Budapesti Hírlap, 1884. december (4. évfolyam, 331-359. szám)

1884-12-03 / 333. szám

IV. évfolyam, 333. szám. Budapest, 2884. Szerda, december 3 Előfizetési árak : Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn ég ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Ilukássi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., Kalap-utca 16. iz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Magyarország és az állam. Az állam kérdését ma Grünwald Béla fejtegette a képviselőházban, ő az »állam“ bátor lovagja, ki évek óta a magyar állam­eszméért rajong s Magyarország vesztét, a magyar faj pusztulását látja előre, ha az ál­lam nem szerveztetik s erősbittetik. Hite az, hogy »amint ma van, a szakadozottság, a faji antagonizmus s ezzel szemben a tervtelenség, komoly ok van aggodalomra a nemzet jövője felett. Mint partikularista nemzet elveszünk, vagy állami nemzet leszünk, vagy nem leszünk.“ De hát mit kell értenünk állam alatt ? Más az ország, más a nemzet, más a kor­mány, más a törvényhozás, egyház és társa­dalom is más, mi hát az állam? Grünwald, ki theoretikus a szó jobb értelmében, állam alatt a közigazgatási szerkeze­tet érti. Előtte lebeg Poroszország és Fran­ciaország, melyeket nagy uralkodók a közigaz­gatás által úgyszólván teremtettek , tettek nagggyá, vagy talán Ausztriára gondol, mely semmi egyéb, mint egy közigazgatási szer­kezet. Magyarországon szerinte ez értelemben állam voltakép alig létezik, mert itt, a­hova lép, egyházi, községi, megyei, osztrák katonai hatóságokkal találkozik s az államot nem képviseli más, csak a finánc. S ez magyarázhatja meg Grünwaldnak is azt az általa csodálkozással felemlített körül­ményt, hogy­­ebben az országban nincs nép­szerűtlenebb intézmény az államnál.“ Hazafi­­ság van itten sok, de népszerű intézmény csak az lehet, mely a néppel sok jót tesz : hogyan legyen az állam népszerű, ha a nép bárhol találkozik annak képviselőivel, csak igazságta­lansággal, erőszakkal és pénzkövetelésekkel zaklattatok? Ez a gyakorlat, az állam fensé­ges hivatása az elmélet. Éppen azért állítja Grünwald, hogy úgy kellene újjá szervezni az egész államot, hogy törvényes, hatalmas, jótékony és nemzeti le­gyen egyszerre. Igaz, ez volt a feladat 1867-ben s ezt tenni elmulasztottuk, vagy hibásan cse­lekedtünk. Most már sokkal nehezebb a do­log. Mert akkor lelkesedés uralkodott Magyar­­országon, most p­dig félelem és közöny. És annyival inkább igaza van Grünwald­nak abban, hogy szükséges volna az államot szervezni, de az most nehezebb mint valaha, mert az emberekben nem a politikai meggyőződés hatalmas, hanem a gyanú, hogy ha már most is a kormány mindent elkövethet és nincs mód, hogy vele szemben az egyes polgár jo­gát, vagyonát és szabadságát megvédhesse, ha az államközegek által bármi okból megtámad­­tatik, mi lesz akkor, ha minden hatalom az­­állam,­ más szóval a kormány kezében kon­­centráltatik ? Ez az aggodalom nyújt tápot a municipalistáknak, kiket Grünwald partikula­­ristáknak nevez, nem pedig a mostani vár­megye iránti szeretet. A legtöbb ember nem bánná, sőt sze­retné az állami adminisztrációt s belátja, hogy a modern államnak az egyik kelléke; azt is tudjuk, hogy vannak nemzetiségi vármegyék, hol az uralkodó pártok egyike mindig paktál a szeparatista túlzókkal, vagy pedig máris ezek kezében van az egész megyei adminisz­tráció, hanem a keserves tapasztalatok, me­lyeket az állami hivatalokban a magyar büro­kráciává­ másfél évtized óta tettünk, azt a Csakhamar felfedeztem benne az egyházfit, a­ki a nap tizenkettedik óráját leste, s csengő harangszóval volt figyelmeztetendő polgártársait, hogy meg ne feledkezzenek az ebédelésről. Ebédeltek-e a lékaiak azon a napon, nem tu­dom, de annyi bizonyos, hogy a derék egyházfi, a­mint óhajtásomat megtudta, azonnal készen volt, hogy a sírboltba kalauzoljon. Persze, hogy borra­való is lesz, azt ő már kilátta a szememből. Kényelmes lépcső­sor vezet le a Nádasdyak lékai örökébe. A­mint leértünk, még jól körül sem tekinthettem, vezetőm egy sötét sarkofág előtt állott meg. A koporsó fedeléhez nyúlt, nyitva volt, föl­emelte. Egy aszott, szürkés-barna holttest feküdt előttem, foszlányos ruhában, s ami bámulatomat szerfölött felköltötte, fej nélkül. A fejnek ott volt ugyan a helye, de maga a fej nem volt a nyak végében. Csak tüzetesebb szemle után fedeztem fel, hogy a száraz koponya a holttest hóna alá van helyezve. Megbotránkozva, kérdő tekintetet vetettem kalauzomra. — Jaj, uram, — válaszolt ő — sokan jön­nek ide s a sok között akad istentelen ember, aki, ha észre nem veszik, még a halottal is csúfot űz. Közbevetőleg megjegyzem, hogy ilyen most már nem történhetik, mert hogy a gyakori kegye­letien visszaélésnek elejét vegyék, a koporsót né­hány évvel ezelőtt leszögezték. Azután alkalmam akadt az én kalauzomban a történettudóst bámulhatni. Minden egyházfi kész történész, közérzületet keltették, hogy akkor se lesz jobb, ha kinevezett hivatalnokaink lesznek, kiket miniszteri protekció nevez ki s léptet elő s kiknek a miniszteri abszolutizmus pa­rancsol. A nemzet a létező rosszat az ismeretlen roszszal felcserélni vonakodik, ebbe áll ma a magyar partikularizmus. Ez valóban pesszimista nézet, melylyel politikát csinálni, kormányozni, vagy törvényt alkotni lehetetlen. Ez igazán stagnációra ve­zet. És ime ott vagyunk, benne a stagnáció­­ban. Ezt szomorúan konstatáljuk, szemben a Grünwald idealizmusával, valamint a kormány­párt megelégedésével. Vannak állatok, melyek a stagnáló vizeket szeretik s esténként rop­pant többségben s tökéletes összhangban ku­­ruttyolják békés boldogságukat. Gólyakirály hatalma a polgárok tehetet­lenségén alapszik. Grim­wald azt kívánja, hogy Tisza minisz­­­terelnök és a mindenre kész többség teremt­sék meg azt a magyar államot, melyet ő kép­zel s melynek feladata összegyúrni egy testté a különböző fajokat és felekezeteket, melyek itt Magyarországon egymástól elkülönözve s elidegenedve élnek egymás mellett. Grünwald fel is hívja rá őket.) Felszólítása kevés emberismeretre mutat. Tisza felelt neki. Azt felelte, hogy nem teszi. Ezeket felelte: A kormánynak kötelessége a nemzetiség ér­dekében, amennyire a fennálló tör­vények engedik, mindent megtenni, de túl a törvényen mennie nem szabad. De vége van annak az időnek, midőn törvé­nyekkel vagy kormányzati rend­ Elmondta, hogy ez itt a rebellis Nádasdy Ferenc gróf, akinek Bécsben, 1671-ben, a fejét le­ütötték. Bajtársai , Zrínyi és­ Frangepán Bécs-Ujhelyen, Tadtenbach pedig Grácban aluszszák a szabadság örök álmát. Ah, Frangepán! Mily költői, mily kedélyes idők is voltak azok! Házasodott a fiatal gróf, jegyese a Zrínyiek sarjadéka volt, kivel Csáktornyán ülte fényes lako­dalmát. Zalán kívül a szomszéd megyéket is meg­hívta boldogsága tanaiul, pedig Csáktornya és Bécs-Ujhely oly közel voltak akkor már egy­máshoz ! De halljuk a mi ciceronénkat Nádasdyról. — Nos, hát rebellis volt, Wesselényivel együtt fújták a kigyókövet. Megtudta ezt az egyik E­s­­terházy és besúgta Bécsben. A zsoldosok megindultak a nemes vad fel­keresésére s Kéry gróftól csakhamar megtudták, hogy az, akit keresnek, a rohonci várban rej­tőzködik. Rajta ütöttek. Nádasdy neszét vevén a do­lognak, a földalatti folyosón akart menekülni, de késő volt, a sok pribék mindenfelé elállta útját. Bécsbe vitték, aminek a vége aztán az lett, hogy a feje a hóna alá került annak a férfiúnak, aki már 12 éves korában Vas megye főispáni szé­kéről osztotta parancsait. A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. Egy 12 éves főispán. (A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája.) A gyönyörű lékai uradalmat elvették a rebel­lis Nádasdytól, s lett belőle Eszterházy -birtok , hanem hogy a veszett fejszének mégis nyele ke­rüljön, a sírboltot meghagyták a Nádasdyak számára. Itt találkoznak a család tagjai, amikor egy­másután utolsó lovaglásukat teszik a szent Mihály lován. Van ennek a sírboltnak a többi között egy­­ lakója, kinek felkeresésére még kevéssel ezelőtt is, de főként az elnyomatás napjaiban igen számosan látogattak el Lékára az ország minden részéből. Egyszerű kíváncsiság vezette-e őket, vagy imádkozni jöttek titkos vágyakozással ? — azt most már nem feszegetem. Elég az hozzá, hogy mikor a vándor látoga­tása után, a bolt lépcsőjén felfelé haladt, egy-egy fájó könnyet morzsolt szét kezével az arcáján. A hatvanas évek elején egy alkalommal ittam­­engem, is a Nádasdynak ősi fészkébe vezetett. Éppen az egykor zárda — most pedig plé­bánia lak előtt haladtam el, mikor eszembe jutott a mártír története. Körülnéztem: nincs-e valaki, a ki ka­lauzolna ? A templom előtt egy kék dolmányos atyafi bámult fel a torony­órára. Hátratett kezeiben egy­­csomó fades volt. * 1635. április 13-ika nagy nap volt Vas me­gyében. Az uj főispán tartotta székfoglalóját Nádasdy Ferenc gróf még alig mait­ól 12 Mai számunk 12 oldalt tartalmaz.

Next