Budapesti Hírlap, 1890. október(10. évfolyam, 270-300. szám)
1890-10-10 / 279. szám
X. évfolyam 279. sz. Budapest, 1890. Előfizetési Árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, regyedr00 8 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és Ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József, mi is'kitCiiiiiT'íf... Péntek, (October 10. Szerkesztőjeg és kiadóhivatal: IV., kalap-utca 16. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 6 kr. A firenzei beszéd. Budapest, okt. 9. Olaszországhoz és Európához szólt Crispi miniszterelnök a tiszteletére adott nagy banketten Firenzében. A beszédet a király elnöklete alatt a minisztertanács állapította meg; az összes miniszterek elkísérték elnöktársukat Toskana fővárosába, hogy a kabinet szolidaritását a vallott politika mellett demonstrálják; háromszázhatvan képviselő és szenátor s több nagyváros polgármestere hallgatta és éljenezte a programmbeszédet, jelezve, hogy a párt, mely a kormány mögött áll, őt a választási akcióban és az irredentisták elleni küzdelemben támogatni kész. Ekként mondatott el a nagy beszéd, mely egész Európában méltó feltűnést fog kelteni, Olaszországban pedig egy nagy belső pártháborunak kezdete. A Crispi-kormány az utóbbi években ingadozott, a parlamentben le is szavazták, meg is bukott s Crispi újra alakítá a minisztériumot. De azóta is ennek egyik tagja, Seismit Doda pénzügyminiszter, kegyvesztett jön és kilépett, mert egy banketten az irredentistákkal cimboráit. Tudjuk, hogy Crispi a radikális republikánus és irredentista egyesületeket feloszlatta. Ezzel már jelezte, hogy az irredentizmust, republikánizmust és szocializmust, melyek Olaszországban elharapóztak és szövetkezve az államra és a monarchiára veszedelmesekké válhattak, tovább nem tűri. Franciaország, mely az irredentista mozgalomtól a hármasszövetség megbomlását, a köztársaság győzelmétől Olaszország szövetségét remélte, Crispi bukására, az irredentisták mellett az olasz ellenzékkel barátkozva, mindent elkövetett. Valóban, Olaszország nehéz belső válság elé jutott s a jövő választások dönteni fognak a hármasszövetség és a királyság sorsa fölött. E helyzet nehézségét és a felelősség nagyságát árulja el Crispi miniszterelnök szokatlanul határozott és nyíltszívű, világos, megokolt és igazán nagyszabású szónoklata. De hogy Crispi, a volt radikális, a volt nápolyi forradalmár, a volt republikánus s a volt balpárti szélső ellenzék vezére a miniszterelnöki széken ily politikát vall magáénak és követ szemben egykori barátaival : ezt meg nem bocsátják neki azok, kik őt ezért a renegátok sorába iktatják. Ránk nézve közömbös, hogyan egyezteti össze Crispi múltját és jelenét: világos előttünk, hogy a király minisztere, Bismarck barátja és Ausztria-Magyarország szövetségese nem lehet republikánus és irredentista. Ha pedig ezen pártok felvetették az államforma és a szövetségesek kérdését s ezek zászlója alatt indulnak a parlamenti választásokba , lehetetlen Crispinek vagy fel nem venni ellenök a harcot életre halálra, vagy le nem köszönni. Crispi a királyhoz szegődött s a harcot választotta s az az ember, ki ha győz, ki fogja használni a győzelmet, hogy az ellenpártot tönkretegye. Crispi beszéde eloszlat minden kételyt az iránt, mintha Olaszország és ennek királya a hármasszövetségből kilépni szándékoznék. Nem fogja tenni, mig Crispi miniszter. A franciáknak hízelgő szavakkal az olasz miniszter barátságot ajánl és biztosítja őket a békéről és a hármasszövetségnek békés szándékáról, de hogy kedvükért a közép-európai nagy monarchiáktól az olasz királyság elszakadjon, azt nem teszi; kimondja nyíltan, hiútnámítás volna, ha a franciák ezt még reménynének. Teljes hűséggel és őszinteséggel ragaszkodik Olaszország Németországhoz és Ausztria-Magyarországhoz, ez iránt minden kétely elnémult. Csak Crispi bukása után válhatnék kétessé ez a szövetség. Ezért senkinek nincs több oka megelégedve lenni a firenzei kormánynyilatkozattal, mint nekünk, mert senkire nézve sem * fontosabb Olaszország magatartása, mint ránk nézve, kik közvetlen szomszédai vagyunk s kik ellen az irredentisták támadása irányul. Ha Olaszország velünk van, hadsere feBUHBMa—WB— — !■—IMIina || I II | Ilii i BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA A nábob. Irta : Jaqnes Normálul. Reggeli után, végig dőlve az indiai hintaszéken, édesdeden lustálkodtam a vendéglő kertjében, a narancs- és pálmafák alatt, melyeket egy észrevehetetlen fuvallat gyönge remegésben tartott. A távolban a cannesi öböl kéksége terült. Az utón, a rácson túl kocsik robogtak az aranyos porfelhők közt. A vendéglő omnibusza megállt a kapu előtt. Vendég volt elutazóban. A legények nagy sebbel-lábbal súlyos málhákat raktak a kocsi tetejére, belki pedig egy gumivánkos s egy porköpönyeget tettek. Előkelő ember lehetett ez az utas, mert az üzletvezető, egy igen tekintélyes úr, maga felügyelt. Mellette állt a libériás portás, sárga gombos sapkában, övig érő szakállal: ez az elmaradhatatlan német, a ki magát svájcinak mondja , — azután az első pincér, azután a szobalány, a házi szolga, mind nyitott tenyérrel. Az utas megjelent. Mindenesetre amerikai, vagy angol, mintegy hatvan éves, magas, vastag, vörös . . . megfelelt annak a típusnak, mely télen százezrével hemzseg a déli állomásokon. Gyorsan ment az omnibusz felé, a félénk, zavart ember mozdulataival. .Végre megállt, a zsebében kotorászott s borravalót osztogatott. Köszönés, kalapemelés, szerencsés útnak kívánása. Kézszorítás az üzletvezetővel. Az omnibusz az utassal eltűnt. Még hallatszott a kerekek robogása, mikor a szemek a kapott borravalóra fordultak s az arcok egyszerre megváltoztak. Elképzedés, csalódás, gúny : ez jelent meg az arcokon. A cselédek vállat vontak s a kis inasgyerek fintorgatásokkal fejezte ki megvetését. Érdekelt a dolog s mivel az üzletvezető felém tartott, megkérdeztem, hogy ki volt az az úr ? — Hogyan, ön nem tudja ? felelt ő elbámulva, — ez a dúsgazdag Mackay, a nábob. Ez a név mindent megmagyaráz, nemde ? A kerek mindenség emlegeti ezt a nevet, mely úgy hangzik a fülbe, mintha aranyat pengetnének márványasztalon. Ki ne hallotta volna emlegetni ezt az irtóztató vagyont, a harmadikat a világon ? a kimeríthetetlen arany- és ezüstbányákat ? a párjukat ritkító gyűjteményeket ? a newyorki és párisi csodálatos palotákat ? a fényes ünnepélyeket ? a százezer frankon megvásárolt és egy rossz kedvű pillanatban széttépett festményt , és a milliomos, nem a milliárdos száz egyéb szeszélyét, melyeket hajdan királyiaknak neveztek volna. Hogyan ez lett volna Mackay ? Mackay rászolgált volna az inasgyerek arcfintorgatására ? Meglepetésemet nem titkoltam el az üzletvezető előtt, de ő kitérősem felelt. Mesterségéhez tartozik a diskréció. Én azonban megértettem, hogy hallgatása rosszulást és csalódást jelent. Pár nap múlva Nizzában voltam, a karnevált nézni. Az első ember, akivel a "Westminster-hotelben találkoztam, Mackay volt. Hogy az ötödik emeleten levő szobámba jussak, a fölhúzógép kabinjába ültem. Ő is. Némileg izgatott az a gondolat, hogy egy ketrec levegőjét szívom ezzel a hallatlan gazdag emberrel. Megfigyeltem. Úgy tapasztaltam, hogy egyszerű, jó és szomorú embernek látszik. Szerényen egy sarokba húzódott. Köpenyegét térdére fektette. Senki se kisérte, senkit se küldött előre, lakást foglalni, még szolgák se rohantak a podgyászával. De azon bámultam el legjobban, hogy a harmadik emeleten szállt ki. Ekkora vagyonnal ily magasan lakni ! Ez az ember zsugori ! Este a tahié d’hote alkalmával szomszédom volt. Ôés table d’hote ! Megérkezésének híre már elterjedt, mert a szőke miss-ek erősen suttogtak és rá-rátekintgettek. Csöndesen ettünk és nem szóltunk egymáshoz. Mondhatom, hogy kitűnő étvágygyal falatozott. Pedig mik lehettek ezek a sablonszerű fogadói ételek az ő lukullusi fogásaihoz képest! Hisz köztudomású, hogy huszonötezer frankot fizet évenkint a szakácsának, csak azért, hogy ugyanaz a leves kétszer ne kerüljön az asztalára. Háromszázhatvanötféle leves egy esztendőben. Mackay hamar fölkelt. Mikor pár perc múlva a dohányzó szobába léptem, ott ült a divánon egy pikkoló fekete kávé mellett, szivarral a szájában. A diván másik végére ültem. Ő a Times-t olvasta és a Courier du Littoral egy két hetes számát. Inas lépett be s szertartásosan Mackay elé tartott egy tálcát. Levél volt rajta. Az amerikai elvette, elolvasta s visszadta. — Nem én vagyok, nem engem illet. Reszkető hangon, neki vörösödve, majdnem haragosan mondta ezt. Az inas viszszavonult. Öt perc múlva másik inas, másik levelet hozott. Ugyanaz a jelenet, mint az imént mai számnak 14 oldal.