Budapesti Hírlap, 1889. szeptember (9. évfolyam, 240-269. szám)

1889-09-01 / 240. szám

Budapest, 1889. IX. évfolyam 240. sz. Vasárnap, szeptember I. Budapesti Hírlap Előfizetési árak • Egész évre 14 írt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap; hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kalap-utea 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., Tidéken 5 kr. Thömmel báró Belgrádiban. Budapest, aug. 81. Megnyertük Hengelmüliert, hogy Belgrádból elbocsáttatott. Az igaz, hogy nehezen ment el onnét. Minden balsikere megerősítem látszott őt állá­sában. A külügyminisztérium ügyetlen­ségeiért kitüntetésekkel jutalmazta s minélinkább követelte a hazai közvéle­mény visszahivatását, annálinkább ott hagyta Belgrádban mindaddig, mig a szerbek is követelték Hengelmüller ur távozását s azonnal a bécsi kormány engedett s visszahívta. Kártyázni tu­dott csak Milán királylyal s talán so­kat vesztett, mert az ex-király igen sajnálta, hogy öt Belgrádban viszont nem láthatta. Különben reméljük, hogy Hengelmüller urnák lesz alkalma diplo­máciai érdemeit szaporítani — Portu­gáliában. Helyét sok keresés után Thömmel bárónak adták, egy osztrák ezredesnek, ki Dalmáciában szolgált Rodits és Jo- vánovits alatt s német neve dacára délszláv eredeténél fogva alkalmatos­nak találtatott, hogy a krivoszcsiai föl­kelés után barátunk, Nikita fejedelem udvarához Cettinjébe küldessék diplo­máciai misszióba, hogy Ausztria és Magyarország s Montenegró között a harmóniát helyreállítsa. Ez neki külön­böző császári és királyi ajándékok árán sikerülvén, az ezredes ur monarhiánk délszláv diplomatája par excellence. Kétségkívül Thömmel báró azért szemeltetett ki Belgrádba követül, mert gratissima persona a szerbek előtt. Hát hiszen ez nem baj. Egy osztrák törzs­tisztnek, akárminő nézeteket vall, nincs más meggyőződése, mint a császár. Megbízhatóságában tehát kételkedni nem lehet s azt fogja cselekedni, a mire utasítást kap Bécsböl, azt ugyan nem tudhatjuk, csak a külügyminiszté­riumból, vagy pedig a hadügyminiszté­riumból, a kabinetirodából és Albrecht főhercegtől is : nem-e informáltatik az iránt, hogy mit tevő legyen ? Mert az ilyen katonatiszt-politikusok minálunk egy különös fajtája az állam­férfiaknak, kikkel sohasem tudjuk, hogy hányadán vagyunk. De e politizáló ka­tonák eszesek s Thömmel báró is az. Attól nem tartunk, hogy Hengelmül- leriádákat fog elkövetni. Igenis, mi Thömmel bárót elég ügyesnek tartjuk arra, hogy Persianival és Riszticscsel szemben politikát tudjon csinálni. Hogy és mint: a jövő fogja megmutatni. Arról szó sincs, hogy ma­gyarbarát legyen, mit belgrádi köve­tünktől csakugyan jogunk volna meg­követelni. De hát mi nem vagyunk ér­zelmi politikusok s csak jó szolgálato­kat teg3Ten, nem bánjuk, akármint érez ö. Elég belátása van, hogy Magyaror­szág határszélén igyekezzék a mag3'a- rok iránt előzékeny lenni, miután Ma­gyarország hivatalos képviselője. Thömmel bárónak egy orosz lap, a ,,Novoje Vremja“ egy kész programmot tulajdonit, hogy mint akarja ő Szerbiát megnyerni Ausztria-Magyarországnak. E programm nem lehet igaz, mert ha igaz A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJI Utazás. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Ebből a kis falusias belvárosból szeretek esténkint kijárni oda, a hol Budapest igazi metropolis: a központi pályaházba. Szívesen adom magamat által az illúzió édes bolond­ságának. E magasbavesző üvegbolt-haj tások alatt, az elektromos lámpák éles fehér fényé­ben, a vonatok robogása között, az egymás hátán tolongó sokaságba ékelve az a jámbor hitem támad, hogy ez a nagyság, ez az élet, ez a mozgalom igy van végesvégig, az újpesti szigettől a Csepelig, a budai hegyektől a Ba­kos homokjáig s a hol én vagyok, az csak a partja egy várostengernek, egy népóceánnak: az igazi végtelenség, az igazi hullámzás még messze innen, bent kezdődik. Idegeimet megfeszíti a zaj, a csöngetés, fütyülés, az ütköző vagonok; feltámad bennem a „helyváltoztatás ösztöne“ (hogy németül mondjam), valami kerget, valami üz; azt hi­szem, minden kocsi arra van, hogy beleüljek és eszembe jut, hogy mily mámoros, nyugasz- talón nyugtalan az álom, mikor végig nyúlunk a vörös bársony vánkosokon és hallgatjuk, a mint a kerekek egyforma ritmussal zökkennek át sinröl-sinre, az ablakok tízféle hangon zö­rögnek és csörömpöl a sok lánc, beszél a megelevenedett vas, mig kint sötét, üres és néma a világ. Fantáziámat mégis legjobban izgatja a kőszénszag. Ópium, hasis, dohány, bor, asszony és minden, a mi arra való, hogy az agyvelőt megzavarja: nem hat úgy rám, mint ez az illat, a százezer óv előtt kővévált erdők lehelete. Gondolatim előtt köddé válik minden gát, a távolságok megszűnnek, a geo­gráfia gyermekes fogalom lesz. A kőszénpára az utazás lelke. Egyszeriben ott vagyok a nizsni-novgorodi vásáron, „kozák hajszolja fél- vad lovait“, a tarka sátrak alatt Ázsia nép- áradata nyüzsög, tele a levegő csodála­tos hangokkal, szikár kínai legény üget mellettem, lengő copffal, otromba saruban, izzadt vállán zsákot zötyögtetve. Majd pálma- erdő imbolyog a délibábban, pirámisok három­szögei vetnek árnyékot a sivatagra; a flamingó mint piros zászló röppen el fejem fölött, teve­karaván baktat a Nílus töltésén és az iszapból hüselő bivalyok szögletes fekete feje bukkan elő. Világvárosok ragyogó sugárutai nyilnak meg szemem előtt, aranyos kupolák fiirdenek a napsugárban, palotasorok között emberek hangyabol}’a nyüzsög, kocsik ezrei robognak a puha faburkolaton, fény, lárma, élet ... A következő pillanatban pedig a mozdulatlan zöld vizen sötét gondola csúszik, kihalt palo­ták száz éve zárt ablakai alatt s messziről úgy szól a szomorú harangszó, mintha a ten­ger mélyéből jönne, egy elsiilyedt város hir­volna, a szentpétervári lapnak nem le­hetne róla tudomása. Azért se lehel igaz, mert kissé merész s a bécsi poli­tikának s különösen Kálnokynak soha senki még merészséget nem lobbantha- tott szemére. A ki magára hagyta Bul­gáriát s veszni engedte befogásunkat Belgrádban és Bukarestben, csakhogy kerülje a konfliktust Oroszországgal; ki jóhiszemüleg örült Riszticsnek és elhitte biztatásait, mig a szerb események meg nem győzték öt arról, hogy ellenünk rut játékot űznek ott lenn regensség és minisztérium, pártok és sajtó: az aligha fog oly tervekkel és ajánlatokkal jönni Szerbiának, melyek a belgrádi ha­talmasok által kétségkívül elutasittat- nának, de ha elfogadtatnak* okvetetlen az orosz háborút vonnák maguk után, vagy legalább Bulgária orosz okkupá- cióját. Ugyanis az orosz lap hire szerint — mely elárulja a pánszlávok félelmét, Thömmel Szerbiától azt követeli, hogy Ausztria-Magyarországgal katonai kon­vencióra lépjen és gazdasági egységbe olvadjon monarhiánkkal. Más szóval aféle viszonyba hozná Szerbiát hozzánk, mint van Bajorország vagy Szászország Németországhoz. Kétségkívül ez meg­oldás, s mi több, természetes volna s ezért félnek tőle a pánszlávok, hogy megtörténik. De ha megtörténik: ők az okai, nem mi, mert ők hozták Szerbiát válságba, mi nem. Nekünk eszünk ágába se jutott Szerbia függetlenségét érin­teni s mi azt tiszteletben tartjuk ma is, de a szerbeknek és muszka bará —— ........ — ------i —i—iS5 m ondójának ... Erre aztán egy zónás asszony ság oldalbataszit a táskájával és megint otf állok a perron égetett cserépkockáin. De az ébredés csak egy pillanatig tart Pillantásom odaesik a sínekre és ez a fényes vas hipnotizál. Végignézek a vágányon, ho gyan fut hegyes szögbe a pályaház mentén és hogyan tűnik el kint a sötétben, a hol jeladó­lámpák vörös és zöld szemei hunyorodnak. Telkemet magához rántotta a két sin, mint a mágnes és gondolatom végigrohan rajta, sebe­sebben a villámszikránál, végig, végesvégig. . . Keresem, hol végződik ez az örökké egyforma, páros vas-csik ; hol fogy el, hol nincs több belőle . . . Páris, Berlin, Moszkva, Madrid, Bóma : egy pillanat alatt voltam mindenütt, de a két sin csak ott szalad előttem tovább, titokzatosan, utolérhetetlenül. Követem útjá­ban, fáradtan, pihennivágyón, mint Ahasvérus. Átrohanok vele alagutakon, hegytetőkön, fo­lyamokon, levegőben függő hidak szövevé­nyén ; az imént Tamerlán sírja mellett repül­tem a pusztában, most a genfi tó mosolyog rám s a jéghegyek szele játszik hajammal ; itt az égre irva az Eiffel-torony ösztövér A be­tűje, amott magyar ménesek vernek porfelle- get a róna fölött; egyszer turbános fejekre pillantok le, másszor,gyárak kéményei állnak sort mellettem ... Es a sínnek csak nincs vége. Most már gondolat nélkül, vakon szá­guldók, mint mikor a hagymázos beteget űzi álma a semmiben, a sötétségben ; de im egy Mai ssámuak 16 oldal.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék