Budapesti Hírlap, 1889. november (9. évfolyam, 301-330. szám)

1889-11-01 / 301. szám

Budapest,1889, Péntek, november 1 IX. évfolyam 301. sz. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 írt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mi dennap ; hétfőn és ünnep ntán való nnpon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kalap-utca 16. sz- Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. G-yilkos halál, Budapest, okt. 31. Borzasztó lelki katasztrófák tárul­nak fel előttünk, valahányszor olvas­suk, hogy ember embert gyilkolt, vagy önmagát szánta halálra. Nem ritka ki­vétel többé társadalmunkban, hogy va­laki halálra szánja magát s az életet tépve szétrombolja a természet és az emberiség törvényeit. Fájón emlékszünk vissza, midőn az egész ország és az egész világ megdöbbent a szörnyűsé­gen, hogy királyi trónunk örököse, szü­leinek büszkesége, nejének szerelme, gyermekének apja, nemzetek reménye, kinek a kötelességek fényes pályája in­tett, összeroncsolva hanyatlott sirjába, keresve a halált, nem egyedül. Micsoda kor ez, hol a legelsők s legnagyobbak élni nem birnak ! A halál szédítő vá­gya őrült akarattá fejlődik s boldogo­kat és boldogtalanokat letaszít a gyil­kosságba. Térjünk vissza gyorsan a ter­mészethez, mely élni szeret. Az az igazság : élni tudni és akarni, az a nemesebb kötelesség. A szenvedés is, élve, lehet becses az érző szívnek. Ki siratja a halottakat is ápoló kegye­lettel ? Nem a halottak, hanem az élők. Ki gondoskodik a tehetetlen emberi­ségről ? Csak az élők szeretete, mely a gyermekeket oltalmazza s neveli, az öregeket megtámogatja, a szegényeket segíti s az emberiség minden munkáját, feladatát elvégzi. A halottaké e földön csupán az emlékezet. De kiket az isteni természet rendje közülünk elszólitott, hogy enyhén, sze­meiket behunyván, költözzenek tovább, azokért ha könyeink folynak, bána­tunk megnyugvást talál az emberi ren­deltetésben, hogy születve célunk meg­halni, ha erőnk élni kifogyott. De arra nem született senki, hogy önmaga ves­sen véget életének. S ha az emberi törvény a legnagyobb bűnnek a gyil­kosságot tekinti, melyre a legnagyobb büntetést, a halált szabja a biró, hogy a ki mindent elvett mástól, mindene elvétessék az olyannak, hát az emberi erkölcs bírája, a lelkiismeret, hasonló ítéletet mond azokra, kik a gyilkos fegyvert nem másra, hanem saját szi­vüknek szegzik. Nem szabad az életet elveszteni. De hát körültekintve, rémülve lát­juk, hogy itt egy anya gyermekeitől el­válik örökre, keresve magának a sirt menhelyül. Amott egy fiú anyját gyil­kolja meg, Vácott történt s a pénz volt tettének indoka; egy gazdag férj, ki palotában lakott, megölte feleségét s magát szerette volna megölni, hogy' el­kerülje boszujának boszuját, büntetését. Az újvidéki törvényszék fogja rá kimérni az igazságot. Debrecenben egy fiú meg­öli apját, egy leány anyját és önmagát s ennyi borzadály okozója, a vétkes, szörnyen bűnhődik, ha kegyelmet kap. E rémdrámák körül sűrűn csoportosul­nak a közönséges öngyilkosságok s amerikai párbajok, mind megannyi jele, hogy társadalmunkban elveszett a lelki egyensúly. Megzavarodva az emberek, nem tudják, mit cselekesznek s oly könnyelműséggel, vagy gonoszsággal, minőre csak az erkölcsi téboly képes, de az erkölcsi tudatnak vetemednie sza­bad nem volna, rohannak rontva a ha­lálba. Elpusztítják magukat és elpusz­títják a népben a józan gondolkozás és az igaz érzés iránti közvéleményt. Miben keressük okát annak, hogy a jelen korban oly gyakori, a mi min­denütt a múlt századok alatt kivételes volt, az öngyilkosság? Három okát ad­hatjuk: a nevelést, az élvezetet és a szédelgést. A nevelés hiánya magyarázza meg, hogy az emberek vad ösztöneiknek hódol­nak s nem hallgatnak sem a lelkiisme­ret természetes szavára, mely int a gonosztól s irtózik a sötét haláltól, sem pedig az ész tanácsára, mely megta­nítja az embereket kötelességeikre és arra, hogy mindenki képes elviselni a7 élet terhét, mert annak súlya nem ne­hezedik reá egyszerre, hanem fel van osztva percekre és a percek váltakozó buját, gondját mindenki tartozik és tudja tűrni. Hanem a nevelésnek nem szabadna oly hiányosnak lenni, mint nálunk, hogy sem az észnek nem biz­tosítja uralmát az ösztönök és akara­--------riwrni---------1 ri —-------m—- -----------r- -g Ä BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. A bűnös nő. — A Budapesti Ilirlap eredeti tárcája. — A büntetőjog kiváló érdekességét nagy mértékben fokozza az a körülmény, hogy abban a nők is jelentékeny szerepet játszanak. A női jellem sajátossága, szenvedélyeinek és kedélyváltozatainak sokfélesége minden téren érvényesül, de sehol sem lép oly élesen elő­térbe, mint a büntetőjogban. Itt ugyanis a valódi igazságot keressük, a bűnösséget az egyén erkölcsi értéke szerint mérlegeljük s a büntetést ezzel akarjuk összbangzásba hozni. Ehhez azonban a biintevö egész lelkíiletének, cselekménye indító okainak és céljainak isme­rete szükséges; s ha ezek kikutatása már álta­lában is a legnehezebb feladatok közé tarto­zik : úgy a nehézség csaknem legyőzhetetlen- nek tűnik föl, ha e feladatot a nőkkel szemben akarjuk megvalósítani. Hisz a nő jellemének legsajátosabb vonása a rejtélyesség s ez nem csak az individuumok, hanem az egész női nem sajátszerűsége lévén : ezzel szemben véges emberi elmével ki tudná megtalálni a helyes mértéket, melylyel a bűn ösvényére tévedt nő erkölcsi értékét megmérni s igazságos bün­tetését felállítani lehetne. Nehézséget okoz már az a kérdés is, váj­jon a nő ugyanama beszámítás alá vonandó-e, mint a férfi ? A megoldás attól függ, hogy mit tartunk általában a nő szellemi képességéről és erkölcsi erejéről. Plato kétségbe vonta, hogy a nő Isten képére volna teremtve, mig Arisztotelész elis­merte embernek, de hozzá tette, hogy szel­lemi fogyatkozásban szenved s minthogy a régi népek nem igen tudtak fölülemelkedni o felfogáson : náluk a férfi és nő egyen­lőségéről még a büntetőjog terén is alig lehe­tett szó. Krisztus a nő és férfi egyenlőségét hir­dette, de tanítását e tekintetben is, mint sok másban, elferdítették és meghamisították. Sokan már azt tanították, hogy a bűn a nő által gyökerezett meg az emberi természetben s e mellett a babonát és sötétséget terjesztvén : ezek révén oly bűnöket tulajdonítottak a nő­nek, melyek azt a legaljasabb színben tüntet­ték föl. A fiatal és szép nőre könnyen ráfog­ták, hogy varázsló, a vén és sipitó hangú pedig alig kerülhette ki a méregkeverés és boszorkányság gyanúját. „Mulier taceat in ecclesia!“ Ez volt a középkor jelszava s az egyházi atyák hathatósan figyelmeztették az ekként lealacsonyított női nemet, hogy ne tö­rekedjék függetlenségre. A nő szellemi és erkölcsi tejlődése tehát nem előre, hanem hátrafelé ment s nem cso­dálkozhatunk, hogy még a XYII-ik században is vita tárgyát képezte, vájjon ember, vagy állat-e a nő. Ebből persze mindenki azt kö­vetkeztetné, hogy abban az időben kisobb mér­téket alkalmaztak a bűnös nőre, mint a töké­letesség magasabb fokára helyezett férfinemre. A középkor jogászai azonban nem vonták le ezt a következtetést s különbséget csak a ha­lálbüntetés végrehajtásában tettek, a mennyi­ben a férfit felakasztották vagy kerékbe tör­ték, ellenben a nőt vizbe fojtották vagy mág­lyán égették el. Ez volt az egyetlen udvariasság, melylyel a középkor jogászai a női nemnek adóztak. A felvilágosodás korszaka meghozta a nő méltóságának elismerését s erkölcsi értékének javulását is. A női nem kultusza azonban, mely most már rohamosan tért hódított, szin­tén megtenné a maga kinövéseit. Garibaldi, az ismert nő-imádó, egyebek közt azt irta, hogy az Istennek, ha egyáltalá­ban emberi alakot ölthetne, a nő alakjával kellene bírnia, Denton Erzsébet pedig Uj-Ame- rikában, valamint Eliza Farnkam Izlandban valóságos női forradalmat támasztottak s meg­írták a nők evangéliumát, melynek dogmái a következők : a nő tökéletesebb lény, mint a férfi ; a nő úgy viszonylik a férfihoz, mint a férfi a gorillához ; a férfi csak az állat kép­mása, mig a nő az égiek rangsorozatába tarto­zik, látnoki képességénél fogva a legfőbb ha­talomra hivatva. Szerintük az inspiráció min­den, az ész pedig csak bizonytalan vezető, mi abból is kitűnik, hogy a férfi századokon át nem volt képes eszével az élet főigazságát, a női nem természetes fölényét felismerni. Az eféle túlzások természetesen érintetle­nül hagyták azokat, kik a nö-kórdéssel komo­lyabban foglalkoztak. így például a francia és spanyol kriminálisták még újabban is azt vi­tatják, hogy a nő értelmisége és erkölcsi ereje kisebb a férfiénál s e szerint bűntetteit arány­lag kisebb büntetéssel kellene megtorolni, mint a férfiakét, mig a jó öreg Carrara megtisztelt« a nőket azzal, hogy a büntető jog terén egyen­lőkké tette őket a férfiakkal. Mai számunk 16 oid&l.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék