Budapesti Hírlap, 1890. szeptember (10. évfolyam, 241-269. szám)

1890-09-01 / 241. szám

szervezkedve, olyan, mint a félig fölfegyverzett ka­tona. De ha orgánumai folyton készen vannak, győzelmünk biztos. „Pártunk elveinek diadala érde­kében, úgymond, te többet tehetsz, mint azok a nagy hangok, a­melyekre nem lehet bizton számí­tani. Még meggyőződve róla, hogy minden igaz független érzelmű hazafi téged támogat.“ (Zajos éljenzés.) Molnár képviselő hangsúlyozta ezután, hogy mindenik pártnak az a célja, hogy kor­mányra jusson. „Így kell nekünk is, úgymond, ha­zánk érdekében elveinket megvalósítanunk.“ Végül kijelenti, hogy az erdélyi részekben, a­hol jól isme­rik Ugrón Gábort, föltétlen bizalommal vannak iránta. Beszédét így végzi : Csak előre! Éljen Ugrón Gábor! (Hosszantartó lelkes éljenzés.) Most Ugrón Gábor kezdett szólani általános, feszült figyelem mellett. Öt negyedóráig tartó be­széde alatt a tetszésnek tomboló vihara tört ki minduntalan. Nem új programm az, úgymond, melyet kecs­keméti beszámolója említett. Régi, mint az igazság. Úgy járt ő is, mint az, a­ki alakot talált rikító szí­nekkel befestve. Letépte a rikító színeket és gyö­nyörű, formailag tökéletes remekműre, szoborra akadt. E szoborba semmi sem kell, csak az élet. A­mint ez az ember lerántotta a szoborról a rikító szí­neket, úgy mutatta be ő is, hogy milyen lehetne a független nemzet. (Éljenzés.) Nem kell új Pro­gramm ! Századokon át szenvedéseink megérlelték törekvéseinket, hogy legyen a nemzet az, a­mi volt: független, önálló. Oly dicső múlttal bíró nemzet lehetetlen, hogy államisága berendezésében más érdeket szolgáljon, mint csak a magáét. Ma, midőn minden állam lé­téért küzd, nem szabad egy népet idegennek ál­dozni, mert a küzdelemben a rövidebbet hozza, bármennyire pótolja is elvont erejét lelkesedéssel. 1867 előtt is be volt iktatva törvényeinkbe, hogy önállók vagyunk, de jogunk csak papiroson volt, mert ármány gátolta. A jognak életet kell adni, a jog institúciók által juthat élethez. Az 1848-iki tör­vényhozás látta el jogainkat törvényekkel. V. Fer­dinand által szentesítve van Magyarország önálló külügye és hadügye. Jött a szabadságharc. A zsar­nokság a nemzet törvénykönyvére is rátette kezét. A nemzet e könyvből merítette erejét, hogy újra visszaszerezze jogait. 1867-ben megkötötték a kö­zös ügyes alkut. Az ország, mely közös védelemre volt kötelezve, vérét, ifjúságát idegen tisztek, ide­gen nyelv alá helyezte. Bebizonyult, hogy a­kik a kiegyezést megkötötték, nem jártak el kellő óvatos­sággal ; anyagi érdekeinket csaknem feláldozták ak­kor. 1869-ben megalakult a balközép. 187­2-ben Ló­­nyai megakasztotta az ellenzéket. Az ellenzék férfiai azt mondták, hogy nem akarják tovább folytatni a küzdelmet és Tisza eldobva lobogóját, kormányra jutott. Ugrón ezután erős, éles kifejezésekkel aposz­trofálja Tisza kormányának működését, mely a köz­szellemet elfojtotta. Én, úgymond, 1874-ben sem ta­gadtam meg elveimet. Silány rágalom tehát azt állítani, hogy most, tizennyolc évi múlt után, erre képes vagyok. (Dörgő éljenzés.) Akkor, 1874-ben, nem írták körül a párt célját, hanem a­ki az ország függetlenségét óhaj­totta, az belépett. Az ellenzék csekély volt s csupán arra gondolhatott, hogy a jogokat megőrizze, emlé­keztessen rájuk és demonstráljon minden szolgai cselekedet ellen. Következett a boszniai okkupáció, mely megtöltötte a függetlenségi párt sorait. Ki-ki a maga pro­grammjával sorakozott a párthoz. A nyolcvanas évekbben a képviselők egyrészt Szikszaynál tanácskozásra gyűlt és mérsékelt irányú függetlenségi párti nyilatkozatot tett, melyet Eötvös Károly remek tolla fogalmazott. Ekkor a párt kibé­kült. Irányi követelte a personai unió fölvetését. S midőn a párt ezt sarkpontjául kimondta, Irányi el­fogadta az elnökséget, melyet bölcseséggel, buzga­lommal megtartott. (Éljenzés.) Téves tehát azt hinni, a­mit Herman mondott, hogy 1874-hez kell ragaszkodni. Most már a párt elve körvonalazva van: nem ismer más közös ügyet a personal uniónál, mely irányt szab. Független az ország háromféleképp lehet: mint köztársaság, a mostani uralkodóval, avagy más uralkodóházzal. Meg kell szabni az irányt, őszintén és nyíltan kell han­goztatni, hogy minden kételynek eleje vézessék. Mi a pragmatika szankció alapján állunk. (Viharos taps, dörgő éljen­zés.) Ha egy pártban két irány van, egyik, mely lojális, a másik, mely azt mondja : a pragmatika Szankciót régen csinálták, el lehet hagyni, akkor plusz irány minuszszal áll szemben. Ebből folytonos civakodás, súrlódás, fondorkodás támad; egyik irány kijátszani igyekszik a másikat határozatok alapján vagy azok nélkül. Ez ellen harcol a szóló. A 48-a­s pártot a 49-e­s iránytól meg kell tisztítani. Vannak közte olyanok, kik április 14-ét elfogadják, mások azt mondják : elfo­gadják az uralkodó házat, de követelik, hogy a ki­rály lemondjon az osztrák császári koronáról. Ez a törekvés és a pragmatika szankció alapján álló két ellentétes irány együttműködése a gyakorlati élet terén lehetetlen. Kik a függetlenségi párt 49-esei ? Ki az a Herman ? Nyílt kártyával kell játszani! Tiszta bort kell a pohárba tölteni ! Ne bujkáljon senki szavak mögé ! Elég szé­gyen, hogy oly irányt követnek, melylyel nyíltan nem mernek előállani, mert tudják, hogy a magyar nép józan esze elítéli őket, hogy a közvélemény le­sújtaná őket. (Percekig tartó taps.) Kik azok a 49-esek ? Ez év április 10-én a Budapesti Újság­ban megjelent egy közlemény, amely tudatta, hogy április 14-ének megünneplésére birottság alakult; elnöke Károlyi Gábor, versírásra fölkéretett „lapunk szer­kesztője, Ábrányi Emil, ki azt készséggel meg is teszi.“ (Egy hang közbeszól: Bismarck!) Ugrón felszólította mindkettőt, hogy óvakodjanak e lépés­től . Irányi szintén ezt tette ; következése az volt, hogy az­ ünnep elmaradt. E körülmény bizonyítja, hogy azok a bizottsági tagok választóik tudta és hite nélkül 49-esek. Ott van a jámbor jó Csanády, a­ki mindig hangoztatja, hogy: „Bár jönne el a szél, m­ely a magyar király fejéről lefújja az osztrák császári koronát.“ (Derültség.) Ha ezek nem 49-esek, akkor nem tudják, hogy mit tesz az inkompatibili­tás. Távozzanak ők a pártból! Legyünk néhánynyo kevesebben, de ne le­gyen fondorlat, uralkodás hanem mint előre tö­rekvő sereg támadja meg a párt a kormányt, fegy­verezze le, vetkőztesse ki hatalmából. Nem párt­bomlás ama néhány emberrel való megapadás , e­r­­kölcsi gyarapodás lesz. Ők elriasztják az intelligens elemet a párttól, mert Magyar­­országon forral álmát nem akar senki. (Zajos helyeslés, dörgő taps.) Személyoka is van mondja Ugrón, az illetők­kel küzdeni. Tisza ugyanis a véderővita alatt de­­tronizálási törekvésekkel vádolta az ellenzéket Ugrón akkor azt mondta, hogy ez rágalom és ápril 14-én néhányan őt dézsmálni akarták. Furcsa az, mikor valaki, mint Hernan Ottó, „csak“­ a messze jövőbe lát. Uralkodóházunknak 72 férfi tagja van és a királyi ház ki nem halt. Hogyan szállna tehát vissza a királyválasztás joga a nemzetre ? Erre Her­man mint természettudós nem számol ? Az erdélyiek 1881-ben programmot attak, mely annyira jó, hogy most mindenki reformátori működés gyanánt üdvözli f­ölelevenítését. Ugrón ezután hosszasan szól a delegációról, ismert elveit fejtegetve kijelenti, hogy a delegáció eltörlendő, ámde ellenőrizni kell és­­, ha e kérdés fölvettetnék, most nyílt kérdéssé tenné a delegá­cióba való bemenetelt. Olvassa Polónyi Gézának választói előtt mondott beszédét, melyben azt kérdi, hogy: A muszka cár sabja meg politikai működé­sünket? Polónyi szernt erkölcstelenség kimondani, hogy a függetlenségi párt, ha többségre jut, bele­megy a delegációba, tegyük föl, úgymond Ugrón, noha még messze vagyunk tőle, hogy a király föl­szólítja Irányi pártelnköt a kormány megalakítá­sára. Megrázkódtatás nélkül egy nap alatt nem le­het nemzeti hadseregünk. Meg kell osztani, fokoza­tosan kell a nemzeti hadsereget átalakítani, minden évben egy hadtestet. (Tudom, teszi hozzá, hogy ezért is lesz mit szenvednem!) A közös ügyekből lassan kint kell kibontkozni s erre néhány év szük­séges. Addig új intézményt nem szabad alkotni, hanem­ bele kell menni a delegációba, a­mig vég­zik a „gügyét“ is, a­ki összeboronálja a házas­ságokat. A kiszemelt leány, ha elfogadja a széptevést, mely a szombat esti beszélgetések­ből áll, egészen a legény hatalmába jut. Va­sárnap délután tánc van az új szegedi népkert­­ben, de csak a legény engedelmével táncolhat ott mással s jaj annak, a­ki tánc közben, mi­kor a párok külön válva járják a frisset, el­kapja: életre, halálra szóló verekedés támadhat abból. A népkert egyetlen kirándulási helye a hetvenezer léleknek. Ott találkozik vasárnapon­­kint az egyes városrészek népe: Palánk ra­gyogó úri lakossága, a Felső-város hetyke délceg ifjai, Alsó-város ősi familiái, a Rókusz ,város kackiás menyecskéi. Itt mulat együtt az élő földművelő, szegény és gazdag. Más hely, hol az izzó nyári napokon egy kis árnyékhoz jutnának, alig van. A Makkos erdő, a másik kiránduló hely, elpusztult az 1879-ki árvízben, s ma már ma­gánosok szántóföldje. Szatymaz pedig, hol sző­lős kertjeik és gyümölcsöseik vannak, messze van a várostól. Itt terem a jószü könnyű kar­­­cos, az úgy nevezett buckás, mely a szegedi nép konyhájának kiegészítő része. Pedig a szegedi konyha olyan, hogy há­látlanság lenne mellette könnyedén átsiklani. Egész sor különlegessége van. A világhírű hal­paprikás, melyet a benszülött bölcsőjétől a koporsóig meg nem un, melyet itt oly kitünően tudnak elkésziteni a halbeli nagy bőségben, ve­gyesen aprítva a bográcsba különböző halfajo­kat s melyhez öreg, még latin iskolákat járt halászok deákul mormogják a receptet: „ha­beat colorem, odorem et saporem.“ A káposztá­nak is (alföldi néven a töltött káposzta , szárma) itt tudják legjobban megadni a módját: „egy­­zor füle, egy sor anja, egy sor kövérje, egy sor töltelék.“ Hát a felséges tarhonya, a finom almás pite, az omlós csöröge, a „hosszú“ lére eresztett, csipetkés csirkepaprikás, melynek titka a szegedi paprika csodálatos izében van! A szegedi polgár ügyes gazda és kitűnő munkás. Földjét még a hírhedt bolgár kertész­nél is jobban miveli. Egy hold paprika­ földből néhány száz forintot húz ki évenként. A pap­rikatermesztés évi jövedelmét félmillióra be­csülik. Takarékosságukra jellemző adat, hogy pusztán az alsóvárosi népnek (mely a város ősnépe és sok apró vonásban elüt a felsőváro­sitól) másfél—két millió forintnyi betéte van a „szeged-csongrádi takarékpénzt­ár “-ban. Ehhez csak akkor nyúlnak, ha valahol eladó föld akad. A roppant határ is kevés már nekik, gyorsan terjeszkednek kifelé a kun pusztákra. Annyira takarékosak, hogy a szegedi polgár előtt a fényűzés majdnem erkölcstelennek tet­szik. („Elpusztul az a ház — tartja egy köz­mondásuk — melynek pávája és jegenyefája van.“) De azért jól él, vasárnap télen szín­házba viszi a családját, a­hol nem ritkán pa­rasztleányok ülnek a páholyokban, egy sorban a város előkelőivel. Ezalatt ő maga künn a sógorral, vagy a komával egy kis borozgatás­nak ered, fordulván ilyenkor elméjével a to­rony alá, t. i. a közügyekre, melyeket a tor­nyos városházán intéz a magisztrátus. A köz­ü­gyek iránti érdeklődés hagyományos. A város meglehetősen szövevényes gazdasági ügyei min­denkinek a száján vannak, mert roppant fekvő­­ségeit részben házilag kezeli a hatóság, részint bérbe adja. Régente egy-egy beavatott tisztvi­selőjét azzal az indokolással választa meg újra és újra, habár különben ingrata persona volt is, hogy „lehetetlen elcsapni, mert csak ö­lelme tudja, mink van.“ A szegedi ember jelleme általában nemes : nem egészen nyílt, de egészen nagylelkű. Jó szivű, igazságos. Szívós, de nem makacs. Erős, nyers, de nem durva. A magyar cívisek érde­­sebb vonásai itt csak bágyadtan szelídített alakban lépnek föl. Demokráciája őszinte, va­lódi magyarsága természetes, ment az aff­ektált cafrangoktól s ezért hódítóbb. A város ma­gyarságában és demokratikus levegőjében min­den idegenszerű elem felolvad. A bevándorló magyarrá válik; a címerére kevély nemes át­idomul köztük polgári gondolkozásuvá. A negy­venes évekből több példát lehetne felsorolni, hogy a beköltözött nemes családok néhány évi itt tartózkodás után a polgári kötelékbe vétet­ték föl magukat. Ma Szeged bent magyarosit, kifelé rajokat, bácsit. Különösen Torontált ma­gyarosítja. Évenknt négy-ötszáz sváb tanuló jár Szeged­ iskoláiba, többnyire cserébe, kik nemcsak a magyar nyelvet tanulják meg, ha­nem a nemzeties szellemet is beszívják. A szegedi nyelvjárás általában az alföldi­vel egyező. A közép é helyett itt is az ö járja; a szóvégi ű, ú helyett sok szóban e, a hallható: keserű helyett keserű, savanyu helyett savanyú. A vidékbeli magyarságnál a hány falu, annyiféle árnyalatú a nyelvjárás, de minden lényeges különbség nélkül. Másképp beszél Makó, másképp Dorozsma, másképp Horgos. Jellemző egy régi krónikás eset, a szegedi fur­­fangnak a nyelvjárási különbségre épített re­meke. A hajdani hajóhídon ugyanis mindenki­nek vámot kellett fizetnie a városi statútum szerint, csak a szegedinek nem. Persze tömér­dek volt a visszaélés. Az átjáró közönség mind azt vallotta, hogy Szegedre való­s vám nem sok folyt be a város ládájába. Vál­tig töprenkedett rajta a magisztrátus, miképp lehetne e visszaélésnek gátat vetni. S a­min se szigorúság, se ellenőrzés, se statútum nem tudott segíteni hosszú évekig, azt sikeresen eligazította egy furfangos ötlet. Nem azt kell immár megkérdezni a vámszedőnek a hídon menőtől, mint eddig, hogy hová való, hanem az lett ezentúl a hivatalos kérdés : „Mivel eszik kendteknél a levest ?“ „Kalánnal“ — fe­lelte a Makó-vidéki, „kanoává“ — monda a dorozsmai, mire rajuk tuditá a szentenciát a vámszedő : „Fizetik kendtek a vámot,punktum, mert a szegedi ember kanállal eszi a levest.“ BUDAPESTI HÍRLAP, (241. sz., 1890. szeptember 1)

Next