust a magyarok és németek szövetségére, miáltal a cseh kiegyezés immár 17 évre visszatartóztatik. A csehek, semmi külső segélyre nem számíthatván, oly kevéssé, mint mi magyarok sokszor hiába reménykedtünk ilyenben: Rieger a csehek önerejében bizva remél célt érni, ha Ausztriában szövetségeseket talál s Magyarország pártfogását ,megnyerne sikerül. Ezen dolgozik évek óta. De a pánszlávizmus, mely gyűlöli a magyarokat, nem egyébért, hanem mivel a Duna völgyét elfoglalták s a szlávságot ketté szakiták, mélyen meggyökerezett a csehekben s a cseh pánszlávok s a mi tót pánszlávjaink közt a harmincas évek óta, sőt ennél is régebben szolidaritás uralkodott. A csehek protegálták a tótokat és Prágából izgatták őket. Rieger maga is pánszláv tudósok iskolájában , nőtt fel , összes rokonszenvei a szlávokéi. Feje veszekszik szivével, amaz tanácsolja neki a magyar szövetséget, melynek ára van ésföltétele, hogy a csehek szüntessenek meg minden összeköttetést, izgatást és szolidaritást Horvátországban szerbekkel és tótok közt s egész akciójukkal szorítkozzanak Ausztriára s ne bántsák a dualizmust, szive Strossmayerrel egyszerre dobog s a tótok törekvéseinek sikert óhajt. Riegernél erősebb a fej. Midőn népe Tomasek pánszláv papot Gömörből, mint nemzeti költőt ünnepli, ki az összes szlávságnak danolt. Rieger ellen demonstrációt rendez s egész tekintélyével proklamálja a magyar cseh érdekközösséget és barátságot, elösmeri a magyar alkotmány sérthetetlenségét s kijelenti, hogy a cseheknek nem szabad Magyarország belüegyeibe avatkozni Horvátországban vagy a felvidéken Ez igen sok egy cseh politikustól. Mi több megleckézteti azokat, akik állítják, hogy cseh és tót, az mindegy s kijelenti, hogy e kettő nem egy nép, hanem két külön szláv nemzetiség. És felmondja a tótoknak a szolidaritást nyíltan s egész határozottan, hogy tegyenek amit tetszik, de ne várjanak Csehországból segélyt a magyarok ellen. Ezzel eleget mond Rieger annak dokumentálására, hogy „politikai pánszlávizmus“ nem létezik, vagy ha van, kárhoztatandó. Roppant lépés ez előre s e nyilatkozat fontosságát kisebbíteni nem akarjuk. Maga Rieger, midőn ezt nekünk megtette, hogy a cseh barátság iránti minden kételyt eloszlasson: érezte mily fájó sebet üt a pánszlávokon mindenütt Európában, Ázsiában és Amerikában, de különösen a csehek és tótok közt. Mintegy srképen, tapasznak a sebre, az „irodalmi pánszlávizmust“ állítja fel, kárpótlásul a felbomlott szláv szolidaritásért. Ám ez az irodalmi pánszlávizmus sem ér többet, mint a politikai. Orosz kultúra és latin kultúra, cirill és nem cirill hetűk, déli és északi költészet, kilenc nyelvtan és ugyanannyi irodalom: hol van itt egység? Csak rokonság van, egység nincs. Tehát a tótokat Rieger a pánszláv irodalomra utalja, mint egyetlen térre, hol a többi szlávokkal találkozhatnak. De ez is csak óhajtás fog maradni, ha igaz, hogy a katholikus tótok a magyarokkal tartanak , papjaik a magyarosítást előmozdítják. Riegernek fáj ez a magyar kath. klérusra pazarolt dicséret, nekünk pedig öröm, mert a kath. tótok többen vannak, mint a lutheránusok. S ha Rieger a lutheránus papok irodalmi pánszlávizmusát dicséri, azzal újat nem mond ugyan, de egy disszonáns hangot vegyit politikai szónoklatába, mellyel senkinek sem használ, mert a turóc szent-mártoniaknak nem segít vele, hogy miután megtagadta tőlük a testvériséget, pánszlávoknak mégis elismeri őket. Hisz ez az ő bajuk épen, hogy ilyeneküs ismeretesek. Rieger beszédének ez a mondása, csak éppen figyelmeztetés a lutheránus egyháznak, hogy végre komolyan lásson hozzá a pánszlávizmus kiirtásához. Mert nekünk semmi kifogásunk cseh szövetség, lengyel szövetség, szerb szövetség ellen, de nekünk se politikai, se irodalmi pánszlávizmus Magyarországon nem kell. BSzislámánk 12 oldalt tartalmaz. Egy lövés Párisban. (bp.) Madame Clovis Hugues esete felrázta, a francia főváros társadalmát, s foglalkoztatja az európai közvéleményt. Íme egy példa: mekkora vezérszerepet visz ma is Franciaország világrészünk szociális, sőt erkölcsi életében! Nagy öszszeütközések másutt is fordulnak elő emberek és kötelességek közt, másutt is látjuk működni az ármány kezeit, másutt is folynak harcok, érdeket érdek ellen állítva, és a katasztrófák hol a bűnöst sújtják az igazság elvei szerint, hol az ártatlannak osztják vértanúsága koszorúját ügye szerencsétlen védelmében, a tragikum elvei szerint. De szinte megszoktuk már, hogy ily dolgokban a tekintélyes példát a franciák életéből merítsük, az ott előfordult esetek iránt izgatódik fel leginkább érdeklődésünk, azokban keressük az analógiákat, azokat vitatjuk elvek szerint s azokból vonjuk le következtetéseinket, tanulságainkat. A francia társas élet adja meg a magunk társadalmának az önbírálat anyagát, s az elvi jelentőségű „döntvények“ mértékét. A nélkül, hogy a francia minta jogosultsága vagy hasznavehetősége felől kétséget akarnánk kifejezni, csupán rámutatunk e tényre, s tárgyalás alá veszszük e szokásjog alapján a legújabb problémát, melyet egy francia, egy párisi nő golyója oldott meg. Arról van szó, meddig terjedhet a nő önvédelme a becsületében gázolókkal szemben ? Sokszor jut a női erény rossz hírbe, saját hibáján kívül. A mende monda csőhálózata magától támad minden társaságban s forgalomba hoz minden hirt, csak legyen, ki megindítsa. Rossz ember vagy könnyelmű jellem mindig akad. Mint a velencei oroszlán torkában a titkos feljelentések, úgy a mende-mondázó világ pletyka torkában a rágalom éjjelnappal kész felvételre talál. Velencében az igy bevádolt ellen pert indítottak a föld alatt , elitélve végig vezették a sóhajok hídján. Egy ember hirtelen eltűnt, senki se tudta, hova lett, a többiek az ólomkamrák felé mutattak s azzal vége volt. A rágalom proceszszusa szint ilyen erkölcsi hatásaiban. A rágalmazó a csőhálózattal közli vádját, a csövek elvezetik a pletykát a föld alatt, csak a csapot kell bárhol megnyitni, hogy felvesse magát. Az emberek nem mondják ki nyíltan, hogy te rágalmaztattál, — nem hagyják perre kerülni a dolgot, meg se hallgatnak, hanem ítélnek. S amint el vagy ítélve, akár meg is halhatsz, életed sóhajok hidja, — az emberek közt jársz, de úgy néznek rád, mintha eltűntél volna. S az ólomkamrák áldozata nem cserélne veled. A férfiúi becsületnek meg van adva a társadalmi szankció, hogy provokálhassa a halált, melylyel a földalatti gépezet erkölcsileg fenyegeti. Módjában van a fegyverrel kezében védelmezni magát s golyó elé állva demonstrálni, hogy mikor felőle ítéletet mondanak, ő életét veti a mérlegbe. Ez nemcsak az ön-