Budapesti Hírlap, 1884. december (4. évfolyam, 331-359. szám)

1884-12-02 / 332. szám

IV. évfolyam, 33­. szám. Budapest, 1884. Kedd, december 2. Előfizetési Árak: Egész évre te frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy bóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep­e­n való napon is. Felelős szerkesztő: Bukásai Józse Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., Kalap-utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 1 kr., vidéken 5 kr. Rieger a magyarokról. 1849. tavaszán történt, hogy Párisban­­Czartom­szki herceg elnöklete alatt Magyaror­szág függetlenségi törekvései felett tanácskoz­tak, Teleky László, Pulszky, Szarvady és­­ Rieger. A forradalom győztesnek s Ausztria bomlásban levőnek tekintetett. Akkor azt hit­ték, hogy Ausztria német tartományai Német­országhoz visszatérnek, Magyarország és Cseh­ország elvesztett állami önállóságukat vissza­nyerik. Rieger akkor nyilatkozott először a magyarok mellett. Ezt természetesen nem említi nyilvános felolvasásában Prágában harmincöt esztendő múlva, de mi magyarok tudjuk, hogy az ő politikai barátsága, mely cseh érdekszámításon , nem rokonszenvein nyugszik, nem a reichs­­rathban kezdődik, mikor Schmerling ellen a magyar államjogot védte, a cseh államjoggal kapcsolatban. Rieger már sokkal régebben fel­fedezte, hogy Magyarország függetlensége ked­vez Csehország önállóságának s a kettő egy­másra van utalva, akár létezik Ausztria, akár beolvad Németországba, ő ugyan fen kívánja tartani Ausztriát, mert az osztrák németektől kevésbbé fél, mint az összes németek egységé­től, de Bécscsel, Frankfurttal vagy Berlinnel szemben egyaránt Magyarországban keresi Csehország támaszát. Ez a csehek hátvéde, valamint a csehek elővéde Magyarországnak. Ez neki régi meggyőződése. A pánszlávizmusról tudja igen jól, hogy az nem ismer politikai s nemzeti individuali­tást, ő pedig cseh akar maradni . Csehorszá­got szeretné helyreállítani, mi még sikerülhet is neki. Rieger tehát tiltakozik a politikai pánszlávizmus ellen. Egy szláv állam az nem lehet más, mint az orosz állam s akkor Cseh­ország ismét csak tartomány, mint most. Ezen politikai pánszlávizmussal soha Ausztria, soha Magyarország meg nem férhet, a lengyelek azt nem fogadják el semmikor s a Habsburg­­dinasztia nem járulhat hozzá semmi áron , a félelem ezen politikai pánszlávizmustól alapí­totta a dualizmust a magyarok és németek szövetségére, miáltal a cseh kiegyezés immár 17 évre visszatartóztatik. A csehek, semmi külső segélyre nem számíthatván, oly kevéssé, mint mi magyarok sokszor hiába reményked­tünk ilyenben: Rieger a csehek önerejében bizva remél célt érni, ha Ausztriában szövet­ségeseket talál s Magyarország pártfogását ,megnyern­e sikerül. Ezen dolgozik évek óta. De a pánszlávizmus, mely gyűlöli a ma­gyarokat, nem egyébért, hanem mivel a Duna völgyét elfoglalták s a szlávságot ketté sza­­­kiták, mélyen meggyökerezett a csehekben s a cseh pánszlávok s a mi tót pánszlávjaink közt a harmincas évek óta, sőt ennél is ré­gebben szolidaritás uralkodott. A csehek pro­­tegálták a tótokat és Prágából izgatták őket. Rieger maga is pánszláv tudósok iskolájában , nőtt fel , összes rokonszenvei a szlávokéi. Feje veszekszik szivével, amaz tanácsolja neki a magyar szövetséget, melynek ára van és­­föltétele, hogy a csehek szüntessenek meg minden összeköttetést, izgatást és szolidaritást Horvátországban szerbekkel és tótok közt s egész akciójukkal szorítkozzanak Ausztriára s ne bántsák a dualizmust, szive Strossmayer­­rel egyszerre dobog s a tótok törekvéseinek sikert óhajt. Riegernél erősebb a fej. Midőn népe To­­masek pánszláv papot Gömörből, mint nem­zeti költőt ünnepli, ki az összes szlávságnak danolt. Rieger ellen demonstrációt rendez s egész tekintélyével proklamálja a magyar cseh érdekközösséget és barátságot, elösmeri a ma­gyar alkotmány sérthetetlenségét s kijelenti, hogy a cseheknek nem szabad Magyarország belüegyeibe avatkozni Horvátországban vagy a felvidéken Ez igen sok egy cseh politikustól. Mi több megleckézteti azokat, akik állít­ják, hogy cseh és tót, az mindegy s kijelenti, hogy e kettő nem egy nép, hanem két külön szláv nemzetiség. És felmondja a tótoknak a szolidaritást nyíltan s egész határozottan, hogy tegyenek amit tetszik, de ne várjanak Csehor­szágból segélyt a magyarok ellen. Ezzel eleget mond Rieger annak doku­mentálására, hogy „politikai pánszlávizmus“ nem létezik, vagy ha van, kárhoztatandó. Rop­pant lépés ez előre s e nyilatkozat fon­tosságát kisebbíteni nem akarjuk. Maga Rieger, midőn ezt nekünk meg­tette, hogy a cseh barátság iránti minden ké­telyt eloszlasson: érezte mily fájó sebet üt a pánszlávokon mindenütt Európában, Ázsiában és Amerikában, de különösen a csehek és tó­tok közt. Mintegy srképen, tapasznak a sebre, az „irodalmi pánszlávizmust“ állítja fel, kárpót­lásul a felbomlott szláv szolidaritásért. Ám ez az irodalmi pánszlávizmus sem ér többet, mint a politikai. Orosz kultúra és latin kul­túra, cirill és nem cirill hetűk, déli és északi költészet, kilenc nyelvtan és ugyanannyi iroda­lom: hol van itt egység? Csak rokonság van, egység nincs. Tehát a tótokat Rieger a pánszláv iro­dalomra utalja, mint egyetlen térre, hol a többi szlávokkal találkozhatnak. De ez is csak óhajtás fog maradni, ha igaz, hogy a katholikus tótok a magyarokkal tartanak , papjaik a magyarosítást előmozdítják. Rieger­­nek fáj ez a magyar kath. klérusra pazarolt dicséret, nekünk pedig öröm, mert a kath. tótok többen vannak, mint a lutheránusok. S ha Rieger a lutheránus papok irodalmi pánszlávizmusát dicséri, azzal újat nem mond ugyan, de egy disszonáns hangot vegyit poli­tikai szónoklatába, mel­lyel senkinek sem hasz­nál, mert a turóc szent-mártoniaknak nem se­gít vele, hogy miután megtagadta tőlük a testvériséget, pánszlávoknak mégis elismeri őket. Hisz ez az ő bajuk épen, hogy ilyeneküs ismeretesek. Rieger beszédének ez a mondása, csak éppen figyelmeztetés a lutheránus egy­háznak, hogy végre komolyan lásson hozzá a pánszlávizmus kiirtásához. Mert nekünk semmi kifogásunk cseh szövetség, lengyel szövetség, szerb szövetség ellen, de nekünk se politikai, se irodalmi pánszlávizmus Magyarországon nem kell. BSzi­s­lámánk 12 oldalt tartalmaz. Egy lövés Párisban. (bp.) Madame Clovis Hugues esete fel­rázta, a francia főváros társadalmát, s foglal­koztatja az európai közvéleményt. Íme egy példa: mekkora vezérszerepet visz ma is Franciaország világrészünk szociális, sőt er­kölcsi életében! Nagy öszszeütközések másutt is fordulnak elő emberek és kötelességek közt, másutt is látjuk működni az ármány kezeit, másutt is folynak harcok, érdeket érdek ellen állítva, é­s a katasztrófák hol a bűnöst sújt­ják az igazság elvei szerint, hol az ártatlan­nak osztják vértanúsága koszorúját ügye sze­rencsétlen védelmében, a tragikum elvei sze­rint. De szinte megszoktuk már, hogy ily dol­gokban a tekintélyes példát a franciák életé­ből merítsük, az ott előfordult esetek iránt izgatódik fel leginkább érdeklődésünk, azok­ban keressük az analógiákat, azokat vitatjuk elvek szerint s azokból vonjuk le következte­téseinket, tanulságainkat. A francia társas élet adja meg a magunk társadalmának az önbírá­­lat anyagát, s az elvi jelentőségű „döntvé­nyek“ mértékét. A nélkül, hogy a francia minta jogosult­sága vagy hasznavehetősége felől kétséget akarnánk kifejezni, csupán rámutatunk e tény­re, s tárgyalás alá veszszük e szokásjog alap­ján a legújabb problémát, melyet egy francia, egy párisi nő golyója oldott meg. Arról van szó, meddig terjedhet a n­ő önvédelme a becsületében gázolókkal szemben ? Sokszor jut a női erény rossz hírbe, sa­ját hibáján kívül. A men­de monda csőhálózata magától támad minden társaságban s forga­lomba hoz minden hirt, csak legyen, ki meg­indítsa. Rossz ember vagy könnyelmű jellem mindig akad. Mint a velencei oroszlán torká­ban a titkos feljelentések, úgy a mende-mon­­dázó világ pletyka torkában a rágalom éjjel­nappal kész felvételre talál. Velencében az igy bevádolt ellen pert indítottak a föld alatt , elitélve végig vezették a sóhajok hídján. Egy ember hirtelen eltűnt, senki se tudta, hova lett,­­ a többiek az ólomkamrák felé mutat­tak s azzal vége volt. A rágalom proceszszusa szint ilyen erkölcsi hatásaiban. A rágalmazó a csőhálózattal közli vádját, a csövek elvezetik a pletykát a föld alatt, csak a csapot kell bárhol megnyitni, hogy felvesse magát. Az emberek nem mondják ki nyíltan, hogy te rá­­galmaztattál, — nem hagyják perre kerülni a dolgot, meg se hallgatnak, hanem ítélnek. S amint el vagy ítélve, akár meg is halhatsz, életed sóhajok hidja, — az emberek közt jársz, de úgy néznek rád, mintha eltűntél volna. S az ólomkamrák áldozata nem cserélne veled. A férfiúi becsületnek meg van adva a társadalmi szankció, hogy provokálhassa a ha­lált, melylyel a földalatti gépezet erkölcsileg fenyegeti. Módjában van a fegyverrel kezében védelmezni magát s golyó elé állva demon­strálni, hogy mikor felőle ítéletet mondanak, ő életét veti a mérlegbe. Ez nemcsak az ön-

Next