Budapesti Hírlap, 1891. április (11. évfolyam, 89-118. szám)
1891-04-01 / 89. szám
é desek az összes fegyvernemeket parancsuk alá kapják, s ne őket űzze ki a honvédségből, hanem a hiányzó fegyvernemeket állítsa bele a honvédségbe. A monarchia védőerejének hadirendje szerint a közös seregből már béke idején beosztottak a papíron bizonyos számú ütegeket és kisegítő csapatokat a honvédség csapattagozataiba. Nem látjuk be, mi akadálya van annak, hogy az amúgy is ideszámított erők miért nem vezéreltetnek keretlétszámban már béke idején a honvéddandárok és hadosztályokhoz, hol jókor kifejlődnek a szolgálati és taktikai összhang a fegyvernemek közt, a honvédezredesek is egyegy dandár élén elég alkalmat lelnének a magasabb parancsnoki feladatok kiszolgálására és — a mi fő — előlépésük dacára megtartatnának a honvédségnek. Nem akarunk gyanúsítással élni, de a miniszter úr rendelkezésének koncepciója arra vall, hogy ő nem a felsőbb parancsnoki kiképzésre helyezi a súlyt, hanem arra, hogy ez a közös hadseregben történjék s akinek nagyobb tehetsége, becsvágya van, azt érvényesitni s ezt kielégitni a honvédpályán ne legyen lehetséges. Rendelkezése méltánytalan az aspiráns honvédezredesek irányában s megalázó az egész honvédtestületre, melyet megfoszt a felsőbb katonai karrierre képesítésnek lehetőségétől. Politikailag pedig veszedelmes a rendelkezés, mert jövőre semmi biztosítékunk nincs, hogy legtehetségesebb törzstisztjeinket, ha átszolgáltatta a honvédség a közös hadügyminiszternek, váljon vissza kapja-e tőle tábornokok gyanánt, s nem kárpótolják-e a honvédcsapatokat Bécsből, az elvesztett magyar ezredesek, saját neveltjeink helyett olyan tábornokokkal, kikre a magyar honvédsereg nemzeti intézményét bízni könnyelműség, vagy a nemzeti érdekek iránt való rosszakarat nélkül nem lehet, med Mustafa ideitől fogva számlálván“. A levéltárban magyar fordításban van meg e levél, ám e fordítás nem későbbi eredetű, hanem hivatalos használatra, megérkezte után azonnal magyarra fordíttatta városi tanács egyik hivatalnoka. A keletiesen áradozó irat szövegében a törökök császárjának világhatalma erőteljes szólamokban nyilatkozik, de már csak szólamokban, mert néhány év múlva szívén találva, a diadalmas félhold megszűnt Európa ura lenni. Erdélyt a szultán meghódított tartományának tartja, melyet „a paradicsomban boldogult“ Szolimán szultán „fénes kargiával“ csatolt örökös birodalmához s melynek lakosságát — a mint magát kifejezi — „kicsinytől fogva nagyig árnyékunkban megoltalmazzuk, hogy az mi boldog időnkben csendes nyugodalomban legyenek.“ Majd elősorolja a szultán II. Rákóczy György bűnlajstromát: a lakosságon zsarnokilag uralkodik; a fényes porta havasalföldi országát „méltóságos parancs“-a ellen haddal támadta meg; Lengyelországon „kapdosván“, a lengyelek ellen háborút folytat, bár — írja Mehemed — „egynéhány rendbeli tilalmam és parancsolatom származott, hogy semminemű képen Erdélyország kívül egy talpallatnyi földön ne lépjen.“ Elmondja a levél szürke-szárazan a fejedelem lengyelhoni gyászos hadviselését. A tatár kán a padisah parancsára a fejedelem hadára tört, „azok közül, kiket kard élére (hányt) kiket rabságra vitetett, maga pedig — H. Rákóczy György — tiz vagy tizenötödmagával kóborlókkal elszaladván elfutott.“ BUDAPESTI HÍRLAP, (89. sz.) 1891. április 1. Baross és a franciák. — Saját levelezőnktől. — Pária, március 28. (CT.) A francia kereskedelmi és parlamenti körökben néhány nap óta bizonyos elkeseredést láttam Magyarország ellen, a melyet nem birtam egészen megérteni. Utána jártam a dolognak s megtudtam, hogy nemrégiben erős villongások voltak a magyar kereskedelemügyi minisztérium és a francia nagyiparosok között s hogy két francia miniszternek kellett közbelépnie, nehogy diplomáciai bonyodalom támadjon. Most, hogy rendben van minden, az egész dolog mulatságos anekdotává zsugorodik össze, amelyet nem szabad elhallgatni a közönség előtt, mert Baross miniszter modorát igen érdekesen világítja meg. Amikor megkezdődött Magyarországon a zónakorszak s a meglévő vasúti kocsik elégteleneknek bizonyultak, Baross úr a Société des Waggons-Lits útján nagyobb megrendeléseket tett amerikai és lyoni vagyongyárakban. Az illető gyárak kaucióval kötelezték magukat a szállítási határidő pontos megtartására, a magyar kereskedelmi minisztérium pedig megígérte, hogy idejekorán elküldi hozzájuk a részletes terveket és az ellenőrző mérnököket. Mivel a megrendelt vagyonok nem készültek el a kellő időre s Magyarországon nagy szükség volt reájuk, Baross úr megkérte a francia nagyobb vasutakat, hogy adják kölcsön nélkülözhető vagyonjaikat. Két társaság hajlandó volt e szivességre: a Paris-Lyon-Méditerranée és a Chemins de fer du midi. De a hadügyminisztérium megtagadta tőlük a kormány beleegyezését s igen érthető okokkal magyarázta meg tilalmát. Azt mondta, hogy a kölcsön adott vagyonok esetleg hónapokig maradnának a külföldön és senki sem tudhatja, nem üt-e ki ez idő alatt háború, amikor aztán nem lennének elegendő vagyonjai a francia hadseregnek, sőt megtörténhetnék az is, hogy az ellenség használná csapatai mozgósítására a francia kocsikat. A világnak minden hadügyminisztere így beszélt volna! És mi történt ? Ezalatt mindinkább közeledett a vaggonok szállításának ideje s a magyar kereskedelmi minisztérium sem mérnököket, sem terveket nem küldött, hanem huszonnégy órával a határidő lejárta után értesítette az illető cégeket, hogy kauciójukra többé nem tarthatnak számot. Amikor a lyoni gyárak párisi igazgatóságai megkapták ezt az értesítést, nem akartak hinni a saját szemüknek. Eleintén azt gondolták, hogy egyszerű tévedés az egész, hogy a magyar minisztériumnak valamelyik hivatalnoka botlást követett el s nem is küldtek A szultán nem akarja ezek után, hogy az „áruló“ továbbra is erdélyi fejedelem maradjon. Felhívja a rendeket, hogy a három nemzet közül más fejedelmet válaszszanak; olyant, a ki — igy szól „arra méltó, elégséges, illendő, . . . a ki az országnak és annak lakossainak oltalmazására s gondviselésére igazsággal szolgáljon ; .... a ki az országnak főrendi közül, régi megrögzött főrendiből való . . .“ Parancsolja az „erdélyi három nemzetnek,“ hogy a budai basát a fejedelem-választásról tudósítsák, hadd küldje el a fényes porta a fenhatóság jeléül, az újonan választottnak a „császári zászlós botot avagy fődiplomát.“ Ma, több mint kétszáz év után sem lehet mély megindulás nélkül olvasni a szerencsétlen fejedelem kiáltványát, melyet Gyula-Fehérvártt, 1657. október 80-án bocsátott ki népéhez. Fényes haditettekre indult, begyakorlott, vitéz hadsereg élén Lengyelország felé; hírért, dicsőségért, koronáért ment, merre végzete vonta s egymaga tért vissza, dicstelenül, elbetegesedve, mint hírmondónak maradt egyetlen gyászmagyar, szemenszedett daliái közül. A török császár kimondta rá, hogy földönfutó, alattvalóit feloldotta hűségesküjök alól, s a mi halálosan fájhatott az istentől s emberektől elhagyott boldogtalan fejedelemnek, az a tudat volt, hogy trónját már nem övezi csodapajzs gyanánt népe szeretete. A lovagias, nemes, nagyravágyó fejedelem, államférfiak dísze, hősök virága, alattvalóiban s a világ közvéleményében nem kelthetett elismerést, csodálatot, hódolatot többé, csak a Budapestre senkit, mert úgy okoskodtak, hogy pár nap múlva megjön a magyarázat, mely mindent jóvá tesz. A francia igazgatóságok megbízottat küldtek Budapestre, aki nagy nehezen bejutott Baross miniszterhez. De amikor szóba akarta hozni a dolgot, a miniszter ráförmedt: „Ha csak egy szót is beszél róla, még az éjszakarendőrökkel kisértetem a határra! (Az illető megbizott angol alattvaló.) A lyoni gyárak követe elfehéredett, odébb állott s megtelegrafálta Párisba, hogy mi történt vele. Elküldték hát Budapestre Séguin lyoni mérnököt. Rosszul választottak, mert Séguin úz jámbor ember, akinek két hétig kellett futkosnia, amíg végre odaállhatott Baross elé. Midőn Baross végre elfogadta az alázkodó Séguint, így szólt hozzá: „A pénz elvész, mert F ran c ia o rs zá g engem megsértett.“ És azután elbeszélte, hogy nem akartak neki, Európa legnagyobb vasutasának, kocsikat adni, amiért boszút akar állni. Séguin mentegetődzött, hogy ennek a visszautasításnak az oka nem az illető társulatok, hanem a francia hadügyminisztérium, mire Baross azt válaszolta, hogy annál nagyobb a sértés ! A kocsiszállítás ügyében Baross új kauciót kért, azonban megjegyezte, hogy ez is elvesz, ha elvétik a szállítás terminusát és így tovább mindig egyformán. Séguin erre elutazott és úgy intézkedett, hogy az összes kocsik, még nedvesen a festéktől, 1890. aug. 31-én Budapesten voltak. Egyúttal jelentette a társulatoknak, hogy mit mondott neki Baross és utóbb a külügyminisztérium is értesült a dologról. Ez meg akarta magyarázni Barossnak, hogy miért történt a visszautasítás a kocsikölcsönzés ügyében és e célból Prévet képviselőt Ribot külügyminiszter és Yves Guyot közlekedésügyi miniszter egy-egy levelével Budapestre küldötte. A levelekben el volt mondva a visszautasításnak plauzibilis oka, mely Barossra természetesen sértő nem lehet. Nos, hogy Baross Prévet urat, ki igen kiváló pénzügyi politikus, elfogadja, a budapesti francia főkonzul közbenjárására volt szükség. Prévetnek, ki rátermett arra, hogy a félelmetes Barossal fölvegye a harcot és nem egy könnyen ijed meg, eleinte el kellett tűrnie a haragos miniszter kifakadásait. De utóbb csaknem három óráig tartott a tanácskozás, mely a vége felé igen bizalmassá lett. Baross kereskedelmi és nemzetgazdasági politikájáról beszélt és fejtegetéseivel nagy hatást tett Prévetre. A Rothschild-csoport nagy befolyásának tulajdonítható, hogy Baross mégis csak kiadta a lefoglalt kauciót, szánalomra volt reménye, mint országa legutolsó koldusának. Nagy emberek mélységes szerencsétlensége haszonnal jár az emberiségre, mert alkalmat nyújt megmérni lelküknek csillagmagasságát. II. Rákóczy György, a népéhez intézett megható iratában a török császárt nemzete „gonosz akarójáénak nevezi. Kéri népét, hogy inkább fejét üttesse le, ha megérdemli, mintsem őt a fejedelmi méltóságtól megfosztván, „gyalázatos életre“ kényszerűnek. „Egyébként, — írja örökszépen — ha halálunkkal kegyelmezek megmaradást, békességes állapotot, szabadságot nyerhetnek, — örömest bizony halálra mennénk.“ Mérhetetlen nyomorúságában eszmélete kezdi elhagyni őt s talán egy pillanatra az öngyilkosság gondolata is átvillámlik megkínzott fején. „Ne szomoritsanak — úgymond — mert az megkeseredett és bántódott szív keresztyénséggel ellenkező dolgokra is viheti az gyarló embert.“ Kiszolgáltathatják a töröknek, a szultán levelére kedvező választ küldhetnek, a fejedelemségből őt letehetik, de abból — megjósolja — „az hazának romlása következnék és oly médiumokhoz kellene nyúlnunk, mint az vízben haló ember mindenhez szokott kapni“. . . . . Kéri a rendeket, hogy őt „élvén el ne temessék“. E panaszok, e kétségbeesés ez önmegalázás dacára, méltóságosan, fejedelemhez illően végzi be kiáltványát. „Mi semminek okai nem