Budapesti Hírlap, 1891. február (11. évfolyam, 32-58. szám)
1891-02-01 / 32. szám
2 életbeléptetésével, vagy sem. Ha jogosan járt el , van-e okunk tőle elállni, szembeszökő hasznairól lemondani, csak az egy okért, mert Ausztriával szemben az eddiginél versenyre képesebbé teszi portékánkat ? Az egyszerű, józan ész előtt ez nem ok. Tegye meg Ausztria a maga hatalmi körén belül azt, amit ipara és kereskedelme könynyítésére megtehet. Ausztriában azonban első rendben nem ezt az oldalát feszegetik a kérdésnek, hanem kormányunk ebbeli intézkedő jogát támadják meg. Azt állítják, hogy az új árudíjszabás nem egyéb, mint megkerülése, sőt megsértése a vámegyességnek, mert prémiumot ad a magyar árunak és indirekte vámmal sújtja a nem-magyar árut, mely drágábban szállíttatik magyar vasúton a magyar árunál. Ez a szállítási különbözet olybá vehető, mintha az idegen portéka ugyanannyi vámmal volna megterhelve, mihelyest Magyarországba belő. Ez az okoskodás nyilván fallácia. A tarifa kérdése, vagyis a szállítási díjszabás rendezése nem a kormányok nemzetközi szerződésének tárgya, hanem a vasutak megegyezésének, az úgynevezett kartellszerződések anyaga, mely egyszer belföldi, egyszer nemzetközi. A kereskedelem úgy szállít, ahogy az érdekelt vasutak egymással megállapodnak, saját érdekeiket kölcsönösen egymáshoz mérvén és megegyeztetvén. E kereten belül minden ország kormánya iparkodik is, tud is magának befolyást biztosítani az országa területén levő vasutakra és befolyását országos érdekek kielégítésére gyakorolja. Lépten-nyomon megesik, hogy egyes iparágak, sőt egyes vállalatok számára is, néha egy-egy iránynak, teszem a fővárosnak élelmiszerek szállítására nézve kedvezményes szállítást eszközölnek ki hogy él vele. Ez emelte a világsajtót mai nagyságára , s a hírlap ez által lett azzá, aminek voltaképp lennie kell : tudósítóvá. Az újság a jelen világtörténete. Amit az értesítéseken kívül ad, az lehet hasznos, becses, sőt szükséges is ; de mindez voltaképp a könyvekből van elvéve annak a rovására, ami a hírlapnak egyetlen igazi valósága : a krónika. A krónikának pedig mindenekfölött hűnek és becsületesnek kell lennie. Ezt a princípiumot szolgálja a hadi tudósító, aki valóban históriát ír; ezt a kis reporter, aki egy szerencsétlenségről vagy bűntettről ad számot. Az én fiatal kollégám, aki éjnek idején égő házhoz vagy rendőrséghez rohan s akinek szélességgel határos buzgóságát, fájdalom, némelyek megmosolyogják: ez az ifjú munkás derék és szép dolgon fárad, az igazságot szolgálja. Neki könnyebb lenne vagy nem törődni az esettel, a holnapra bízván az egészet, vagy holmi innen-onnan való hallomás után kényelmesen leírni, mindenféle tódításokkal és haszontalan lével szaporítva a szót. Csakhogy ennek a fiúnak, akit mindenki lenéz és csúfol, becsületesség és pontosság a jelszava. Egyegy esemény szemtanújának másnap imponál, hogy amit tegnap ő látott, az ma az újságban nagy részletességgel, igazsággal van leírva. S az okos ember mindjárt látja, hogy a lap, mely a csekélységeket is ily korrektséggel és gonddal intézi el, minden másban is szolid és feltétlenül megbízható. A mai hírlapírás egyik legszükségesebb és legtökéletesebb intézménye az interviekolás. Diktálja az egyszerű józan ész. Istenem, hát mi más módja van annak, hogy én valakitől valamit megtudjak, mint hogy megkérdezem őt magát? Ha én valakiről újságot akarok írni, úgy annak a valakinek, mint a lapnak legtermészetesebb érdeke a, közvetlen értekezés. Az a valaki így szól: „Én ezt mondom“, a lap a kormányok. Már most ez a mi dolgunk azon dúl el, azáltal vált lehetségessé , hogy hazánkban a legnagyobb vasúti vállalkozó maga az állam és az állam, mint vasúti vállalkozó, a magyar ipar és kereskedés érdekében, kétségkívül saját nem csekély pénzügyi kárával, elment a kedvezményes tarifa végső határáig. Ha ennek hasznát veszi gazdasági életünk, azért az árát megfizetjük, mert itt nem történik más, mint hogy az állam a kereskedést, saját biztos jövedelme egy részének feláldozásával, indirekt módon szubvencionálja. Kinek lehet ez ellen józanul kifogása? Lehet-e természetesebb joga valamire az álladalomnak ennél ? Magyarország rengeteg milliókat költött el azért, hogy a vasutakat államosítsa. Államosítván a vasutakat, ki tilthatja el attól, hogy ez állapotát gazdasági érdekeinek hasznára fordítsa ? Mi értelme volna az államosításnak, ha az állam azzal a joggal sem bírna, amelylyel minden magán-vasútvállalat bír, hogy tarifái megállapításában döntő szava legyen ? Az ország lemond közvetetten jövedelmekről, hogy közvetve emelje a kereskedelmi forgalmat, vele a termelés emelkedését. Valóban, ha ennyit nem tehetne egy ország a nemzetgazdasági érdekeiért, mert volna akkor érdemes országnak lenni. Súlyosabban komplikáltatok a kérdés azzal, hogy Ausztria érdekközösségébe vonja Németországot, melylyel Bismarck vadvámos politikája után most kell megkötnünk a kereskedelmi szerződést. Ami sújtja az új magyar tarifában az osztrák ipart, az természetesen sújtja a németországi árut is és ma meg így szól: „Nekem ezt mondták“. Clara pacta honi amici. S nem lehet panasza sem a valakinek, sem a lapnak, sem a közönségnek, mert mind a három megkapta azt, ami a legtöbbet ér: az igazságot. És az interview ellen fenekedni mégis európaszerte divat, s ami a leghallatlanabb és legostobább: épp a sajtóban szidják sűrűn. Franciaország legnagyobb lapjában, a Temps-ban, Jules Simon, az öreg akadémikus, a ki rendes dolgozótárs az újságnál) nemrég valóságos dühvel és megvetéssel itt az már kezdik a német közvéleményt is Bécsből felzaklatni ebben a kérdésben. Azonban, ha Németország nem tudna más expedienst találni s belemenne a bécsi felfogásba, akkor ez a fordulat egy oly kérdést vetne a vitába, amelytől valószínű, hogy a német kormány is megijedne: ha tőlünk az követelhetnék, hogy mondjunk le saját határainkon belül, saját valutáinkra nézve a tarifa szabályozásának jogáról, akkor e hozzánk intézett kívánságban implicite lenne lenne a hasonló lemondás azok részéről saját országuk területére nézve, kik tőlünk e dolgot kívánják. De a német császár is, az osztrák császár is igen nagy urak ugyan, mégis sem erről, amennyiben bírják, idegen országok javára lemondani aligha fognának , amennyiben pedig vasutaik nagy része — nem mint nálunk — állami, hanem magántársulatok kezén van, nem is rajtuk áll, hogy róla lemondjanak. A nemzetközi forgalmi vasutakat nemzetközi kartellek, az országosakat országos kartellek szabályozzák díjszabásaikban; ahol kartell nincs, a verseny dönt. Baross befolyásolhatja a déli vasutat, az osztrák-magyar vasutat és szoríthatja versenynyel, de nem diktálhat nekik, így vannak Ausztriában, így Németországban is a vasutak szemben a kormányokkal. Nekünk kedvező helyzetünk az, hogy vasutaink óriási többsége állami vasút s ha e helyzettel kezdetleges iparunk és kereskedelmünk felvirágoztatására élünk, akkor a határt, amelyig ebben elmegyünk, nem tűzheti ki más, mint e gazdasági érdekeknek jól megfontolt haszna és kára. ■ intervienciókról, s ami nevezetes : ugyanabban a számban háromhasábos tudósítás volt egy intervieivről, melyet ő vele, Jules Simonnal, folytatott a Temps egy embere. Azt mondom: az interviciv ellen szitkozódóknak két kategóriájuk van. Az egyik azok, akik boldogok, hogy őket intervieura méltatják, de hazug és hiú szerénységgel azt szeretnék mutogatni, hogy szörnyen haragszanak értte. A másik azok a nem sikerült nagyságok, akik azért bosszúsak, mert nem intervietválja meg őket az ördög se. Azt hiszem, semmi józan ember nem veszi rossz néven, ha a nyilvánosság kérdést intéz hozzá, s ha valaki megtagadja a választ, az ok csak az lehet, hogy vagy elmondta már, amit szükségesnek vélt, vagy egyelőre hallgatni akar. Az interviewók úgynevezett megunása nem egyéb, mint a vén kisasszony csúf kokettériája, mikor fitogatja, hogy mennyien vetélkednek a kezéért. A publicitás óriás hatalmát, óriás becsét ma már ismeri és méltatja minden okos ember, s tudja, hogy az egyenes érintkezés annak a legtökéletesebb eszköze. Ma már rég elmúlt az úgynevezett újságíró csintettek, vagyis magyarán szólva: hazudások ideje. Ez a zsurnalisztika gyermekkorában járta, mikor az értesülés módjai és eszközei nem voltak a mostaniak s hir szűkén néha a „geniális“ füllentésekhez folyamodott a hírlapíró. Az ilyesmin akkor a közönség és sajtó mulatott. Ma sem a zsurnalisztika, sem a Baross és az osztrákok. Az aradi kereskedelmi és iparkamara táviró utján küldte el bizalmi nyilatkozatát Baross miniszternek s a marosvásárhelyi is csatlakozott a többi kamara tiltakozásához társadalom nem ismer többé tréfát és irgalmatlanul, statáriummal végzi ki az újságírót, aki hazugságban maradt. A lap pedig, ha része volt a dologban, örökre megsemmisült. Mert, Istennek hála, odáig jutottunk, hogy a becsületnek ilyetén klasszifikálását: katonatiszti becsület, polgári becsület, irói becsület, hírlapírói becsület, kereskedői becsület . . . nem fogadja el semmi igaz ember. A becsületnek klasszisai nincsenek, mert a becsület csak egy. Aki az igazság ellen vét, ellene vét. Diadalmaskodott a Deák Ferenc egyparagrafusú sajtótörvénye: „Hazudni nem szabad.“ Az igazságnak e győzelmes uralkodása az, amely a közönségben a sajtó tiszteletét föltámasztotta, sőt még többet tett: bizalomra és barátságra ébresztette a hírlapok olvasóit a hírlapok írói iránt. Mikor én fiatal kezdő voltam, se hite, se hamva nem volt ez egyre bensőbb közeledésnek. Csak az angol újságokban csodáltam a nagy rovatokat, melyekben a közönség hangja hallatszik : vélemények, kérdések, gondolatok fölvetése, tanácsok és tanácskérések. Ma ez már nálunk is csaknem egészen így van ; az igaz, hogy olvasóink inkább kérnek, mint adnak, vagyis sokkal több a véleménykérés, mint a véleménymondás. De épp ez mutatja azt a nagy bizalmat, melyben a magyar sajtó részesül. Reá vall még az is, mikor aprócseprő viták eldöntését kívánják tőlünk, nem is szólva a sokszor igen komoly és életbevágó dolgokról, melyekben tanácsunkat kérik. Én hirlapíró munkám egyik legszebb részének tekintem, mikor nekem is kijut egy csomó levél, hogy válaszoljak rá. Szép és nemes dolog az, mikor így érintkeznek az egymást nem ismerő, egymást nem is sejtő lelkek, melyeket egyrészt a meggyőződéses bizalom, másrészt a tiszta legjobb szándék tart össze az igazság erejével. E. BUDAPESTI HÍRLAP. (32. sz.) 1891. február 1. Budapest, jan. 31.