Budapesti Hírlap, 1887. november (7. évfolyam, 301-330. szám)
1887-11-08 / 308. szám
Budapest, 1887. VB. évfolyam 308. sz. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukássi József. Kedd, november 8. Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV. Kalap utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Tartalékos tisztjeink helyzete. — A közös hadseregben. — Budapest, nov. 7. A közös hadseregnek nem lehet többé a magyar nemzetre panasza. A nemzet kezd beletörődni ez intézménybe, áldoz reá bőkezűen , vannak muszkaellenes hangulatai, midőn szinte bizalommal tekint reá, megpróbálja szeretni is, de, fájdalom, a hadsereg köréből újra és újra, oly szerencsétlen, más apropós tapintatlanságok felelnek a nemzet békülékeny hajlamaira, hogy szegény magyar kénytelen kinyújtott baráti jobbját ismételten bosszúsan és szégyenkezve zsebrevágni. Aki szolgált a hadseregben, az jól tudja, hogy a cs. kir. tisztikar a dolgok mai rendjébe belenyugodva egyáltalán nincsen. Elenyésző csekély ama szélesebb látkörű tisztek száma, akeik ne reménykednének egy boldog pillanatban, melyben felsőbb parancsra végét vetik az egész alkotmányos dualisztikus állapotnak. Nincs e reménykedésben semmiféle rosszhiszeműség, csak rengeteg kadétiskolai naivitás. A kadétiskolában a cs. kir. tiszt soha egy felvilágositó szót nem hallott a közjogi és alkotmányos dolgokról s ezek előtte egy érthetetlen cháosznak tűnnek fel, melynek eloszlatása az államfő és a népek boldogsága érdekében kívánatos és már sohá nem késhetik. Szélsőségekben dolgozó izgatók e naivitás jóhiszeműségét sohasem méltányolják kellőleg és a cs. kir. tiszteket folytonosan, mint brutális, rosszakaratú magyarfalókat állítják a közönség elé. Pedig e tisztek nagy része, eltekintve a látkörére nehezedő kadétiskolai ködtől, nemcsak, hogy nem magyarellenes, de még kiváló rokonszenvet is érez a magyar faj iránt. A tisztikarban általában nagy szerencsének tartják, ha valaki magyar ezredben és magyar vidéken szolgálhat. Alig van cs. kir. tiszt, ha cseh, ha német, ha délszláv is születésére nézve, ki a magyar huszárt, magyar bakát különbnek ne tartaná akármi más nemzet katonájánál. És a bőséges lakomákban , cigányzenében, szép asszonyban gazdag, vendégszerető magyar vidékekre sóhajtva gondol viszsza a cs. kir. tiszt, akit rossz sorsa tán Csehország északi részébe vetett, hol legfeljebb vizben jött zöldsalátára hívja meg őt egy évben egyszer valami derék Bahnbeamter. . Ha akadnak is egyesek, kik az obuigát exercitozási káromkodások közé néha egy-egy magyarellenes ízetlenséget is vegyítenek, az aligha számítható be nagyobb rosszakarat kifolyásának, mint a „schwäbischer Trotil“, „pehmischer Dalket“, „slowakischer Dammkopf“ stb. hasonló kaszárnyas elmésség, melyet a cs. kir. tiszt a front előtt anynyiszor minden utógondolat és minden gondolat nélkül csillogtat. Nem a magyarellenesség a hadsereg hibája, hanem a szűk látkör, az elszomorító tudatlanság a nem katonai ismeretek terén — és ami azután ebből folyik : fejletlen, gyakorlatlan, primitív gondolkozás, meddő biablonszerűség, operettszerű kicsinyesség a katonai dolgokban. Szóval a cs. kir. hadsereg egyetlen és legnagyobb hibája, melyből a többi is mind ered — a kadétiskola. Van azonban a tisztikarnak egy eleme, mely nem a kadétiskolában növekedett, — ezek a tartalékos tisztek. A sajtó és közvélemény a legnagyobb túlzásig megy ezek magasztalásában, ahányszor csak alkalom van reá. E magasztalások a tartalékos tiszteket se jobbá, se rosszabbá nem tették, mint amilyenek különben is voltak, csupán az a szomorú eredményük van meg, hogy ma már ez agyondicsért tartalékos tisztek helyzete a hadseregben majdnem tűrhetetlen. Az apró berufs-lieutenantok és kiskorú kadétok ellenszenve a tartalékos tisztek iránt érthető és nem is mai keletű. Ezen igen fiatal és önfontosságukról rettenetesen meggyőződött uracskák mindig fölötte bosszantónak találták, hogy az iskolázott intelligens fiatalság csupán egy rövid önkéntes évig retteg bennük magasabb lényeket, azután pedig velük egy, sőt felsőbb rangba jut. Ámde a hadsereg és az intelligens ifjúság sorsát nem hadnagyok és kadétok döntik el s a tisztikar érettebb és mérvadóbb elemei mindeddig, ha nem is rajongtak az önkéntesi és tartalékos tiszti intézményért, annak jogosult és szükséges voltát elismerték. Eme érettebb elemek belátták, hogy a modern harcban, mely nem a kaszárnyás sablonok szerint vitetik, hanem az egyéni éleselműségnek bizonyos formák keretében tág teret ad, a monarchia tanult, tisztességes fiatal embereinek az alsóbb tiszti helyeken eléggé hasznát lehet venni. Ugyancsak ezen érettebb elemek ismerték kivül-belül a 17 és 22 év közt ingadozó „berufs-officier“ fiatalságot s nagyon jól tudták, hogy nagyobb kaszárnyás routinejuk dacára, a komoly pillanatokban ezek megbízhatósága sem nagyobb, mint tartalékos kollégáiké. Végre is, az ellenség előtt nem a korrektebb szalatkozás, hanem a gyorsabb felfogás és a nagyobb komolyság a fontos. E helyes szempontot foglalták el a tartalékos tisztekkel szemben, habár kelletlenül is, a mérvadó katonai körök egészen az utolsó időkig. Ámde ma már a helyzet tökéletesen megváltozott. Általánosan ismeretes az az uniformis-szekatúra, melylyel a múlt év óta a tartalékos tiszteket zaklatják. Az egyenruha viselésétől a tartalékos tisztek a szolgálaton kívül eltiltottak. Miért ? Azért, — mondják — mert sok tartalékos tiszt kompromittálja az egyenruhát. Ez az indokolás — pedig ez az egyetlen, melylyel maga a hadügyminisztérium is rendelkezik, — teljesen elég annak bebizonyítására, hogy a hadsereg tisztikarának egyik fele a másik felét megveti s nem tartja méltónak a „császár kabátjának“ viselésére. Mert mi sértő, kompromittáló vagy csak boszantó lehet egy „berufs“-hadnagyocskára nézve abban, ha egy fiatal egyetemi tanár, ügyvéd, mérnök, tisztviselő, egyetemi polgár stb., kinek valamennyinek több képzettsége s legtöbbnek szebb társadalmi összeköttetése és több pénze is van, mint neki, vele egy és ugyanazon ruhában jár? Olyan embert, aki szégyent hoz a cs. és kir. uniformisra, egyszerűen el kell csapni a tiszti rangból, ha tartalékos, ha berufs-tiszt. Szigorítsák meg egyáltalán a „Würdigkeits-Erklärung“-ok körüli eljárást; ne lehessen tiszt más, csak valóban komoly, tisztességes ember, de azután ne tételezzék föl se tényleges, se tartalékos tisztről, hogy az a tiszti egyenruhát közbotránkozásra fogja viselni. A katonatiszti becsületbíróságok eddig is sokkal szigorúbban ítélkeztek a tartalékos tisztek, mint a ténylegesek fölött. Egy kis kávéházi illetlenség, melyet a tartalékos tiszt egyenruhában követett el, teljesen elég volt, hogy rangjáról lemondassák, míg a tényleges tisztnek ugyane genreban végtelen sokat néztek és néznek el. De ez ellen nincs szavunk, mert a tartalékos tisztek, ha nincsenek szolgálatra bevonulva, anynyira kiesnek a katonai fegyelem hatásköréből, hogy annak teljes erővel kell sújtani, ha egy-egy szerencsétlent elér; — különben a tartalékos tisztek elfelejthetnék azt is, hogy ily fegyelem általán létezik. Megvolt tehát eddig is a fegyver a tényleges tisztikar kezében, melylyel kiüthetett minden olyan tartalékos tisztet rangjából, aki a tiszti egyenruhán foltot ejtett. Miért kelle tehát a monarcia valamennyi tartalékos tisztjére hivatalosan, hadügyminiszteri rendelettel rásütni a megbízhatlanság bélyegét ? Miért kell kimondani, hogy az a tartalékos tiszt, ki háború esetén ép úgy köteles vérét áldozni „für Kaiser und Vaterland“, mint akármelyik „Berufs-Offi- Mai számunk 12 oldalt tartalmaz.