Budapesti Hírlap, 1891. február (11. évfolyam, 32-58. szám)

1891-02-22 / 52. szám

Budapest, 1891, XI. évfolyam 52. sz. Vasárnap, február 22. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 7 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV., Kalap-utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Királyi intelem. Budapest, febr. 21. Abban a pillanatban, a mikor oláh­­­aink szerviszerte az országban, a merre csak laknak, gyűléseket hirdetnek és tüntetéseket rendeznek a kisdedóvásról szóló törvény ellen, megragadja ő fel­sége a király egy privátbeszélgetés al­kalmát, hogy tüntessen e törvény mel­lett. Lapunk tegnapi számában volt el­beszélve a kis történet, mely azonban elég nagy eset arra, hogy itt megismé­teljük. Ő felsége az udvari ebéd után cerclet tartván, azt kérdezte egy kép­viselőtől, mennyire terjed a felvidéki lakosság közt a magyar nyelv ismerete. Az illető képviselő beszéd közben meg­jegyzi, hogy e tekintetben igen üdvös eredmény várható a megalkotandó kis­dedóvási törvénytől, mire ő felsége azt felelte: „óhajtom, hogy meg­hozza a várt eredményeket." Kőbe nem véshetjük, véssük kőnél és ércnél maradandóbb anyagba, vés­sük szívünkbe, véssük elménkbe e ki­rályi szókat. Ő felségének éreznie kell, hogy a magyar nyelv terjedésének mér­tékében terjed egy bűvös erő és hata­lom, a­melynek neve a Habsburgok trónjának biztossága. A fejlődő törté­nelem mértföldmutatóira megcáfolha­­tatlanul írva van, hogy ezen a földön minden államalkotó tehetség a magyar fajhoz, minden állami biztosság e faj növekedéséhez, elterjedéséhez van kötve. Semmi faj és nép ezt nem helyettesít­heti a Kárpátok völgyében. Itt sem szláv, sem német, sem török, sem semmi más faj nem tudott megállani, csak a magyar állt meg és tart fenn államot ezer év óta. Ezer évig a le­folyt évszázak szellemében és állam­­fentartó eszközeivel, ezer év múlva ma a modern álladalmak államfentartó té­nyezőivel. Ezek közt — a jogállam in­tézményeit magától értődőknek vé­­vén — első­sorban a nemzeti momen­tumok diadalra juttatásával. Minden új államalakulás nemzeti alapokon nyug­szik, azon kell nyugodnia a magyarnak is. A nemzeti állam eszmei tartal­mával pedig semmi sem áll kiáltóbb ellentétben, mint a nemzetiségi propaganda. Amaz jelenti az egységet és az erőt, emez jelenti a sokféleséget és a gyengeséget. A mi céljaink világo­sak, tiszták és jogosak, nincsen mert ki ne mondjuk az utolsó szót is. A mo­dern államban minden egyes embernek megvan a maga teljes szabadsága és pedig egyenlő szabadsága nyelv, érzü­let, gondolkozás és vallás dolgában. De a modern nemzeti állam nem ismerhet el jogosaknak nemzetiségi politikai tö­rekvéseket. Az országgyűlésnek és a királynak legnagyobb súlyt kell fek­tetnie arra, hogy a nemzet nyelvének ismerete utat találjon magának az or­szág minden zugába. Ez a jelen idők programmja mindenütt, ez lehet csak Magyarországon is. Nem mint más részre, hanem a hazai jogtörténet szakait tárta elénk, egy-egy cselekvő elevenségű jelenetben. Görög óda helyett magyar drámát festett. A csarnok tév és fülkéit betöltő képek mindenikén egy kor uralkodó ideáiba nyit mély és vitágos perspektívát az erős­ akció. Az istenítéletek idejétől kezdve Deák Ferenczig előttünk a magyar igazságszolgáltatás története s vele együtt az általános művelődés históriája is, mert a lelkiismeretes és tudós művész még a legapróbb külsőségekben is arra törekedett, hogy hű legyen az elmúlt idők szelleméhez. Fáradságos forrástanulmányokba került az, hogy az archeológus is csak igazságot láthas­son e képeken. Az első festmény, a bírák asztalától jobbra eső fal magasában, a t­epróbát ábrá­zolja. Középkori monostor kapuja előtt bizánci egyházi ruhákba öltözött perjel ül, körülötte papjai és a még ősmagyaros viseletű nép. A páncélt hordó, sisakos világi bíró parancsoló mozdulattal int, hogy kezdődjék az istenítélet. Az előtérben skarlát kámzsába burkolt fejű hóhérlegény rakja le a földre az izzó vastég­lákat, melyeken a vádlottnak mezítláb kell végig mennie. Borzadva áll nehéz útja előtt a bűnös, egy vöröshajú, gyönyörű leány, ki­nek élő formáit csak fehér ing takarja. Döb­­benéssel emeli karját a szeméhez, mintha va­kítaná az izzó vasak fénye; ifjú teste előre remeg a kíntól, arcán a kétség és irtózat vo­naglik. S az ünnepies, komor gyülekezet me­rev várakozással lesi, hogy miként fogja el­dönteni Isten csodája az emberi port. E kép drámaisága a legerősebb, mind a hat között. A nyelvek ellensége vonul be a magyar nyelv, hanem mint tényezője a ma­gyar birodalom és a magyar trón ere­jének, hatalmának és erkölcsének. Semmi nyelvet a föld színéről kiirtani nem a mi feladatunk. Minden nyelv édes és szép ; mindeniket tudni szép és hasz­nos; a magyart tudni azonban szüksé­ges a magyar birodalom határain be­lül. Mert ez az ország e nyelven szol­gálja a civilizációt és e nyelven szol­gál az állam minden jótéteményeivel. E nyelv nélkül pedig széthull, prédája lesz másnak, annak, a­ki nyelvét job­ban megbecsüli és urává lévén az or­szágnak, ráparancsolja nyelvét is törvé­nyeivel együtt. S nehogy valaki azt az oktalan szándékot olvassa ki e sorainkból, mint­ha mi irtó háborút hirdetnénk minde­neknek, a kik nem magy­arok. Semmi sem áll tőlünk távolabb, mint az a hiú gondolat, hogy mi a más nyelvűek tö­megeit ki akarnók forgatni nyelvükből. Ez egy bizonyos mértéken túl lehetet­lenség, a­mire okos politikus nem is vállalkozik. Őrizze és ápolja minden ember természetes szeretetével a nyel­vet, a­melyben édesanyja nevelte. És a­ki földhöz ragadt exisztenciában szüle­tik, él és meghal, az be is érheti vele. A magyar álladalom nem kívánja el tőle. A magyar haza beéri annak sze­retetével és hűségével. De a­ki a rög­től elszakad, az élet sodrán tovább ha­józik és a társadalommal szemben, a kompozíció nemessége és világossága, a mes­teri biztosságú rajz és a ragyogó színezés ha­talmas lendületet ad az akciónak. Az összes hatás alól csak lassan bírunk kibontakozni, hogy keressük a szebbet a szépben s az ala­kokból kiválaszszuk a nekünk legkedvesebbet. A döntés nehéz, oly remek a vádlott leány alakja s oly fönséges az aranyskófiumos kazu­­lába burkolózó papi fejedelem. Megemlítem, hogy a perjel arcát Müller Kálmán egyetemi professzorról képezte le a művész, s említem ezt nemcsak azért, mert ez a nemes, férfias fő kitűnően illik az egész környezetbe, de azért is, mivel dicsérni akarom ama derék tudós li­­berálisságát, hogy készséggel szolgált modellül a művésznek. Párisban az ilyesmi föl se tű­nik , de nálunk az ily dolgokban még sok nagyképű babona uralkodik. A második kép: Könyves Kálmán megmenti a máglyára ítélt boszorkányt. A háttérben vö­­röscsuklyás bakó áll a farakáshoz támasztott létrán, várva az elitéltet. Köröskörül a nép, a kámzsás szerzetesek s minden szem a bo­szorkányra szegződik, ki a pribék pórázán a földre rogyva esdekel irgalomért. Kálmán ki­rály, bizánci aranyos palástban, tiltó és védő mozdulattal emeli kezét az asszony feje fölébe, míg egy rajongó barát, égő fáklyát csóválva követeli a fejedelem előtt, hogy telljék be az igazság. A boszorkány lengő fekete hajú szép nő, a fanatikus szerzetes pedig szelíd arcú, szőke fiatal ember. (Justh Zsigmond mása.) Feszty Árpád nagy nemességgel adta elénk a középkor egyik uralkodó ideáját: a boszor­kányokban való hitet. Mint maga mondta A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA Művészet a törvényházban. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — A törvénypalota esküdtszéki csarnoka mindmostanig az angol bíróságok hidegen kor­rekt, rideg előkelőségü termeit juttatta az em­ber eszébe. Megvolt benne minden, a­mit a hely méltósága követel. A faragott fával bur­kolt falak komoly dísze, a király ékes érc szobra a bírák mögött, a méretek nemes har­móniája, az egyszerűségében is nemes ízlésű berendezés mind azt sugallták a nézőbe, hogy ez a hely a templom után a legszentebb, mert a jog itt válik érővé. De mindez csak a gon­dolkozó főre hatott; a szivet és a fantáziát nem illethette e puritán fonság, mely fagyos és néma. Hogy a képzelet és érzés is magába ölelje e teremnek magasztos jelentőségét, ahhoz a művészet ihletése kellett, mely a szépben tárja föl az igazságot. Dicséret e ha­talmas palota alkotóinak, a­kik megértették, hogy ez ünnepi csarnok csak úgy lesz telje­sen méltó rendeltetéséhez, ha falaira költő írja föl géniuszának hatalmával: „Itt az igazság és törvény trónol.“ E gyönyörű feladat csakugyan egy költő­­képírónak­ jutott. Feszty Árpád alkotta meg a hat nagy festményt, mely e teremben a jog eszméjét hiheti. S hogy ne csak az emberhez, hanem a magyarhoz szóljon: nem hideg, fé­nyes allegóriákat választott a gondolat kifeje­ Mai számunk 24 oldal.

Next