Budapesti Hírlap, 1885. szeptember (5. évfolyam, 239-268. szám)

1885-09-01 / 239. szám

V. évfolyam. KÖNYVTARA Budapest, 1885. Kedd, szeptember í. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap; hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: sukássi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., kalap-utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. A barsi állapotok*) Alig pár év előtt e ma oly rosszhírt! megyében még rend és elégültség volt. A megyebeliek örömmel emlékeznek a kö­zelmúltra, mikor Bars élén M i g a z z i Vilmos gr. főispán, s a boldogult Simo- n y i Simon, ez az erélyes hazafi, mint alispán állt. E férfiak bölcsen belátták azt, hogy a szoros értelemben vett megyét a föld­birtokososztály, — különösen ennek itt szülöttei képezik, kik már születésük és vagyonuknál fogva is ragaszkodnak a föld­höz, melyet megyéjükben tulajdonuknak nevezhetnek. Ők felismerték a valódi megyei szer­vezet életadó elemeit a birtokos-osztály­ban, s feladatukul azt tűzték ki, hogy azokkal, kik a megyében nemcsak va­gyonuknál, de értelmiségüknél fogva is, kiválóbb szerepre hivatvák, a lehető leg­szorosabb érintkezésbe lépjenek, szükség­leteiket, óhajaikat megismerjék, s ennek alapján eredménynyel működhessenek és megfelelhessenek mindama nehéz feladat­nak, mely vállaikra nehezedett. Tagadhatlan, hogy az ily értelemben vett megye viseli majdan kizárólag az összes terheket, fizeti az adó legnagyobb részét, szükséges tehát, hogy ez osztály­nak minden kitelhető és rendelkezésre álló eszközökkel segédkéz nyujtassék, hogy a szükség által reá rótt terhes kötelezett­ségének a kellő időben és egész mérték­ben megfelelhessen. Feladatukhoz képest oda központo­snak a megye akkori intézői összes ere­jüket, hogy a jólét és közbiztosság min­den igényének lehetőleg elég tétessék: az elhanyagolt közutak megujittassanak, a csa­vargókat a megye területétől távol tartsák, a vagyonbiztosság elleni vétségeket gyor­san s igazságosan megtorolják, —nagyobb elemi csapások esetén az államtól segélyt, a közterhek könnyítését eszközöljék ki. Ha a megye kormányzói ily törekvé­sek megoldását tekintik tisztük s hiva­tásuknak, akkor a megye méltán megelé­gedett lehet és a nép boldognak érezheti magát! Mindezek után méltán vethető fel a kérdés; ha ez valaha igy volt, miért nin­csenek most is ily állapotok ? ha a megye ügyei akkor ily jó kerékvágásba kerültek, miért történt változás ? talán megunták az akkori vezérek a további iga-vonást?! Valóban nem! ama férfiak megyéjök, születéshelyök iránti szeretetből tovább is egész odaadással vonták volna a terhes *) E nagyérdekü cikk elméleti fejtegeté- leit nem mindenben osztjuk, de hazánk e szerencsét­lenül igazgatott megyéjének hanyatlása történetéről B a megye viszonyairól oly frappáns adatokat tartal­maz, hogy a közérdeknek vélünk szolgálatot tenni, midőn ezeket a nagy közönség elé terjesztjük. Szer k. igát, de — elodáztattak! Elodáztattak pe­dig a korszellem egy — szerintem — túlzó áramlata által, mely szentimentális humanizmusából védelmébe fogadja a bün- hődőket s oly bánásmódban kívánja őket részesittetni a hatóságok által, melynek erkölcsi jelentőségét ezek felfogni nem képesek, se javító, se megtorló hatása rájuk nincs s igy a közbiztosság megvé­désére nem igen alkalmas. Igen hosszadalmas volna a kérdés tárgyalása, vájjon állunk e már az álta­lános értelmiségnek ama polcán, hogy egy megrögzött bűnösnél, tolvaj­nál, rablónál, jó szó — enyelgő bánás­mód mellett — többet érhessünk el, mint szigor- és szükség esetében, testi fenyítés mellett ? használunk-e a közjólétnek az által, ha a közbiztonságot és vagyont veszélyező egyéneket azzal fenyitjük, hogy fogságuk alatt oly kényelmes szállásban helyezzük el, a milyennel soha nem bír­tak ? oly étket nyújtunk nekik, mint a milyet csak ritkán, vagy talán sohasem élveztek. Oly kényelemben — ide értve a fürdőt is *— részesítjük, a milyet még felfogni sem képesek ? nem tanítjuk- emind- ezek által az illetőket arra, hogy szaba­don bocsájtatásuk után, siessenek ebbe a kényelembe ismét visszatérni ? ! Mondom, nem akarok most ez igen fon­tos kérdés fejtegetésébe bocsájtkozni. Csakis a tény konstatálására szorítkozom, hogy egy ily mákvirág, valamivel szigorúbb bánásmód alá kerülvén, nagy lett a fel- jajdulás a „barbarizmus“ felett és a kor­mánynak, nehogy más igen fontos kardi­nális kérdések megoldását kockáztassa,— nem maradt egyéb hátra, mint a na­gyobb rossz helyett a kisebbet választani és meghajolni a korszellem korai köve­telménye előtt. Nem használt itt mindannyi demons­tráció a megyében és demonstráció a kormánynál, a már egyszer meghozott ha­tározaton változtatni többé nem lehetett és távozniok kellett a megye vezetésében már annyi érdemet szerzett férfiaknak, — kik egyedül azt a megnyugtató búcsú­zét vihették magukkal, hogy működésük és nevük hálás elismeréssel van a megye jegyzőkönyvében megörökítve. És ezután következik a megye hanyatlási korszaka! Azt kell hinnünk, hogy megyénk ka­pacitásokban egyszerre oly szegénynyé lett, hogy a megürült fóispáni székre al­kalmas egyén itt nálunk nem volt talál­ható, mert a bekövetkezett kinevezés egy szomszéd megye szülöttjét, Hontmegye alispánját M a j 1 á t h Istvánt érte. Mi az uj főispánt egy át alán nem is­mertük és feltételezni azt, hogy nekünk egy tisztességes egyén személye iránt el­lenszenvünk lehetett volna, egyátalán csakis egy kificamodott elme szüleménye lehetett! Én egész nyíltan és határozot­tan állíthatom, hogy senkinek még tá­volról sem jutott eszébe, Majláth István ur személye iránt ellenszenvvel viseltetni, de igen is Majláth István mint főispán iránt az ellenszenv már megsértett büsz­keségünknél fogva is nagy volt és innét eredt az, hogy egy pár a megye elszánt szülöttje a megboldogult nagyemlékű Bottka Tivadar vezetése alatt felkereste az uj főispánt és felkérte őt a megye ne­vében, hogy székét ne foglalja el, mert a megye őt főispánjának egyátalán nem óhajtja. Tagadhatlan, hogy Majláth István ur ritka szép ész és ha ugyanannyi egye­nesség, jó indulat, akarat, tetterő és ta­pintatosság laknék erőteljes testében mint ész fejében, mindenesetre hazánk egyik legkitűnőbb fiai közé volna sorozandó. — Épen ezért csak csodálkozni lehet, hogy ha az előzmények után már egyszer tisztában volt magával s el volt tökélve, hogy fő- ispáni székét elfoglalja, — fel nem fogta a rá váró helyzetet, át nem látta azt, hogy a nyilvánult ellenszenv eddig ko­rántsem személye, hanem kizárólag kine- veztetése ellen irányult elvi kérdésből eredt. Majláth István ur tehát a megyébe érkezett és elfoglalta fóispáni székét! el­foglalta azt mint egy győztes hadvezér, ki a megvert sereg táborában megjelenik! és mint ilyen, a helyett, hogy a főispán iránti ellenszenvet legyőzni iparkodott volna, azt inkább szította, szította pedig azáltal, hogy e megyét, melylyel épenség- gel nem gondolt, — melyet a közgyűlési napok kivételével alig látott, — követ­kezetesén kerülte, szükségleteit és óhajait nem tanulmányozta, szorosabb érintke­zésbe lépni vele nem kívánt, pártját oly egyén kénye szerint állította össze, kinek zászlaja alá képzelt ellenei soha semmi körülmények között sem csoportosultak volna, hogy ez uralkodó pártja által a már állásuknál fogva is önkormányzatra hivatott férfiak, mint vélt ellenségeinek kívánságait minden alkalommal meg- hiusittatni, őket a bizottságokból kizá­ratni, s igy minden befolyástól távol tar­tani igyekezett; midőn végre ez osztály a megye jóléte iránti tekintetből végre a veszélyes helyzetet belátva, baráti kezét küldöttségileg felajánlotta, azt ő tettleg visszautasította. A következés az lett: hogy a főispán elleni ellenszenv ezentúl személyére is kiterjesztetett, igy keletkezvén a megyében két ellen­tábor, mely végre oly élesen állott egy­mással szemben, hogy minden jó törek­vés, üdvös intézkedésnek háttérbe kellett szorulnia, főcél és minden igyekezet oda lévén irányozva, mikép hiúsíthassa meg egyik párt a másik indítványát—a főispán ur örömére, -- illetőleg boszantására! Mai számunk 12 oldalt tartalmaz.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék