Budapesti Hírlap, 1885. november (5. évfolyam, 300-329. szám)

1885-11-08 / 307. szám

if V. évfolym 307. sz. Budapest 1805. Vasárnap, november 8^ nsssEi* Budapesti Hírlap Előfizetési érák: Egész évre lé frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep utén Tálé napon ig. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., kalap-utca 10- az Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben é kr., vidéken 5 kr. A Száván túl. (bp) A nyáron múlt hét éve, hogy monarkiánk Berlinben civilizátori megbí­zatást kapott Európától s e jogcímen be­vonult Törökország két leghirhedtebb tar­tományába : Boszniába és Her­cegovinába. Emlékezhet ki ki, mily rémhír gya­nánt terjedt el az okkupáció vállalatának híre. A népek kivétel nélkül megdöbbenve, a törvényhozás tagjai tele aggodalommal néztek a Száva túlsó partjai felé. Amazok beláthatlan vér- és pénzáldozatok per­spektíváját látták ama vadregényes or­szág panorámájában. Emezek pedig csu­pán a bevégzett tény, Európa előtt an­­gazsált állami tekintélyünk, az elvállalt kötelezettség s a közös kormány által kiemelt stratégiai és hatalmi tekintélyek nyomása alatt szavazták meg a vérel foglalás költségeit, a­nélkül, hogy a vál­lalat magasabb céljában , civilizátori szerepünk sikerében, hinni tudtak volna. A­mi azóta történt több éven át,­­ csak igazolta a kétséget, növelte a vál­lalat népszerűtlenségét s az érte hozott áldozatokat Az okkupáció közel fél mil­­liárdba került a monarkiának, s két for­radalmat kellett leküzdeni, hogy a bos­­nyákokra a polgáriasítás áldásait kellet­lenül ráerőszakoljuk. S ma, midőn 7 év eredményeit szá­mon kéri a delegáció a közös pénzügy­minisztertől, meglepetve kell konstatál­nunk, hogy a távlatkép jelentékenyen módosult. A vállalatnak sikerült rendet és békét hozni a korábbi zűrzavar he­lyébe, a civilizáció műve megindult, a lakosság kezd alkalmazkodni a modern államélethez, intézmények alakulnak euró­pai mintára, a forgalom élénkül s moz­gat egy oly fejlődést, melytől remélni le­het, hogy a vállalat idővel pénzügyileg is kifizeti magát. E meglepő fordulat dátuma az a nap, melyen K­á­ll­a­y Béni vette át a tar­tományok vezetését. Elődei alatt a bosnyákok lázongása csak oly állandó volt, mint korábban a török basák alatt. Nem bírt velük semmi­féle kormány. Szokva voltak, hogy az államban csak a zsaroló hatalmat lássák s ezért irtóztak minden hatóságtól. Adót a szultán csak úgy hajtott be rajtuk, ha sereget küldött a nyakukra. Az örök harc, forrongás és népsanyargatás színhelye volt a két tartomány, kitarkázva törté­nete a vad szenvedélyek bizarr részle­teivel. Kállay csak négy év óta kormá­nyozza őket s rendszere most, a keleti kérdés legújabb zivatarai közepett, kiállja a legfényesebb próbát. Máskor az első puskalövések Bosznia hegyei közt puffan­tak el, ha a Balkán félszigeten valami készült,­­ ide csempészték Dalmácián át a fegyverszállítmányokat, itt alakultak a legvakmerőbb szabadcsapatok, melyek a hegység labirintusában egész hadsereget voltak képesek foglalkoztatni. Ma az egész Balkán-félsziget forrong, Szerbia és Bol­gárország álltól sarkig fegyverben áll, a török tartományok népei általános forra­dalomra készülnek, Montenegro gyanúsan viseli magát s egész Európa tehetlenül­ áll ez óriási mozgalommal szemközt, —­ csak Bosznia és Herceg ely vina nyugodt. Mintha félvad nem­zeti tradícióiból egyszerre kivetkezett, az államhatalom ellen folytatott százados harcait végleg beszüntette volna. S még a félelem vagy a gyanús re­zerváció nyugalmának se lehet e csendet tartani. Ha az volna, akkor a tartomá­nyok gazdaságilag nem prosperálnának, a költségvetés számadatai más eredménye­ket mutatnának. Az abszolút kormány alatt úgy az olasz tartományokban, mint magyar föl­dön a nép elégületlenségének a deficit és adóhátralék volt fokmérője. Az okkupátt tartományok költségvetésében két év óta nemcsak hiány nincs, de az 1846. évi előirányzat jelentékeny fölös­leggel záródik le, mely már a közös aktívákból beruházásokra adott kölcsönösszeg kamatait téríti meg. Az adóbevételek pedig 1882. óta folyvást emelkednek, bár behajtásuk épen nem túl szigoru. Az expozéból, melyet Kátay minisz­ter a delegációk négyes albizottsága előtt tegnap Bosznia közviszonyairól elmondott, alapos tájékoztatást és szolid reményt a „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. Török magyarok, magyar törökök. «­ A „B­udapesti Hírlap­* eredeti tárcája. — Konstantinápoly, nov. 1. Alig nyolc éve, hogy itt jártam, de nekem úgy tetszik, hogy nyolcvan év telt el azóta. Hol a magyar-török testvériség lobogó lángja, a­mely ügy fölmelegítette a mi ifjú szíveinket? Hol a viadó „csók sasa“-kiabálás, a zajos áldomások, egyes ünnepek, mámoros baráti ölelések, a szent fogadalmak, hogy a magyar meg a török soha, soha el nem hagyja egymást, hova hangzott az a­ nóta: „Abdul Kerira azt üzente.. • Nem maradt abból semmi, de semmi. Ha A porai­, nagy utcán végig bolyongok a sürgölődő sokaság közt, a Galata-szeráj márványives ka­puja úgy néz le rám, mint a közönyös ember valami, régi, félig elfeledett ismerősre, a­kinek már köszönni sem kell. Hej pedig de sok szép óra zajlott le akkor ebben a palotában, mikor a m mi kardhordó deputációnk lumpolt itt hazafias küldetése révén, nagyokat éljenezve, nagyokat szónokolva és még nagyobbakat iva. Ha valaki akkor azt meri jósolni, hogy nyolc év múlva így lesz a dolog, a­hogy most van, először párbajra hívjuk, aztán agyonverjük és végül kijelentjük felőle, hogy bolond. De hol vannak hát, a­kiknek mi olyan szentül esküdtük a baráti hűséget ? Hol van Mi­hád, a honszerelmes bölcs, a nagy ember? Meghalt számkivettetésben. Hát Abdul Kerim, a hadverő szerdár­ ekrem, a­kinek mi hoztuk a diszkardot? Meghalt mint száműzött. De mit csinál Mahmud Damad basa, a szultán hatal­mas sógora? Meghalt, azt csinálja, meghalt egy nyomorult arab faluban, a száműzetés szalmá­ján. Hát Hajrullah efendi, a török pápa ? Meg­halt az is hontalanul. Meghalt, meghalt . . . akár csak az egyiptomi zsarnok tíz szfinkszét kérdezné az ember. — A­ki pedig nem halt meg, azt szétszórta a sors szele, mint a poz­­dorját; nem maradt meg abból a sok jó barát­ból egyetlen egy sem. Milyen udvariasság tőlük, hogy ezt cselekedték és nem kérik számon, hogy miért szűnt meg Magyarországon az az annyit esküdt török testvériség? El-elmosolygunk ezek fölött a szomorú dol­gok fölött az én tisztelt Szilágyi Dániel urambátyámmal, egyetlen tanújával a nyolc esz­tendeje itt folyt dolgoknak. Minden megváltozott, csak ő nem; ma is a csöndesen kontempláló filo­­zóf, a­ki az ő szelíd derültségével nézi forgását annak a sok bolondságnak, a­melynek összeségét úgy hívják, hogy világ. Ha kérdem, haza jön-e még egyszer szép Magyarországra, csak rázza a nagyszakású fejét, mintha azt felelné: minek menjen ő, mikor nem hívja senki. Hej pedig h­ívni kellene ezt a tudománynak eleven kincses­­bányáját, a­kinél nagyobb orientalistát keresve sem találhatnánk. Föl kellene dolgoztatni a rop­pant anyagot, a­melyet egész életén át gyűjtött a török uralomnak hazánkbeli történetéhez. Meg kellene becsülni ezt a kitűnő embert, a­kinek a tudományánál csak a szerénysége nagyobb. De az aprópénz vásári forgalma közt nem szerzik meg az ekkora darab termésaranyat; jó nekünk a talmi is. Szilágyi bácsi csak rázza azt a szittya fejét, hogy meglátja-e ő még valaha Buda várát és alatta azt a szép új világvárost, a mely még szinte falu volt, mikor ő eljött hazulról. Van itt valaki, a ki nagyon szeretné még egyszer megnézni azt a földet, a hol született s a melyet nem látott már harminc éve. K o I z­m a n­n, a vitéz honvéd ezredes, a kit Fejzi basa neve alatt tisztel a török, mint hősi vé­delmezőjét a karsi várnak. Nyolcvan éves öreg­­ember, a ki már a nyelvre is csak álmodni tud vissza, a melyen dajkája dalolt neki. De sajog szivében a honvágy és elmélázva kérdi tőlünk ! „Várjon nem kergetnének-e ki, ha ellátogatnék a nagy út előtt még egyszer oda, a­hol bölcsőm ringott? Akadna-e kéz, a­mely üdvözlőn nyúlna felém és megkinálnák-e még egy pohár borral a­ vén katonát? Mert megrepedne a szivem, ha hideg idegenség várna ott rám,­ a­hova olyan melegen, olyan gyermekileg vágyom. Gsak egy napra, csak két napra mennék . . . ugyan akaa­­pa-e ember, a ki nekem fogadj istent mondjon ?‘­ És lehajtja reszkető fejét az öreg honvéd, mi­­­kor ezeket kérdi. » Ilyen melankhólia borong a török magyarok fölött. Magyar törököt már csak egyet tudok, itt, de attól távol minden melankhólia. Ismerik önök ? Hogyne ismernék ? Ő az emberséges sejk Szül­ejmán efendi, a híres csa­­gatáj főnök, a­ki Budapestre vezette most nyolc éve az agyonéljenzett tönkre­ fáklyászenézett török küldöttséget, ugy­e emlékeznek még nagy fehér­­ turbánjára, égszínkék kaftánjára és arra a szép jelenetre, mikor Blaháné asszonynak a népszín­­h­áz színpadára akarta ledobni drága dípós kár- Mai szam­arak 16 oldalt tartalmaz.

Next