Budapesti Hírlap, 1889. január (9. évfolyam, 1-29. szám)

1889-01-01 / 1. szám

Budapest, 1889. IX. évfolyam I. sz, 7m L _ L-L-l 1 .. jfjMyj. Kedd, január i. Budapesti Hírlap Előfizetési árak; Egész évre 14 fit. félévre 7 frt, negyedévre 8 frt óü kr.. egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap ; hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai J ó z 3 e f. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kalap-utca 16. sz, Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Tiszelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fónnakadást szenvedjen. Magyar politika. Budapest, dec. 31. Ezer esztendeje lesz ez idén, hogy a magyarok el kezdték a honfoglalás müvét s itt e földön magyar államot alkottak. Azóta ez az állam folytono­san létezett s benne a magyar nemzet volt az uralkodó. Ennek dacára e hazá­ban most is sokan vannak, kik nem magyarok s olyanok is, kik magyarokul tekintetni nem kivannak, sőt sokan, kik a magyarok ellenségei s ellenségei annak, hogy ezen állam itt magyar legyen. Hogy ennyi századok óta a ma­gyarok nem tudták az itt lakó népeket egy nemzetté egyesiteni s megmagya- rositani, a múlt időknek megfoghatat­lan mulasztása s a régi magyar állam­férfiak és az uralkodó osztályok végte­len nag 3r hibája. Mi mindent lehetett volna itt tenni és elérni, mennyivel si­keresebben lehetett volna megvédeni a hont, törökök és németek ellen, ha csupa magyar lakja, ha az ősök, kik királyok, föurak és nemesek voltak köz­tünk, akként cselekesznek, miként fran­ciák, spanyolok, angolok és németek, kik hazájukban idegen nemzetiséget k budapesti hírlap tárcája. 1888. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Elmondom az éli tizenkét ősz hajszá­lamnak a történetét. Ez a tizenkét ősz hajszál az 1888-ik évben támadt, havonkint egy. Ha aztán, a történet már meg lesz örökítve, akkor nyugodtan kihúzhatom őket. Mert ez a sors yár tizenkét hősömre. Januárban az állatkert nagy sors­játékot rendezett, mert az állatok erősen hul­lottak. Ujesztendei ajándékul én is kaptam egy sorsjegyet s lázas kíváncsisággal vártam a hú­zás napját. Csak a medvétől rettegtem, hogy megnyerem, legjobban szerettem volna egy kis tengeri malacot, mely hivatva lett volna pótolni az elmaradt uj esztendei malacot. Nyertem egjr beteg vaddisznót. Mikor kimentem az állatkertbo megnézni, szeren­csémre már haldoklóit. A felügyelő azt állí­totta, hogy elélhet még két _ esztendeig. _ En nagylelkű’ arccal lemondtam róla az állatkerti javára, de nem fogadták el. A felügyelő azt inondá, hogy örülnek, ha megszabadulnak tőle. Én erre" ki j el en tettem, hogy majd más­nap érte jövök. — Elküldjük mi azonnal, egy jó erős vasketrecben, — felelt az udvarias felügyelő. — Nem, nem, majd holnap. nem tűrtek, hanem rajok adták nyel­vüket és jellegüket, felhasználva e célra az állam és az egyház minden eszkö­zeit, az áldást, a hol ez fogott, a kar­dot, a hol ez kellett. így lettek maguk­ban kompakt erős nemzetekké, nagy kultúrával, sőt foglaltak idegen álla­moktól s terjeszkedtek mások rovására a szomszédban, vagy távo 1 gyarmátok­ban. Mi magyarok pediÉT*3^tH^zágot lenntartottuk s a szabadságot, de nem tartottuk meg az országot magunknak, hanem kiosztottuk bennszülött és be­vándorlót! idegeneknek, németeknek, oláhoknak, oroszoknak és szerbeknek. Magunk pedig a felsőbb körökben el- németesedtünk, az alsóbb nép osztály­ban eltótosodtunk és eloláhosodtunk, erre van számos példa, egész községek, egész megyék. Hát ennek oka a múltban a latin nyelv és a nemesi kiváltságok, melyek a jobbágynépet s a városi polgárságot nem tekintették a nemzet részének s nem méltatták több figyelemre, mint hogy szolgáljanak, uka azután a törők- dulás, mely az alföld magyar népét, a Dunántúl és a Marosvölgy magyarsá­gát rabszijon Kis-Azsiába hajtatta, hogy velük a törököt szaporítsa, melynek lietyét később a bécsi kormányok s az elnémetesedett magyar >főnemesek svá­bokkal, menekülő szerbe.ókéi, engedel­mes tótokkal és oláhokkal töltötték be. Ukai a magyar kormányok, melyek Po- zson37ból és Bécsböl, a nemzeti politi­— Úgy ? Ön lo akarja tyakáról rázni a vaddisznót V Ezt nem engedhetjük. Az állat­kertre nagy veszteség háramlanék ebből. Hó, oroszlánosok ! — kiáltott be a kopár erdőbe. S felmerült két nyugat-ferencvárosi orosz­lánetető hatalmas alakja. Fogcsattogtatva kö­zeledtek. — Ezt az urat ne ereszszótek ki az állat- kertből, — s e parancs után a zordon fel­ügyelő távozott. Hat óra volt, éppen az oroszlánok ete­tési ideje s a két óriás magával vitt az „orosz­lán-lak“ feliratú épületbe. Itt egyszerűen be­tettek a párduckaiickába s csak egy vékony pléhlomez választott el a husszagtóí izgatot­tan bömbölő fenevadtól. Az etetők a véres darabokra szabdalt bust berakták a többi ketrec égjük felébe s aztán rábocsátották az oroszlán-, párduc- és leopárdokat. Körülöttem már minden ketrecben faltai: a vadak. Csak az én ketrecem elválasztó ajtaját kaparta még hiába az illető párduc. Ekkor támadhatott az első, a j a n u á r i ősz hajszálam. Hirtelen el- orditottam magamat : — Viszem a disznót. Az oroszlánetetök már el is feledtek, s megdöbbenve nyitották ki az ajtót. A mint én ezen kiléptem, rohant be a másikon a párduc, egyenesen utánam, azt hívén, hogy a napi husporciója menekül. Sokáig nem felejtem el azt a pofát, melyet utánam vágott, mikor az ajtó lecsattant előtte. E percben jelent meg a felügyelő s kezét vsamra téve, monda : Mai csásmnk 18 oldal, kától félve, a magyart és a magyar nyelvet elnyomták, német uraknak és katonatiszteknek kedvezve s kizáróla­gos használatát fenntartva a holt latin nyelvnek, államban és iskolában, hogy mellette századunk első harmadáig, a magyar m-clv épp úgy, mint a tót, szerb, vagy oláh, csak nemzetiségi nép­nyelv maradjon, se el ne ismertessék, se ne fejlesztessék, se no terjesztessék; mig ellenben a német a kamarában és a városokban, a katonaságnál és egyebütt a latin mellett hivatalos nyelvül szere­peljen s társadalmilag az udvar és arisz­tokrácia részéről mindennemű előnyben részesült s általánosan taníttatott. Az egyházak is hibásak, mert Pázmánt ki­véve, a kát. főpapok a magyar nyelv- vel alig törődtek. A keleti ős prot. egy­házak pedig nemzeti szervezettel bír­ván, valóságos nemzetiségi egyházakká lőnek, a lutheránusok Erdélyben s a felföldi városokban germanizáltak, a tót megyékben tótositottak, az oláh papok oláhositottak, csak a magyar papság- nem magyarosított, mert katolikusok és reformátusok egymástól szedték el a prozelitákat s a többiekkel nem törőd­tek. A régi országgyűléseket sem ment­hetjük fel a vád aíól (Erdélyt kivéve), hogy, midőn már az egész világon nem­zeti volt a törvényhozás, hazánkban a tek. K. és R. minden egyéb dologgal inkább törődtek, mint a nemzeti lét kérdésé­vel, s e közömbös tömegben az olya­nok. mint Felsöbüki Nagy Pál, ritka ki­— Ön szerencse gyermeke. A nyert disznó megdöglött. — Hála Istennek, — kiélték, s ezzel ro­hantam boldogan haza. Este vettem csak észre újdonatúj ősz hajszálamat. F ebruár iusban egy kitűnő magán- kifőzö helyre tettem szert, a hol havi 15 fo­rintért kitűnő ebédet kaptam. Az volt a szo­kás, hogy a mintegy tizenöt—húsz tagból álló társaság betűrendben vett a tálból. A mint én beléptem, két T-vel és egy W-vel kezdődő ur kilépett, s egyszerre én lettem az utolsó. Sohase felejtem el azokat a rostélyos- csontokat, Dunavizzel háromszor föleresztett leveseket, melyek én hozzám leérkeztek. A mi élvezhető volt a tálakban, azt az utolsó előtti rendesen mind kivette, s nem hallgatott senki a háziasszonynak arra a kérésére, hogy tessék jobban beosztani a dolgot. Egy napon a háziasszony uj vendéget vezetett be. — Wittenberg ur — mutatá be a tár­saságnak. Csöndes derültség futott végig a társa­ságon. Sokan sajnálkozólag néztek a jól táp­lált fiatal medikusra. Én két kézzel kaptam rajta s kezét erőteljesen megrázva, bemutatám magamat. Végre egy ember, a ki utánam kö­vetkezik ! Leült mellém a kijelölt he / re s láttam, hogy milyen jóizüeket nyel, mikor távolról a rogyásig megrakott kolbászos tálat közeledni látta. Nem számolt a közbülesö éhes koszto-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék