Budapesti Hírlap, 1889. december (9. évfolyam, 331-360. szám)

1889-12-03 / 333. szám

Budapest, 1889. IX. évfolyam 333. sz. Kedd, december 3. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 írt, negyedévre 3 írt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik midennap , hétfőn és ünnep után való napon is. P-“lel és szerkeszti dr Csukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV. Kalap utca 16. sz Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Obstrukció. Budapest, dec. 2. A budgetvita harmadik hetében még mindig arról szól a vita, hogy az ellenzék követeli Tisza Kálmán lemondását, ő maga pedig és pártja ezt megtagadják. A küzdelem igazán rettenetes, de nem érdektelen, mert nagy szellemi erővel vitatik. Az igaz, hogy a nagyobb szellemi erő az ellenzéken van, a nagyobb számerő a kormánypárton. Ebből a kormányelnök mellett önmaga és fia szólottak, Jókai és Gajáry, Hegedűs és Wekerle, no meg Horváth Gyula is kétszer. Nem állítjuk ezekkel szembe az ellenzéki szónokok névsorát, olvasóink emlékeznek rá, hogy úgy a mérsékelt ellenzék, mint a függetlenségi párt legjelesebb erői naprólnapra kiállottak, jó szereposztással, nagy beszédeket mondani, melyeikben, ami okot a miniszterelnök ellen felhozni lehet, mind felsorolták. De azon régen túl vagyunk, hogy okokkal és szép beszédekkel a magyar parlamentben a legcsekélyebb dolgot is keresztül vinni lehessen, nemhogy egy kormányt megbuktatni. Ígez tehát e beszédeknek hatása csak a közönségnek szól, melynek nálunk nincs szavazata a politikában. A parlamentben mind e beszédek pro és kontra csak arra valók: tüzelni a pártokat, kiki a magáét, kitartásra. A kormánypárt azt hiszi, hogyha Tisza kitart, Tisza pedig, hogyha a kormánypárt kitart, mindketten meg vannak mentve s nem kell megbukni, ami nekik igen keserves lenne. Hogy a politika céljait hogyan szolgálják tovább ilyen állapotukban, azzal kevesebbet törődnek. Viszont az ellenzék azt reméli, hogy ha támadásét változatlan erélylyel így folytatja, tarthatatlanná teszi Tisza Kálmán pozícióját, akármekkora többség legyen mögötte, mert végre is, ha valamely fal alá van ásva, a hátulsó támasz meg r°m gátolhatja összeomlását. Ahol értelmi és erkölcsi fegyverekkel győzni nem lehet, ott az ellenfelek mérkőzése az erőszak eszközeihez szokott nyúlni s ezt tapasztaljuk parlamentünkben. Az ellenzék heves lett, a kormánypárt dacos. Az ellenzék lehetetlenné akarja tenni Tisza Kálmán megmaradását, a kormánypárt nem akarja őt elereszteni. Kétségkívül Tiszát sokkal könnyebb marasztalni, mint meneszteni. E tusából, mely*, — mihelyt a miniszterelnök beszél — inkább dulakodás, mint vitatkozás: győztes egyik fél sem lett még idáig, hanem igenis kifejlődött oh* életre-halálra való harc, melyben egyik félnek okvetetlen tönkre kell menni, mert a kiegyenlítésnek barátai és szószólói meg nem hallgattatnak. A parlamentarizmus ez elfajulása miatt mindenik párt a másikra hárítja a felelősséget. Azt, hogy a kormány a hoztunk, az a bárányfelhős derült láthatár, mely reánk mint öregekre lemosolyog. És midőn végignéztük e négyszáz és egynéhány képet, álljunk meg kijövet a főlépcső egyik sötét zugában (a választás könnyű : az egész lépcsőház sötét) és lelki szemünk előtt még egyszer végigvonulni hagyván a látottakat, kérdesek, od érdemes kísérőm : hol láttad megörökítve ama történelmi nevezetességű eservényt, mely „szebb tettekre hevitt, hol láttál egy cserjés faluvéget, egy csalitos síkságot, egy sziklás hasadéktól, melynek,láttára jó lélekkel felkiálthatsz valami, én ezt a tájat ismerem ! ez a Dunántúl, az a Tisza köze, amaz a Hargita töve. Hol láttad ábrázolva földnépünk délceg járását ? ellesve annak szegletes, de szimpatikus gesztusait ? megfigyelve temperamentumát ? A felelet végtelenül elszomorító és ott függ a falakon : néhány közepes sikerű tájkép, még közepesebb sikerű zsánerkép ; és ami ott sem függ, az a történelmi képírás ! Egy-két elkényszeredett kísérlettől eltekintve, az eseményekben gazdag magyar történelem egyetlen motívuma sem tudja lelkesíteni festőinket arra, hogy azt megörökítsék ! Az Anjouk, a Hunyadiak korát, Rákóczy küzdelmeit, dicsőséges 48—49-ki szabadságharcunkat egyes képeslapokba való illusztrációkban leírjuk s nincs róluk egy számottevő történelmi kompozíciónk. Pedig a jelenkor a képirás eleméhez nagyon szerény igényeket támaszt s nem méri azokat egy Da. Vinci, Tizian, Salvator Rosa mértékével. Megelégszik, ha világtörténelmi aktusok egyes részletekben, csaták, ütközetek kisebb epizódokban vannak feldolgozva és nem bánja, hogy a régi fzesvéderőtörvényjavaslattal hibázta el dolgát a azzal rontotta meg helyzetét, hogy tehát a baj forrása politikailag mélyebb és távolabb fekszik, mint a mai jelenségek: az emberek már elfeledték. Pedig hinc derivata ciades s Tisza Kálmán a 14. és 25. §§-okat nem tudja kiheverni. Hovatovább, annál rosszabb. S ma már csakugyan ott vagyunk, hogy törvényhozás és kormányzás a fennakadás veszélyében forognak. Ezért látszik elkerülhetetlennek a válság, nem pedig a képviselőházi jelenetekért, vagy hogy Tisza maradni akar, vagy nem akar s a többség bízik-e benne, vagy sem, mert ez, ha bízik, ha nem bízik, mindig ugyanaz a szótöbbség marad, ha szavazni hívják. Az ellenzék elkeseredése innen magyarázható, hogy minden parlamentáris eszköz hiábavaló. S ez elkeseredésében folyamodik a közbeszólásokhoz, kinevetéshez s kiabáláshoz, melylyel a miniszterelnököt zavarja. E miatt most már a kormány és párthívei keseredtek el, de nem tudván magukon segiteni, előbb az elnököt hívták fel, hogy csináljon rendet s mikor látták, hogy ez sem bir az ellenzékkel, az ellenzék pártvezéreit kezdték nógatni, kérni, felelőssé tenni, vádolni a rendetlenségekért, melyek a parlamentben történnek E pártvezérek, kik maguk nem vettek részt e csatározásban, híveiket elégszer intették csöndre s a felelősséget ma............................. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. A magyarság az őszi kiállításon. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Barangoljuk be szives olvasóm mi is egyszer az őszi kiállítást, mi laikusok, (és ne szégyenük magunkat ez elnevezésért) kik nem keressük azt, hogy micsoda nagynevű mesterek szállanak le az Olympusról s küzdenek műveikkel a dicsőség babérának egy-egy leveléért, kik nem törődünk azzal, hogy ennek a munkája jobb-e amazénál, hogy az idén Péter hanyatlott-e jobban avagy Pál, X tett-e nagyobb előmenetelt vagy Y? Ke akarjunk bírálgatni, hanem keressük fel a művészet templomát egyszerűen azért, amiért azt naiv lelkek még néha felkeresni szokták: hogy a napi munkában, az élet küzdelmeiben kifáradt képzeletüknek szárnyat, szemüknek gyönyörűséget, lelküknek friss ihletet szerezzenek. Kalauzt, tárgymutatót hagyjunk a küszöbön kívül, — nehogy a neveket ismerve, itt előítélet, és elfogultság, amott rokonszenv módosítsa imresszióinkat. Csak egyet ne feledjünk el a rangolásaink közepette: azt, hogy te és én, nyájas kísérőm, mind a ketten ama földdarab szülöttei vagyunk, mely, hogy egy nem éppen ismeretlen közhelylyel éljek, „a Kárpátoktól az Adriáig“ terjed, s mint ilyenek, talán elsősorban hevülnénk apáink tetteinek dicsőítésében, gyönyörködnénk saját fajunk szépségében, vagy eredetiségében, s megnyerné tetszésünket az a síkság, melyben mint gyermekek lapdáztunk, az a lankás erdőzng, melyben mint ifjak ábránkok méretei összezsugorodnak modern szalonokban felaggatható képekké. A történelmi festészet, eme hiánya nemcsak a művészet általános nívóját sülyeszti, de kimondhatatlan kárt okoz nemzeti önérzetünk fejlődésének, faj-büszkeségünk ápolásának. Egy sikerült képmetszetben, fotográfiában ezerszeres példányban kolportálva, a legutolsó kunyhó falát is díszítheti és nevezetesen hozzájárul ahhoz, hogy lakója előtt ismertté legyen az a történelmi nevezetességű esemény, az a dicsőséges, avagy szerencsétlen küzdelem, melyen lelkesedhetik, tanulhat, avagy okul. Ismertté teszi inkább, mint egész könyvtárak, melyeket azokról a tudósok légiója összeirt. Bezzeg átérezték ennek kulturális és nemzetiségi fontosságát a franciák ! Ők 1870— 1871-ben nem arattak sok harci babért s festőik — egy Détaille, Neuville, Blant s mások — még e levezetést is fel tudták használni arra, hogy belőle maguknak dicsőséges fegyvert kovácsoljanak, melylyel a féldre tepert nemzeti önérzetet fölébresztették, abba uj bizalmat leheltek s amely fegyverrel visszavágjanak a gőgös győzőre és ezzel azt sokkal tartósabban sebezzék egy vesztett csatánál. Talán nekünk nem volna hasonlóra szükségünk ? Elég hatalmasak, tudósok, eléggé magyarok vagyunk arra, hogy nem férne ránk egy kis önbiztatás, vagy ha úgy akarjuk, egy kis sovinizmus ? Bizony nagyon is ránk férne. Csakhogy persze az ily művek kompozíciót is igényelnek a többek közt, meg sok jellem- és egy kevés történelmi- és kosztüm-tanulmányt, ami nem igen egyeztethető össze néha a megélhetés — de igen gyakran a minél többet produkálás és gyors meggazdagodás feltételeivel. számunk 2® oldal.