Budapesti Hírlap, 1888. szeptember (8. évfolyam, 242-270. szám)

1888-09-01 / 242. szám

1888. szeptember 1.' BUDAPES­XI HÍRLAP. (242. sz.) közt, szívesen tapsolt, a szerzőket buzditólag ki­hívta s pár számot meg is újrázott. Különösen tetszettek Somlóné, Frank Boriska és Nyilasi. ..! (Mesterházy Kálmán) rajz- és festőisko­láját, szeptember hó 1-én újra megnyitja. Jelentke­zők bármikor felvétetnek havi 8 írt tandíj mellett, Üllői­ út 24. szám alatti műtermeiben, a­hol hölgy­­tanítványok rendelkezésére külön műterem van be­rendezve. Rablóvilág a Balkánon. — Saját tudósítónk távirat­a. — Szófia, aug. 81. Az az erélyes akció, melyet a kormány a rablóbandák ellen indított, minden tekintetben eredményre vezetett. A bandák szét vannak ugrasztva és a­kiket el nem fogtak, azok si­etve menekültek át Macedóniába, hol a török hatóságok nem igen zavarják őket. Egy másik sokkal fontosabb eredmény azonban az a ma már bebizonyított tény, hogy­ a rablótámadásoknak politikai hátterük volt; bizonyítja ezt számos más körülményen kívül az is, hogy a Szófiá­ban elfogott rabló, ki a bellovai bandának volt tagja, elfogatása előtt oroszokkal érint­kezett. A vizsgálat kiderítette, hogy a rablók összeköttetésben állottak azok­kal az orosz konzuláris hivatal­nokokkal és tisztekkel, a­kik Battenberg herceg idejében oly végzetes szerepet játszottak. A kormánynak bizonyítékai vannak arra nézve, hogy a rablóbanda lázadási kí­sérleteket tervezett, de a hatóságok ébersége megakadályozta azokat. A vizsgálat tovább folyik. Paiblohajsza Szófiában. Nagy a rémület néhány nap óta a bolgár fő­város lakosságának körében. A rablók egyik fenye­gető levelet a másik után küldötték a jobb módú polgárokhoz, kik mindannyian a rendőrséghez fordul­tak oltalomért, egy-egy jól felfegyverkezett zsan­­dárt kérve személy- és vagyonbiztosságuk vé­delmére. A rablók néhány nappal ezelőtt D­a­n­i­e­l szerb ügyvivőt akarták elrabolni, ez a tervük azon­ban nem sikerült. Ezzel egyidejűleg annak is hire járt, hogy a bellovai banda „titkár“-ja, Kriszto S­z­a­v­o­v, Szófiába érkezett és jövetelét be is jelentette levélben egy barátjának, a­kivel régebben együtt szolgált a katonaságnál. Ez a barátja azon­ban megmutatta a levelet parancsnokának és erre nagy tanácskozás tartatott. Elhatározták, hogy Sza­­vovot megérkezéséig nem bántják. A „titkár“ úr meg is jött délután, elhajtatott­­a katonai tábor előtt s olyan előkelően viselte magát, hogy senki sem sejtette benne a bandita főnököt. Alig hogy a városba érkezett, észrevette, hogy szemmel ■ tartják. Ezért megparancsolta kocsisának, hogy hajtson keresztül­­kasul a városon, hogy a kémeket megtéveszsze. De már későn volt. Az őrjáratok nyomában voltak s éppen abban a pillanatban fogta körül egy lovas­csapat, midőn ki akart hajtatni a városból. A hara­miát a prefekturára vitték, hová óriási néptömeg kisérte el. Ide hívták nemsokára Bindert is ■ szembesítették Szavovval, a­kfi melegen üd­vözölte egykori foglyát. A bellovai rablást nyomban beismerte s a prefektusnak 194 fontot adott át abból a váltságösszegből, melyet Binderért és Landlerért csikartak ki. Egy szerb útlevelet is találtak nála. Részletes vallomást még nem tett, de azt hiszik, hogy fontos leleplezésekkel fog szolgálni, mielőtt a jól megérdemelt akasztófára kerülne. Való, hogy rablásért egyszer már halálra ítélték , csak­hogy akkor tévedésből a testvér­­öcscsét kötötték fel. A közönségnek megengedik, hogy Szavovot a cellájában meglá­togassa. Kara Sztojanov elbeszélése. Kara Sztojanov szófiai fényképész, ki tudva­levőleg váltságdíj nélkül szabadult meg a rablók fogságából, igen érdekes dolgokat beszél a rablók nyilatkozataiból. — Ti nem kedvelitek az oroszokat? kérdezők a rablók és azután elmondták, hogy Stambulov miniszterelnököt akarták elfogni és 100.000 török fontot kértek volna érte. „De azért nem állunk jót, hogy Stambulovot a váltságdíj átvétele után meg nem öltük volna.“ Magának Ferdinán­d fejedelemnek e 1­ r­a­b­l­á­s­á­t is tervezte­k, midőn a Bille ko­lostorba utazott és szerintük a dolog csak azon múlt, hogy a bandának kilenc tagja nem érkezett meg kellő időben arra a helyre, a­hol lesbe, kellett volna állni. „A fejedelemnek“, mondák „egy haj­szála sem görbült volna meg, mert ebben az eset­ben Ausztria-Magyarország megszállotta volna Bul­gáriát, ennek bekövetkezését pedig nem akartuk.“ A rablók ezután tudakozódtak Sztojanovnál Bulgária politikai viszonyai és Ferdinánd fejedelem helyzete felől. Végül kijelentették, hogy ha a kormány ke­gyelmet ad nekik, visszatérnek békés foglalkozá­sukhoz, de ha nem, úgy a tavaszra még több banda fog alakulni és a városokat is fogja veszé­lyeztetni. A gyomai gyilkosság. — Saját tudósítónktól.— B.­Gyula aug. 31. Egy pár nap előtt — e hó 27-én — gyilkolta meg Nádudvari Antal gyomai kubikos N­é­­m­e­t Jenő munkafelügyelőt és V­á­r­a­d­i-S­z­a­k­­máry Arisztid, a csabai vizsgálóbíró, a mai na­pon már be is fejezte a vizsgálatot s annak érdekes iratait a megtört bűnössel együtt már át is szállí­totta a gyulai törvényszékhez. Az épp oly gyors, mint sokoldalú vizsgálat meglepő eredményekkel szolgál. A tanuk egybe­hangzó vallomásai egészen más színben tüntetik fel a bűntényt, mint néhány fővárosi napilap tudósí­tása. Az elkövetett gyilkosság elmaradhatatlan kö­vetkezménye volt a megölt munkafelügyelő ember­telen bánásmódjának: a kubikosban társainak so­káig visszafojtott elkeseredése, a titokban táplált boszu tört ki. Német munkafelügyelő robusztus, hatalmas erejű, típusa volt azoknak a munkavezetőknek, a­kik ellen nem most fordul először a sanyargatott munkás boszuállása. Idegessége, igazságtalansága a munkásokat már régen keserítette, de szólni se mertek, mert a vállalkozóval olyan munkaszerződé­sük volt, hogy a legkisebb — akár látszólagos — engedetlenségért vagy békétlenségért bérüket s munkájukat vesztik. Hát tűrtek inkább. Éppen csak hogy korbácsot nem kaptak, de jaj volt nekik, ha munka közben megálltak egy percre. A vállalkozónak, Deutsch Emilnek és munkavezetőjének, érde­kében állott, hogy kubikosai mennél többet dolgoz­zanak, mert ehhez arányítva járt nekik ki a haszon az államtól. Viszont a kubikosoknak is meg­volt az érdekük, hogy mennél többet dolgozzanak, köbmé­­terenkint járván ki nekik a fizetség. De igyekezetüket — a vállalkozás hasznára­­-­ mesterségesen akarta fokozni Német munka­felügyelő s ennek az volt az eredménye, hogy a munkások közül sokan szívesebben dolgoztak 20 kr. átlagárral a kincstárnak, mint 30 krral a vállal­kozónak. A fizetést is rendetlenül teljesítették, min­denféle levonásokat eszközöltek, a­mit a munkások sehogysem ismernek el igazságosnak. A fizetéses napokon mindig volt baj, káromkodás, szörnyül­ködés, így esett az elmúlt szombaton is. Nád­u­d­­v­a­r­i Sándor — a gyilkos bátyja — nem mehetett el aznap a pénzéért, hát másnap ment el. Akkor Német azzal utasította el, hogy már más kivette a pénzét, kérje attól. A hivatkozott pedig azt állította, hogy nem vette fel, hát a munkás megint csak Némethez fordult. Az biztatta, hogy majd megadja, de a­mikor pár nap múlván — a munka színhelyén, a Körös gyomai gátján — megint követelte pénzét a munkás, durván elutasította: „Nekem más dolgom is van!“ mondván. Kevés vár­­tatva, a­mikor a káros ember tétlennek látta a munkafelügyelőt, megint csak megszólította a pénzéért. Német erre dühvel támadt rája és összeszidta. A szóváltókhoz 40—50 lépésnyire dolgozott csendesen Nádudvari Antal, aki, mikor meghallotta a munka­felügyelő szitkozódásait — az eseten különben is el­­keseredve — fogta ásóját, letisztította róla a földet, lassan megindult Német felé és óriási szerszámával halálos ütést mért annak fejére. A munkafelügyelő élettelenül rogyott össze, a gyilkos pedig bátyjához fordulva, rámutatott a tetemre: „M­ár most meg van a béred, húz­d­­d le a csizmáját!“­ ­i Aztán megindult hazafelé, bement a községházára, de korán reggel nem volt ott még senki. Később talál­kozott egy városi rendőrrel, a­kinek megmondta a dolgot s bekísért­ette magát. A gyilkos — verekedésért már többször bün­tetett — katonaviselt fiatal­ember, börtönében csen­desen viselte magát, nem bánja bűnét, mert azt hiszi, hogy társaiért állt boszul. „Tudom, hogy kapok tíz-húsz évet, de nem bánom !“ — így szólt nyomban a gyilkosság után. Elképzelhető, hogy a gyomai közös munká­­latok, — melyek a vállalkozó kezében vannak — nem folynak tovább minden izgatottság nélkül. A vállalkozó csak zsandárfedezet mellett mer tovább dolgoztatni , még igy is félös, nem támad-e ott va­lami szerencsétlenség. Robbanás a zurányi meganitgyárban. — Saját tudósítónk távirata. — Zurány, aug. 31. Nincs még egy éve annak, hogy Schühker és társa zurányi (Mosonmegye) meganitgyárában szörnyű katasztrófát idézett elő egy robbanás. Ugyanebben a gyárban ma ismét r­o­b­b­a­­nás történt. Csodás szerencsének köszönhető, hogy ezúttal emberélet nem esett áldozatul, de a gyárépületekben szörnyű pusztítást mivelt a robbanás­­ felzavarta az egész környék népét, mely elejétől fogva olyan nyugtalansággal nézett a veszedelmes gyárra. Az esetről a következő részleteket jelent­hetem : Ma reggel negyed 8-kor történt a robba­nás a gyárnak ama pavillonjában, a­hol a nitrogli­­cerint állítják elő. Javában folyt a munka az egész gyárban, a nitroglicerin-készítő pavillonban is dol­goztak munkások. Négyszáz kilogramm nitroglicerin volt a pavillonban felhalmozva. Ez a tömeg még ed­dig ismeretlen módon meggyulladt.Mikor a nitroglicerin felületéről felszálló kékes lángokat a helyiségben dolgozó két munkás észrevette, rög­tön belátták a veszély nagyságát: h­a a nitro­glicerin akkor felrobban, élőlé­­lek nem menekül egy sem a gyár­ból. A két ember szerencsére ennek dacára nem veszítette lélekjelenlétét. Rohantak a szelelekhöz, kinyitották valamennyit, hogy a levegőn a nitro­­glycerin gyorsabban elégjen. Azután menekültek ki a szabadra, fellármázva az egész gyárat. A gyár igazgatója maga adta meg a vészjelt, mire a pavillonrendszer szerint épített gyár összes épületeiből tódultak ki a munkások és nagy sietség­­gel hagyták el a gyárat. Körülbelöl egynegyed órá­nyira lehettek már a gyártól, kinn a mezőn, a­mi­kor egyszerre irtózatos dörgés rengette meg a le­vegőt, a lángot fogott nitroglice­rin felrobbant, valószínűleg a keletkezett gázok nyomása következtében. Olyan erős volt a robbanás, hogy hangja elhallatszott négy óra járásnyira. A kis domb, me­lyen a gyár emelkedik, sűrű, fehéres felhőkbe volt borítva. A­mint a füst oszladozni kezdett, akkor tűntek elő egymás után a gyár épületei romban he­verve, vagy pedig szörnyen megrongálva. Teljesen elpusztította a robbanás a veszede­lem fészkét, a nitrogliceri­n-k­é­s­z­­­t­é­m­iű­­helyt, valamint a kémiai laborató­riumot. Elpusztult az a 18 t – 11 e­s k­é­­szítő házikó, mely a robbanás helyével szem­ben feküdt. Erősen megrongálódott azonkívül a gyár valamennyi épülete, az egész gyárban nem maradt egyetlen ép ablak sem, a szörnyű rázkódás bezúzta valamennyit. Szerencsére a nitroglicerin úgy volt felhalmozva, hogy csak 100 kilogramm állott egy rakáson. Csak annyi robbant fel, nem mind a négyszáz ; egy ilyen robbanás el­törölte volna a gyárat teljesen a föld színéről. Az első segítséget a megrémült munkásnép­­nek a katonaság nyújtotta : egészségügyi csapatok, a­melyek a hadgyakorlatokról éppen akkor vonul­tak át a közeli falvakon, Pozsony felé. A robbanás után tisztjeik vezetése alatt roh­amlépésben siettek a katasztrófa helyére s az elsők közt voltak, a­k­ik a gyár romjai közé behatoltak. A kár most még kiszámíthatatlan, de két­ségkívül rendkívül nagy. A munka

Next