Budapesti Hírlap, 1888. október(8. évfolyam, 271-301. szám)

1888-10-10 / 280. szám

Budapest, 1888. Vik­. évfolyam 280. sz._________ Szerda, október 10. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukászi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. Kalap­ utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Hitelforgalom fi/Magyarországon. Budapest, okt. 9. A pénz- és hitelgazdagság Magyar­­országon, a modern gazdasági fejlődés­nek adja mértékét. A föld kiterjedése, termőképessége keveset változhatnak ; használati értéke a terményeknek s állatoknak keveset változik ; de az ér­ték­mérő pénz szerint becsülve, ugyan­azon föld, termény, állat lényegesen különböző vagyont képvisel. Korunk­ban a pénzforgalom élénksége az egész gazdaságon uralkodik s ez adja a kul­csot kicsinyben és nagyban egyesekre és az egész országra nézve a vagyono­­sodáshoz s a vagyonfelosztáshoz. Gaz­dasági haladás és hanyatlás máskép nem ítélhető meg, mint forintokban s a pénz forgalmát legbiztosabban a hitel­intézetek kimutatásaiból menthetjük. A statisztikai hivatal legújabban a hitelintézetek működését teszi közzé. Érdekes számok. Hogy a nagy közön­ség figyelmét statisztikai adatokkal fá­rasztjuk, ne vegyék olvasóink rossz né­ven. Bizonyító erővel bírnak ezek s tájékozást nyújtanak. Az adatok 1886. december végéről szólnak ; a két utolsó év még föl nem dolgoztatott. A kérdéseket egyenként vetjük föl és egymásután. Ha nincsenek is szoros összefüggésben egymással, együttesen tájékoztató képet nyújtanak. Hitelintézeteink száma 1873-tól 1886-ig,­ tehát 13 esztendő alatt, 490-ről 980-ra emelkedett, tehát éppen kétszer annyi. Ez már magában véve ékes ta­núsága annak, hogy az ország pénz­­ereje növekedett. Pénzereje és hitel­­szükséglete, mert e kettő egymást ki­egészíti. Bankok nem keletkezhetnek, ha nincs rá pénz és üzlet, mely nyere­séggel kecsegtet. Nem kell azonban hinni, hogy a hitelintézetek számszerinti nagy szapo­rodása­ hasonló arányban áll azok tőke­erejével, mely a hitelforgalomnak ala­pul szolgál. Leginkább a kisebb taka­rékpénztárak és szövetkezetek száma növekedett, úgy, hogy ezek képezik Magyarországon a pénzforgalom alap­ját és szervezetét. Ilyen takarékpénztár és szövetkezet volt 831 s azok száma azóta is tetemesen növekedett. De sőt a bankok is tetemes részben keveset különböznek a takarékpénztáraktól és szövetkezetektől s leginkább csak ne­vük és alapszabályaik , nem pedig működésük eltérők. Bízvást állíthat­juk , hogyy az osztrák-magyar bank s a budapesti tíz elsőrendű hitel­­intézet kivételével, a többi mind kis vagy középbank számba megy, a 100 ezeren alul vagy a fél millión alul levő befizetett tőkével. Hogy e bankok szá­ma így felszaporodhatott, mutatja, hogy a vidéki kisebb körökben mily élénk hitelszükséglet uralkodott és uralkodik. Látjuk, hogy 2000 frttal hitelszövetke­zetek alapíttatnak. Tíz-, busz- és har­mincezer forinttal takarékpénztárak és népbankok keletkeznek, melyek, dacára az igazgatósági és kezelési nagy költ­ségeknek, betéteik és váltóforgalmuk után, jelentékeny üzletet nyereségesen folytathatnak. Ennek nyitja egyszerűen az, hogy míg a takarékbetétek után rendszerint 4 és 5, kivételesen 3 vagy 6 százalék kamatot adnak, a leszámítolt váltók­nál 8—10—12 százalék kamatlábot szá­mítanak. És a vidéki közönség Magyar­­országon ekkora kamatot fizet, akkor, midőn a bank­kamatláb az osztrák­­magyar jegybanknál s az első buda­pesti hitelintézeteknél 3—4 százalék volt éveken keresztül. Sem­m­i ennél jobban nem bizonyíthatja az o­s­z­­t­r­á­k-m­a­gyar bank szerv­e­­zetének meg nem felelő voltát. Magyarország jegybankjának feladata volna kielégiteni a magyar közönség hitelképes részének hiteligé­nyeit. De mivel ezt tenni vonakodik, nagykereskedők és eszkomptőrök bank­jává vált s a fizető közönség kényte­len a kis bankoknál s ezek által ama közvetítők közbenjárását venni igénybe, kik giróikkal a pénzt ennyire megdrá­gítják. A vidéki kereskedő, iparos vagy földbirtokos kénytelen váltóját a vi­déki kis intézeteknél nyújtani be, hol őt ismerik s aláírását honorálják. De a vidéki takarékpénztárnak nem lé­vén elég pénze a betétekből, maga is hitellel dolgozik. A váltót Bu­dapestre küldi egy másik bankhoz, vagy eszkompterhöz, ki tovább az osztrák­magyar bankhoz juttatja, így az osztrák­magyar bank 3 százalékos pénzét­ 2 százalék­kcal drágítja a fővárosi közve­títő, 2 százalékkal fllebbezi a vidéki takarékpénztár, 1 százalékot számít ke­zelés és igazgatási költségekre s az eredeti adós, mire a pénz hozzá eljut, 8 százalékos kamatot fizet. És ez még tisztességes, mert igen sok esetben 10, sőt 12 százalékot vesznek tőle a ke­­vésbbé lelkiismeretes vidéki hitelintéze­tek karizsi igazgatóságai. És ezen segíteni csal­ úgy lehetne,­ ha a kormány és a törvényhozás a h­i­­tel­kérdés megoldását komolyan kezébe venné s a reformot az osztrák-magyar jegybankon kezdené. Hogy a hitelintézetek felszaporo­dása nem áll arányban tőkeerejük gya­rapodásával, bizonyítja az, hogy befize­tett tőkéik és tartalékalapjaik összege 1883-ban volt 160 millió 326,396 forint, 1886 végén pedig 209 millió 516,497 frt. Míg tehát a bankok száma 100 szá­zalékkal emelkedett, tőkeerejük csak 20 százalékkal gyarapodott. A magyar hitelügy életképességé­ről s a magyar nép takarékosságáról örvendetes bizonyságot tesz az a tény, hogy dacára a mostoha körülmények­­nek, adóemeléseknek, agrárius válság­nak és iparpangásnak, a takarékbetétek és felgyűlt kamataik összege 1873-ban 174.208.372 írtról 1886 végén 434.108.740 írtra emelkedett. Az utolsó évben 29 milliót tett a tőkésítés eme neme. S a takarékosság népünknél kevésbbé a gaz­dagok, hanem a szegények és közép­­sorsunk tulajdonsága. 1886-ban a betéti összegekből 1­30 százalék volt 10 fo­rintnál kisebb, 18—38 százalék volt 10— 50 frt, 13 53 százalék volt 50—100 frt, 30-04 százalék volt 100—500 frt, 11 százalék volt 500—1000 frt s mindössze a megtakarított milliókból csak 15 szá­zalék volt 1000 frtnál magasabb beté­tekben. Nem áll tehát, hogy a magyar nép pazar, csak legyen mit megtaka­rítania. Érdekes a váltótárca is, mely a 13 esztendő alatt 126.578,317 forintról 267.605,038 frtra emelkedett. Ebből a szűkmarkú osztrák-magyar bank csak 44.564,474 frt kölcsönt nyújtott. A for­galom élénkülésével lépést tartani egy­általán nem igyekszik. Magyarországon kevés az értékpa­pír. Ezt sajnosan bizonyítja az a kö­­rülmény, hogy értékpapírokra a bankok 1873-ban 33.117,676 irtot adtak kölcsön, s e kölcsönök összege 1886-ban sem emelkedett , többre 37.103,693 írtnál. Maguk az intézetek azonban tetemesen szaporították értékpapír vagyonukat 29 millióról 91 millióra. Legszomorúbb része a magyar hi­telügynek a föld nagymérvű eladóso­dása. E tekintetben a takarékpénztárak túllicitálják a földhitelintézeteket. Igen meg kellett szorulva lennie a magyar gazdáknak, hogy adósságaikat, melyekre ingatlanaikat jelzálogilag a bankok ré­szére lekötötték, 1873-ban 166.840,111 írtról felrugtatták 359.556,655 írtra, a legnagyobb hitelösszegre, mely a ma­gyar statisztikai kimutatásokban elő­fordul. S minthogy a bankóik csak első vagy legfeljebb második helyre kölcsö­nöznek földbirtokra, kisbirtokra s pa­raszt­telkekre pedig kölcsönt nem igen adnak, mekkora lehet az az összeg, mely ezentúl a magyar földet terheli, s a magyar birtokos-osztályt fenyegeti? Íme, itt van a legnagyobb vesze­delem. De nálunk ezzel sem törődik senki Kiki gondoskodjék magáról, segítsen magán a hogy tud, s ha nem tud, bukjék- e mi számunk 14 oldal.

Next