Budapesti Hírlap, 1885. június (5. évfolyam, 149-177. szám)

1885-06-01 / 149. szám

1885. Junius 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (149. sz.) jezést irt, melyek 1863-ban jelentek meg; különös­­figyelmet érdemelnek a hitelintézetről s a pénz­­­­ügyekről irt tanulmányai. Mindkettő történelmi ér­dekkel bir. Nevezetes értekezése továbbá „Magyar­­ország szerepe Európa élelmezésében“, Bontoux röp­­irata nyomán. Mily illúziókban éltünk akkor a gabona-pro­dukció­s kivitel tekintetében! Ma nem a tudomány, de a tények világa meggyőz arról, hogy mezei gaz­daságunk fejlesztése mellett ipart kell teremtenünk, mert nyers­anyagaink kivitele hosszú időre meg­akad. 1864-ben és 1865-ben az országos gazdasági egyesület nagy tevékenységet fejtett ki: a gyakor­lati politika mezején tétlenségre kárhoztatott erők formális parlamentté alakították át. Lónyay Meny­hért, mint a közgazdasági választmány elnöke, élénk részt vett az egyesület munkálkodásaiban. 1865-ben ismét össze kellett hivni az ország­gyűlést s a sadovai csata után, komolyan hozzá kel­lett fogni a kiegyezéshez. Itt kezdődik Lónyay életének legtevéke­nyebb s legnevezetesebb korszaka. A kiegyezés kiinduló pontja, gyakorlatilag véve a dolgot, Deák húsvéti cikke volt. Megelőzték azt számos cikkek, röpiratok, melyekben a kiegye­zés szükségei s annak módozatai s formái voltak, különböző szempontokból megbeszélve: az uralkodó eszme mindenben az volt, hogy állíttassák helyre a minisztérium s a monarkia dualisztikus alapon szer­­veztessék. Elfogadtatott a közös ügyek eszméje, csak ab­ban mutatkoztak némely divergenciák, mik legyenek a közös ügyek, s mily alakban gyakoroljon az or­­szággyűlés alkotmányos befolyást eme­l ügyekre. Hogy a külügynek közösnek kell lenni, ez iránt nem voltak eltérő vélemények ; a második közös ügyre nézve azonban eltértek a nézetek, a hadügy legyen-e az vagy a kereskedelmi ügy,­­ szemmel tartva a vámterület közösségét. Ehhez képest különbözők voltak a közös ügye­ket intéző alkotmányos testület formájára vonatkozó javaslatok. Voltak, kik a közös ügyeket egyenesen a két parlamentre akarták bízni, melyek esetről­­esetre bizottságokat lettek volna kiküldendők ; néme­lyek a vám-parlament vagy vám-konferencia egy ne­mét akarták behozni, mások mind a két parlament részéről évenként választandó közös bizottságokat. A közös ügyek tárgyalásának mai alakja vagyis a delegációk intézménye a mai formában s hatás­körrel Andrássy Gyula gróf műve a közös sza­vazás kivételével, melyhez Deák ragaszkodott. A kiegyezés benső történetét megírni ma még nincs idején. Hiszem, hogy Lónyay is gyűjtött anyagot hozzá. Ismeretes dolog azonban, hogy ő felsége Deák Ferencet s ugyanazon időben A­n­­d­r­á­s­s­y Gyula grófot magához hivatta s velök külön-külön értekezett s pedig úgy, hogy egyik sem tudott a másik meghívásáról. Mind a kettő nyilatko­zata azonban a teendőkre nézve annyira megegyezett, hogy annak következtében a porosz-osztrák háború sze­rencsétlen kimenetele után magyar államférfiak hi­vattak Bécsbe, hogy a dolgot nyélbe üssék. Részt­­vettek ez értekezésekben, illetőleg alkudozásokban, egyrészt Mailáth György és Sennyey báró, másrészt Andrássy Gyula gróf, Eötvös József báró s Lónyay. Itt jöttek létre a megállapodások, melyek ja­vaslatok alakjában az országgyűlés által ez ügyben kiküldött hatvanhetes bizottságba s később az or­szággyűlés elé kerültek. 1866. augusztus 14-én Lónyay Menyhért Bécsben időzött, ahonnan Grácba készült menni Kaiserfeldhez, akivel az értekezést Andrássy és Eöt­vös nagyon sürgették. Sennyey fölszólította őt, ma­radna Bécsben, ahová Andrássyt is várják, mert óhajtásuk, hogy vegyen részt a tartandó értekezle­tekben. Lónyay azt felelte, hogy csak akkor kész erre, ha ő felsége kívánja, vagy ha Andrássy egye­nes fölszólitást intéz hozzá. Pesten Andrássyval találkozván, ez elmondotta neki, hogy őt azzal hívták föl Bécsbe, vinnie magával valakit ba­rátai közül s ő Eötvös mellett Lónyayt jelölte ki erre, több okból, de különösen azért, mert a pénz­ügyi s általában anyagi érdekeket illető kérdésekben a jövendőbeli teendők iránt ő adhat legbővebb fel­világosítást. Augusztus 21-én volt az első értekezlet a kan­cellária épületében Bécsben. Részt vettek benne: Beust, Hübner, Mailáth, Sennyey, Andrássy, Lónyay. Mailáth azzal nyitotta meg az értekezletet, hogy ő felsége őket négyeket bízta meg, hogy a jövendőbeli teendők iránt az országgyűlési többség egy pár tag­jával tanácskozzanak és az eredményt közöl­jék ő felségével, öt óráig folyt a vita a hadügyről és a pénzügyről. A németeknek nem ment a fejekbe, hogyan lehetséges nagy zavarok nélkül a pénzügyek átvétele a magyar kormány ál­tal ; azt sem érthették meg, miképen legyen három pénzügyminiszter ; nehézségeik voltak a közvetett adók, a vámok, az államadósságok, az állam garan­ciájával ellátott vállalatok és a bank kérdése tár­gyában. Mindezekre nézve Lónyay adott felvilágo­sításokat. Az értekezletek augusztus 31-ig folytak. Szeptember 2-án Lónyay, Eötvös és Andrássy formulázták a választ, a németek által a magyar­­képviselőház tizenötös bizottsága munkálata ellené­ben eléjök terjesztett írásbeli pontozatokra. A ma­gyar urak azzal bocsáttattak el Bécsből, hogy a do­log sokkal fontosabb, hogy sem ő felsége rögtön ha­tározhatna benne. 1866. december 31-én ezt írta Lónyay Meny­hért naplójába: „Nyilvános életemre nézve eme évben oly állást értem el, melynél különbet soha sem remélhettem, soha sem kívánhattam. Érzem súlyát, igyekezni fogok annak megfelelni. — Teljes öntudatában vagyok annak, hogy meg nem érde­meltem, s hogy pozíciómat — ami sajnos — nem tehetségeimnek köszönöm, hanem annak, hogy sze­gények vagyunk szakemberekben.“ A szerénység nemes nyilatkozata ez, melynek értékét emeli, hogy nem a nyilvánosságnak volt szánva. 1867. január első napjaiban Andrássy, Eötvös és Lónyay újra Bécsbe hivattak értekezletre. Január 9-én Mailáth egy törvényjavaslatot adott át nekik „a közös ügyekről és azok alkotmányos kezeléséről“, amely a tizenötös bizottság által a magyar törvény­­hozásnak föntartott több tárgyat a delegációkhoz akar utalni. E javaslatot a föntnevezettek tárgyalás alapjául sem fogadták el, de kinyilatkoztatták, hogy csak a tizenötös bizottság munkálata szolgálhat a tanácskozások alapjául, amelyre a később Beustnál tartott első értekezleten, melyben Mailáth, Sennyey és Andrássy, Eötvös és Lónyay vettek részt, a né­met államférfiak is rá állottak. Az értekezletek ezután legnagyobb részben Beusznál tartottak. A pénzügyi kérdésekről ezt írja naplójában Lónyay.­ „Nem sikerült a tanácsko­zás eme részét vezetni, az aggodalmakat eloszlatni, a jogi fogalmakat megóvni, a magyar országgyűlés hatáskörét fentartani, a közös birodalmi érdekeket kiegyenlíteni — legalább a jelenlevő miniszterek megnyugtatására.“ Január 23. Lónyay a hatvanhetes bizott­ság húsz tagját lakására hívta meg s itt Andrássy és ő előadták és kifejtették a bécsi esemé­nyeket. Február 10. Andrássy és Lónyay megint Bécsbe hivattak. Pontozatok adattak át nekik az 1848-iki törvények reviziójára vonat­kozólag. A pénzügyi kérdésekben Lónyay az osztrák pénzügyminiszterrel Beckével konferált. Becke kész formulázott dolgozatot olvasott fel neki, mely így kezdődött: „Mindaddig a magyar pénzügyminiszter meg nem kezdheti hatáskörét, mig az országgyűlés nem szavazza meg az adókat.“ Erre Lónyay határozottan kijelentette, hogy ily feltétel alatt sem ő, sem más, tárcát nem vállal. E sokáig tárgyalt kiegyezési mű, melynek csak egyes főbb fázisait adhattam itt elő, a koronázással fejeztetett be. Ekkor azután megkezdődtek ismét a részletes tárgyalások Bécsben: a quotadeputáció, az államadó­ság ügye s a vámszövetség tárgyában. Mindez ügyekben Lónyay nagy munkássá­got s ügyességet fejtett ki. Nem szabad elhallgatni, hogy az osztrák mi­niszterek, Beust gróf és Becke báró, kik rokonszenv­­vel viseltettek Magyarország iránt, s elfogultság nél­kül tárgyalták a függő kérdéseket, a dolgok tisztá­zását nagyban elősegítették, s Magyarország nekik elismeréssel tartozik. Mindent azonban itthon megint az országgyű­lés által kellett elfogadtatni. Lónyay munkás­sága nem szorítkozott a parlamentre, neki a pénz­ügyi adminisztrációt s annak egész­­apparátusát kel­lett szervezni. A dolog sikerült is, a­mi annál na­gyobb érdeméül tulajdonítandó, mert hiszen neki is csak oly elemekkel kellett dolgoznia, a­minek ren­delkezésére állottak, a maga naplójában e tárgyról így nyilatko­zik: „1868. nagy munkát adó év volt reám nézve, a berendezés esztendeje. Ha meggondolom, mennyi újat kellett a pénzügyi kormányzat terén keresztül­vinnem, az igazgatás minden ágát átalakítani, a hi­vatalos magyar nyelvet alkalmazni képzett egyének nélkül, a pénzügyi szabályokat átformálni, magyarul kiadni és keresztül vinni, e mellett az első és máso­dik delegáció munkáját folyton figyelemmel kí­sérni, az ellentétes érdekek kiegyenlítésén, az össze­ütközések anyagának eltávolításán fáradozni, ez bizony nem kis föladat vett. Nem csoda — igy folytatja Lónyay — ha 1868-ban épen nem volt rá érkezésem, hogy naplómba feljegyzéseket tegyek.1 8» Oly óriási munka után, minőt ebben az években kifejtett, Lónyaynak jól esett, hogy egy időre a magyar minisztériumtól elválhatott, s Bécsbe hivatott. Teljességgel nem áll, hogy Andrássy őt csak el akarta volna távolitni. Bizonyítja ezt A­n­’­d­r­á­s­s­y Gyula grófnak Lónyayhoz Bécsbe távoz­­takor intézett következő levele : „Remény­em, nem kételkedéi abban, hogy ha én is helyeseltem elhatározásodat a képviselői ál­lásról való lemondást illetőleg, erre semminemű más ok nem bírt, mint az, hogy nem szeret­tem volna közjogi vitát, melyet képviselői állásod megtartása előidézett volna, fölhívni. Főleg pe­dig, mert azt hiszem, hogy az ellenkező eljá­rást azok, kik távozásodat vagy úgy akarták feltüntetni, hogy én tartalak ki a mi körünkből, vagy úgy, hogy te hagytad el állásodat a célból, hogy Bécsből működhessél ellenem, bizonyosan igye­keztek volna valamely ily értelemben félremagya­­rázni. Most már hála Istennek értelmes ember alig van, ki ezeket higyje, s remény­em mindkettőnknek lesz alkalmunk bebizonyítani, hogy köztünk volt és valószínüleg lesz is nézeteltérés kisebb dolgokban , de hogy elvkérdésekben nem volt, s hiszem, nem is lesz soha.“ Beust gróf a közös minisztérium állása meg­erősítése céljából óhajtotta, hogy egyik tagja magyar ember legyen, még pedig oly kipróbált nagy elméjű­ és erélyű egyén, mint a milyennek Lónyayt ismerték, Beust Lónyayban a maga támaszát látván. Később a német-francia háború bonyodalmas idejében kívánatosnak mutatkozott, hogy A­n­­d­r­á­s­s­y gróf vegye át a külügyek vezetését, s az­zal Lónyay haza­tért, és itt a miniszterelnökséget foglalta el. Lónyay ez időben nagy küzdelmeken ment keresztül. A vasúti szerződés, melyet az előbbi minisztérium igen előnyös föltételek alatt, a legne­vezetesebb pénzerőkkel kötött meg, s melyet elej­teni épen nem akart (de a­mely Lónyay nézete szerint nem mutatkozott időszerűnek), továbbá a választási törvény, a szerb és horvát ügyek, végre maguk a választások sok gondot s álmatlan éteket okoztak Lónyaynak. Az ismeretes parlamenti jelenetek s némely félreértések, közte és kollégái közt, előidézték mi­nisztériuma visszavonulását. Ez alkalomból Deák Ferencz a Deákkör 1872. évi december 5-iki értekezletén ily módon nyilat­kozott a lelépő miniszter­elnökről: „Ama férfiúnak, a ki nehéz időkben, midőn hazánkban az alkotmányosság hatályon kívül léte­tett ; midőn az ország önállósága és szabadsága el volt nyomva, a legelsők sorában állott azok között, kik a haza alkotmányáért és szabadságáért küzdöt­tek ; ama férfiúnak, a ki midőn kedvezőbbre fordult a helyzet, nagy tudományával és szakismeretével buzgón és önfeláldozón munkálódott a kiegyenlítés létrejötte körül; a ki, midőn legyőzhetetlennek látszó nehézségek állottak a siker útjában, nem szűnt meg bízni és csüggedetlenül munkálkodni; a ki a ki­egyezés különösen pénzügyi részének megoldásánál kimondhatatlan érdemeket szerzett magának; e férfiúnak, a­ki újabban is a horvát kiegyezés létre­­jövetele és a határőrvidék kérdésének szerencsés megoldása körül felejthetetlen szolgálatokat tett a hazának, — e férfiúnak érdemeit elfeledni nem lehet, nem szabad. Nem szabad különösen eme pil­lanatban, midőn eddigi állásától visszavonul,­­ és kislelkűségnek, menthetetlen szűkkeblűségnek tar­taná, ha ez az elismerés nyilvános kijelentésében gátolva érezné magát ama alaptalan gyanúsítások által, melyek személye ellen intéztettek és gyáva­ságnak tartaná határozottan ki nem jelenteni, hogy eme gyanúsításoknak soha legkisebb hitelt nem adott.“ Ez időtől fogva Lónyay gróf a politiká­ban többé előtérben nem állott; de a társadalmi és egyesületi téren s az irodalomban folytonosan nagy tevékenységet fejtett ki. Tiszaszabályozás, földhitel­­intézet, akadémia, valamint saját egyháza s hitfele­­kezete ügyei, elég tért nyújtottak munkaerejének és tevékenységének. Azalatt megírta munkáját a bank­ügyről is. Tanulságos könyv mindenki számára, aki tájékozást akar nyerni a bankkérdésben , gyakorlati része azonban abban kulminál, hogy Magyarország a valuta helyreállítása nélkül is önálló magyar bankot, de még helyesebben, több bankot is ál­líthat. Oly terv, melyet fölfogásom szerint az ellen­zéken a legjobb hiszemű és szándékú államférfiú fölállíthat és vitathat, de amelyet el fog ejteni mi­helyt kormányra lép. — Azon viszonynál fogva, melyben mi a monarkia másik államával állunk, az önálló magyar bank a valuta helyreállítása előtt véghetlen zavarokat idézhetne elő s ami a több, bankrendszer által csak fokoztatnék. Két évvel halála előtt betegeskedni kezdett a sok és erőltetett munka folytán , de családi szeren­csétlenségek is hatottak állapotára. Orvosai enyhébb éghajlat alá küldötték s tartózkodása Abbáziában látszólag jobbra is fordította egészségét, de az való­ban csak látszat volt, mert november 3-án rögtön és váratlanul, tevékenysége közepett ragadta el a halál. Lónyay kiváló szellemi tehetségekkel birt, nemes ambiciója volt magának nagy állást s hatás­kört szerezni, de ez után hazájának is szolgálni­­ jogosult ambíció, mely a jelenkor fiatal embereiben úgy látszik kisebb mértékben van meg, mint azok­ban, kik e század első felében születtek. Hajlamainál s szellemi irányánál és sokoldalú miveltségénél fogva, a politikában ahhoz az iskolá­hoz tartozott, mely a haladást a fentartással közve­títeni törekszik, mely a szabad intézményeket sze­reti, de épen azok érdekében nagy súlyt fektet a rendre és a jó adminisztrációra. Tanulmányai s hajlamai a közgazdasághoz­­ kiválóan a pénzügyhöz vonzották s ez az országban annyira el volt ismerve, hogy őt a quasi praedesti- T

Next