Budapesti Hírlap, 1885. november (5. évfolyam, 300-329. szám)
1885-11-08 / 307. szám
if V. évfolym 307. sz. Budapest 1805. Vasárnap, november 8^ nsssEi* Budapesti Hírlap Előfizetési érák: Egész évre lé frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep utén Tálé napon ig. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., kalap-utca 10- az Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben é kr., vidéken 5 kr. A Száván túl. (bp) A nyáron múlt hét éve, hogy monarkiánk Berlinben civilizátori megbízatást kapott Európától s e jogcímen bevonult Törökország két leghirhedtebb tartományába : Boszniába és Hercegovinába. Emlékezhet ki ki, mily rémhír gyanánt terjedt el az okkupáció vállalatának híre. A népek kivétel nélkül megdöbbenve, a törvényhozás tagjai tele aggodalommal néztek a Száva túlsó partjai felé. Amazok beláthatlan vér- és pénzáldozatok perspektíváját látták ama vadregényes ország panorámájában. Emezek pedig csupán a bevégzett tény, Európa előtt angazsált állami tekintélyünk, az elvállalt kötelezettség s a közös kormány által kiemelt stratégiai és hatalmi tekintélyek nyomása alatt szavazták meg a vérel foglalás költségeit, anélkül, hogy a vállalat magasabb céljában , civilizátori szerepünk sikerében, hinni tudtak volna. Ami azóta történt több éven át, csak igazolta a kétséget, növelte a vállalat népszerűtlenségét s az érte hozott áldozatokat Az okkupáció közel fél milliárdba került a monarkiának, s két forradalmat kellett leküzdeni, hogy a bosnyákokra a polgáriasítás áldásait kelletlenül ráerőszakoljuk. S ma, midőn 7 év eredményeit számon kéri a delegáció a közös pénzügyminisztertől, meglepetve kell konstatálnunk, hogy a távlatkép jelentékenyen módosult. A vállalatnak sikerült rendet és békét hozni a korábbi zűrzavar helyébe, a civilizáció műve megindult, a lakosság kezd alkalmazkodni a modern államélethez, intézmények alakulnak európai mintára, a forgalom élénkül s mozgat egy oly fejlődést, melytől remélni lehet, hogy a vállalat idővel pénzügyileg is kifizeti magát. E meglepő fordulat dátuma az a nap, melyen Kállay Béni vette át a tartományok vezetését. Elődei alatt a bosnyákok lázongása csak oly állandó volt, mint korábban a török basák alatt. Nem bírt velük semmiféle kormány. Szokva voltak, hogy az államban csak a zsaroló hatalmat lássák s ezért irtóztak minden hatóságtól. Adót a szultán csak úgy hajtott be rajtuk, ha sereget küldött a nyakukra. Az örök harc, forrongás és népsanyargatás színhelye volt a két tartomány, kitarkázva története a vad szenvedélyek bizarr részleteivel. Kállay csak négy év óta kormányozza őket s rendszere most, a keleti kérdés legújabb zivatarai közepett, kiállja a legfényesebb próbát. Máskor az első puskalövések Bosznia hegyei közt puffantak el, ha a Balkán félszigeten valami készült, ide csempészték Dalmácián át a fegyverszállítmányokat, itt alakultak a legvakmerőbb szabadcsapatok, melyek a hegység labirintusában egész hadsereget voltak képesek foglalkoztatni. Ma az egész Balkán-félsziget forrong, Szerbia és Bolgárország álltól sarkig fegyverben áll, a török tartományok népei általános forradalomra készülnek, Montenegro gyanúsan viseli magát s egész Európa tehetlenül áll ez óriási mozgalommal szemközt, — csak Bosznia és Herceg ely vina nyugodt. Mintha félvad nemzeti tradícióiból egyszerre kivetkezett, az államhatalom ellen folytatott százados harcait végleg beszüntette volna. S még a félelem vagy a gyanús rezerváció nyugalmának se lehet e csendet tartani. Ha az volna, akkor a tartományok gazdaságilag nem prosperálnának, a költségvetés számadatai más eredményeket mutatnának. Az abszolút kormány alatt úgy az olasz tartományokban, mint magyar földön a nép elégületlenségének a deficit és adóhátralék volt fokmérője. Az okkupátt tartományok költségvetésében két év óta nemcsak hiány nincs, de az 1846. évi előirányzat jelentékeny fölösleggel záródik le, mely már a közös aktívákból beruházásokra adott kölcsönösszeg kamatait téríti meg. Az adóbevételek pedig 1882. óta folyvást emelkednek, bár behajtásuk épen nem túl szigoru. Az expozéból, melyet Kátay miniszter a delegációk négyes albizottsága előtt tegnap Bosznia közviszonyairól elmondott, alapos tájékoztatást és szolid reményt a „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. Török magyarok, magyar törökök. « A „Budapesti Hírlap* eredeti tárcája. — Konstantinápoly, nov. 1. Alig nyolc éve, hogy itt jártam, de nekem úgy tetszik, hogy nyolcvan év telt el azóta. Hol a magyar-török testvériség lobogó lángja, amely ügy fölmelegítette a mi ifjú szíveinket? Hol a viadó „csók sasa“-kiabálás, a zajos áldomások, egyes ünnepek, mámoros baráti ölelések, a szent fogadalmak, hogy a magyar meg a török soha, soha el nem hagyja egymást, hova hangzott az a nóta: „Abdul Kerira azt üzente.. • Nem maradt abból semmi, de semmi. Ha A porai, nagy utcán végig bolyongok a sürgölődő sokaság közt, a Galata-szeráj márványives kapuja úgy néz le rám, mint a közönyös ember valami, régi, félig elfeledett ismerősre, akinek már köszönni sem kell. Hej pedig de sok szép óra zajlott le akkor ebben a palotában, mikor a m mi kardhordó deputációnk lumpolt itt hazafias küldetése révén, nagyokat éljenezve, nagyokat szónokolva és még nagyobbakat iva. Ha valaki akkor azt meri jósolni, hogy nyolc év múlva így lesz a dolog, ahogy most van, először párbajra hívjuk, aztán agyonverjük és végül kijelentjük felőle, hogy bolond. De hol vannak hát, akiknek mi olyan szentül esküdtük a baráti hűséget ? Hol van Mihád, a honszerelmes bölcs, a nagy ember? Meghalt számkivettetésben. Hát Abdul Kerim, a hadverő szerdár ekrem, akinek mi hoztuk a diszkardot? Meghalt mint száműzött. De mit csinál Mahmud Damad basa, a szultán hatalmas sógora? Meghalt, azt csinálja, meghalt egy nyomorult arab faluban, a száműzetés szalmáján. Hát Hajrullah efendi, a török pápa ? Meghalt az is hontalanul. Meghalt, meghalt . . . akár csak az egyiptomi zsarnok tíz szfinkszét kérdezné az ember. — Aki pedig nem halt meg, azt szétszórta a sors szele, mint a pozdorját; nem maradt meg abból a sok jó barátból egyetlen egy sem. Milyen udvariasság tőlük, hogy ezt cselekedték és nem kérik számon, hogy miért szűnt meg Magyarországon az az annyit esküdt török testvériség? El-elmosolygunk ezek fölött a szomorú dolgok fölött az én tisztelt Szilágyi Dániel urambátyámmal, egyetlen tanújával a nyolc esztendeje itt folyt dolgoknak. Minden megváltozott, csak ő nem; ma is a csöndesen kontempláló filozóf, aki az ő szelíd derültségével nézi forgását annak a sok bolondságnak, amelynek összeségét úgy hívják, hogy világ. Ha kérdem, haza jön-e még egyszer szép Magyarországra, csak rázza a nagyszakású fejét, mintha azt felelné: minek menjen ő, mikor nem hívja senki. Hej pedig hívni kellene ezt a tudománynak eleven kincsesbányáját, akinél nagyobb orientalistát keresve sem találhatnánk. Föl kellene dolgoztatni a roppant anyagot, amelyet egész életén át gyűjtött a török uralomnak hazánkbeli történetéhez. Meg kellene becsülni ezt a kitűnő embert, akinek a tudományánál csak a szerénysége nagyobb. De az aprópénz vásári forgalma közt nem szerzik meg az ekkora darab termésaranyat; jó nekünk a talmi is. Szilágyi bácsi csak rázza azt a szittya fejét, hogy meglátja-e ő még valaha Buda várát és alatta azt a szép új világvárost, a mely még szinte falu volt, mikor ő eljött hazulról. Van itt valaki, a ki nagyon szeretné még egyszer megnézni azt a földet, a hol született s a melyet nem látott már harminc éve. K o I zm a nn, a vitéz honvéd ezredes, a kit Fejzi basa neve alatt tisztel a török, mint hősi védelmezőjét a karsi várnak. Nyolcvan éves öregember, a ki már a nyelvre is csak álmodni tud vissza, a melyen dajkája dalolt neki. De sajog szivében a honvágy és elmélázva kérdi tőlünk ! „Várjon nem kergetnének-e ki, ha ellátogatnék a nagy út előtt még egyszer oda, ahol bölcsőm ringott? Akadna-e kéz, amely üdvözlőn nyúlna felém és megkinálnák-e még egy pohár borral a vén katonát? Mert megrepedne a szivem, ha hideg idegenség várna ott rám, ahova olyan melegen, olyan gyermekileg vágyom. Gsak egy napra, csak két napra mennék . . . ugyan akaapa-e ember, a ki nekem fogadj istent mondjon ?‘ És lehajtja reszkető fejét az öreg honvéd, mikor ezeket kérdi. » Ilyen melankhólia borong a török magyarok fölött. Magyar törököt már csak egyet tudok, itt, de attól távol minden melankhólia. Ismerik önök ? Hogyne ismernék ? Ő az emberséges sejk Szülejmán efendi, a híres csagatáj főnök, aki Budapestre vezette most nyolc éve az agyonéljenzett tönkre fáklyászenézett török küldöttséget, ugye emlékeznek még nagy fehér turbánjára, égszínkék kaftánjára és arra a szép jelenetre, mikor Blaháné asszonynak a népszínház színpadára akarta ledobni drága dípós kár- Mai szamarak 16 oldalt tartalmaz.