Budapesti Hírlap, 1890. október(10. évfolyam, 270-300. szám)

1890-10-10 / 279. szám

X. évfolyam 279. sz. Budapest, 1890. Előfizetési Árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, regyedr0­0 8 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és Ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József, mi is'k­itCiiiiiT'íf... Péntek, (October 10. Szerkesztőjeg és kiadóhivatal: IV., kalap-utca 16. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 6 kr. A firenzei beszéd. Budapest, okt. 9. Olaszországhoz és Európához szólt Crispi miniszterelnök a tiszteletére adott nagy banketten Firenzében. A beszédet a király elnöklete alatt a miniszterta­nács állapította meg; az összes minisz­terek elkísérték elnöktársukat Toskana fővárosába, hogy a kabinet szolidaritá­sát a vallott politika mellett demon­strálják; háromszázhatvan képviselő és szenátor s több nagyváros polgármes­tere hallgatta és éljenezte a programm­­beszédet, jelezve, hogy a párt, mely a k­ormány mögött áll, őt a választási akcióban és az irredentisták elleni küz­delemben támogatni kész. Ekként mon­datott el a nagy beszéd, mely egész Európában méltó feltűnést fog kelteni, Olaszországban pedig egy nagy belső pártháborunak kezdete. A Crispi-kormány az utóbbi évek­ben ingadozott, a parlamentben le is szavazták, meg is bukott s Crispi újra alakítá a minisztériumot. De azóta is ennek egyik tagja, Seismit Doda pénz­ügyminiszter, kegyvesztett jön és kilé­pett, mert egy banketten az irredentis­­tákkal cimboráit. Tudjuk, hogy Crispi a radikális republikánus és irredentista egyesületeket feloszlatta. Ezzel már je­lezte, hogy az irredentizmust, republi­­kánizmust és szocializmust, melyek Olaszországban elharapóztak és szövet­kezve az államra és a monarchiára ve­szedelmesekké válhattak, tovább nem tűri. Franciaország, mely az irredentista mozgalomtól a hármasszövetség meg­bomlását, a köztársaság győzelmétől Olaszország szövetségét remélte, Crispi bukására, az irredentisták mellett az olasz ellenzékkel barátkozva, mindent elkövetett. Valóban, Olaszország nehéz belső válság elé jutott s a jövő válasz­tások dönteni fognak a hármasszövet­ség és a királyság sorsa fölött. E helyzet nehézségét és a felelős­ség nagyságát árulja el Crispi minisz­terelnök szokatlanul határozott és nyílt­­szívű, világos, megokolt és igazán nagy­szabású szónoklata. De hogy Crispi, a volt radikális, a volt nápolyi forra­dalmár, a volt republikánus s a volt balpárti szélső ellenzék vezére a mi­niszterelnöki széken ily politikát vall magáénak és követ szemben egykori barátaival : ezt meg nem bocsátják neki azok, kik őt ezért a renegátok sorába iktatják. Ránk nézve közömbös, hogyan egyezteti össze Crispi múltját és jele­nét: világos előttünk, hogy a király minisztere, Bismarck barátja és Ausz­­tria-Magyarország szövetségese nem le­het republikánus és irredentista. Ha pedig ezen pártok felvetették az állam­forma és a szövetségesek kérdését s ezek zászlója alatt indulnak a parla­menti választásokba , lehetetlen Crispi­­nek vagy fel nem venni ellenök a har­cot életre halálra, vagy le nem kö­szönni. Crispi a királyhoz szegődött s a harcot választotta s az az ember, ki ha győz, ki fogja használni a győzel­met, hogy az ellenpártot tönkretegye. Crispi beszéde eloszlat minden ké­telyt az iránt, mintha Olaszország és ennek királya a hármasszövetségből ki­lépni szándékoznék. Nem fogja tenni, mig Crispi miniszter. A franciáknak hí­zelgő szavakkal az olasz miniszter ba­rátságot ajánl és biztosítja őket a bé­kéről és a hármasszövetségnek békés szándékáról, de hogy kedvükért a kö­zép-európai nagy monarchiáktól az olasz királyság elszakadjon, azt nem teszi; kimondja nyíltan, hiú­tnámítás volna, ha a franciák ezt még reménynének. Teljes hűséggel és őszinteséggel ragasz­kodik Olaszország Németországhoz és Ausztria-Magyarországhoz, ez iránt min­den kétely elnémult. Csak Crispi bu­kása után válhatnék kétessé ez a szö­vetség. Ezért senkinek nincs több oka megelégedve lenni a firenzei kormány­nyilatkozattal, mint nekünk, mert sen­kire nézve sem * fontosabb Olaszország­ magatartása, mint ránk nézve, kik közvetlen szomszédai vagyunk s kik ellen az irredentisták támadása irányul. Ha Olaszország velünk van, hadsere­ feBUHBMa—WB— — !■—IMIina || I II | Ilii i BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA A nábob. Irta : Jaqnes Normálul. Reggeli után, végig dőlve az indiai hinta­széken, édesdeden lustálkodtam a vendéglő kertjében, a narancs- és pálmafák alatt, me­lyeket egy észrevehetetlen fuvallat gyönge remegésben tartott. A távolban a cannesi öböl kéksége terült. Az utón, a rácson túl kocsik robogtak az aranyos porfelhők közt. A vendéglő omnibusza megállt a kapu előtt. Vendég volt elutazóban. A legények nagy sebbel-lábbal súlyos málhákat raktak a kocsi tetejére, belk­i pedig egy gumivánkos s egy porköpönyeget tettek. Előkelő ember le­hetett ez az utas, mert az üzletvezető, egy igen tekintélyes úr, maga felügyelt. Mellette állt a libériás portás, sárga gombos sapkában, övig érő szakállal: ez az elmaradhatatlan né­met, a ki magát svájcinak mondja , — azután az első pincér, azután a szobalány, a házi szolga, mind nyitott tenyérrel. Az utas megjelent. Mindenesetre ameri­kai, vagy angol, mintegy hatvan éves, magas, vastag, vörös . . . megfelelt annak a típus­nak, mely télen százezrével hemzseg a déli ál­lomásokon. Gyorsan ment az omnibusz felé, a félénk, zavart ember mozdulataival. .Végre megállt, a zsebében kotorászott s borravalót osztogatott. Köszönés, kalapemelés, szerencsés útnak kívá­nása. Kézszorítás az üzletvezetővel. Az omni­busz az utassal eltűnt. Még hallatszott a kerekek robogása, mi­kor a szemek a kapott borravalóra fordultak s az arcok egyszerre megváltoztak. Elképze­­dés, csalódás, gúny : ez jelent meg az arco­kon. A cselédek vállat vontak s a kis inas­gyerek fintorgatásokkal fejezte ki megvetését. Érdekelt a dolog s mivel az üzletvezető felém tartott, megkérdeztem, hogy ki volt az az úr ? — Hogyan, ön nem tudja ? felelt ő el­bámulva, — ez a dúsgazdag Mackay, a nábob. Ez a név mindent megmagyaráz, nemde ? A kerek mindenség emlegeti ezt a nevet, mely úgy hangzik a fülbe, mintha aranyat penget­nének márványasztalon. Ki ne hallotta volna emlegetni ezt az irtóztató vagyont, a harmadi­kat a világon ? a kimeríthetetlen arany- és ezüstbányákat ? a párjukat ritkító gyűjtemé­nyeket ? a newyorki és párisi csodálatos palo­tákat ? a fényes ünnepélyeket ? a százezer fran­kon megvásárolt és egy rossz kedvű pillanat­ban széttépett festményt , és a milliomos, nem a milliárdos száz egyéb szeszélyét, melyeket hajdan királyiaknak neveztek volna. Hogyan­­ ez lett volna Mackay ? Mackay rá­szolgált volna az inasgyerek arcfintorgatására ? Meglepetésemet nem titkoltam el az üzlet­vezető előtt, de ő kitérősem felelt. Mesterségé­hez tartozik a diskréció. Én azonban megér­tettem, hogy hallgatása rosszulást és csalódást jelent. Pár nap múlva Nizzában voltam, a kar­nevált nézni. Az első ember, a­kivel a "West­­minster-hotelben találkoztam, Mackay volt. Hogy az ötödik emeleten levő szobámba jus­sak, a fölhúzógép kabinjába ültem. Ő is. Né­mileg izgatott az a gondolat, hogy egy ketrec levegőjét szívom ezzel a hallatlan gazdag em­berrel. Megfigyeltem. Úgy tapasztaltam, hogy egyszerű, jó és szomorú embernek látszik. Szerényen egy sarokba húzódott. Köpenyegét térdére fektette. Senki se kisérte, senkit se küldött előre, lakást foglalni, még szolgák se rohantak a podgyászával. De azon bámultam el legjobban, hogy a harmadik emeleten szállt ki. Ekkora vagyonnal ily magasan lakni ! Ez az ember zsugori ! Este a tahié d’hote alkalmával szomszédom volt. Ô­és table d’hote ! Megérkezésének híre már elterjedt, mert a szőke miss-ek erősen sut­togtak és rá-rátekintgettek. Csöndesen ettünk és nem szóltunk egy­máshoz. Mondhatom, hogy kitűnő étvágygyal falatozott. Pedig mik lehettek ezek a sablon­szerű fogadói ételek az ő lukullusi fogásaihoz képest! Hisz köztudomású, hogy huszonötezer frankot fizet évenkint a szakácsának, csak azért, hogy ugyanaz a leves kétszer ne kerül­jön az asztalára. Háromszázh­atvanötféle leves egy esztendőben. Mackay hamar fölkelt. Mikor pár perc múlva a dohányzó szobába léptem, ott ült a divánon egy pikkoló fekete kávé mellett, szi­varral a szájában. A diván másik végére ültem. Ő a Times-t olvasta és a Courier du Littoral egy két hetes számát. Inas lépett be s szertartásosan Mackay elé tartott egy tálcát. Levél volt rajta. Az ameri­kai elvette, elolvasta s visszadta. — Nem én vagyok, nem engem illet. Reszkető hangon, neki vörösödve, majd­nem haragosan mondta ezt. Az inas visz­­szavonult. Öt perc múlva másik inas, másik levelet hozott. Ugyanaz a jelenet, mint az imént mai számnak 14 oldal.

Next