Budapesti Hírlap, 1892. szeptember (12. évfolyam, 241-270. szám)

1892-09-01 / 241. szám

s­ szesen öt ilyen petíció érkezett be az országgyűléshez. Egyet, a Nikolics Fe­dor báró választása ellenit, nyomban visszavontak, míg az Attal báró ügye , még függőben van. A fenmaradt három közül a Pulszky Ágoston verbászi man­dátuma elleni petíciót visszautasították, mert mellékletei nem voltak hitelesítve. Fejérváry báró és Arany László ügyé­ben nem volt szükség határozatra, mert mind a kettő lemondott a mandátumá­ról. S íme Budán az ívi választáskor az ellenzék csakugyan 8 vagy 10 sza­vazattal többet kapott, mint a­mennyi­vel az első választáskor Fejérváry győ­zött, világos bizonyságául annak, hogy a választási aktus jogtalan berekesztése miatt emelt panasz nem volt alaptalan. Szalontán ismét a régi két jelölt mér­kőzött­­ a függetlenségi jelöltnek, a­ki az első választásnál 15 szóval kisebb­ségben maradt, a második választás több, mint 200 szavazatnyi többséget adott. Mi tűnik ki tehát mindezekből? Mvitűnik az, hogy az ellenzéknek csak- hogyan volt oka panaszkodni választási­­visszaélések miatt: a kormánypárt azono­sban egyszerűen spekulált a bíráló bi­­­zottságok ism­ert pártatlanságára, pan Inaszait azonban maga a választó kö- szönség fényesen megcáfolta. S bizony ne is keresse a szabadelvű párt az­ ellenzék győzelmeinek a titkát a terro-f rizmusban, hanem keresse saját magá-­­ban, keresse abban — a­mit a P­­L. maga is bevall ma — hogy a parlag menti kormánypárt s a nép közt semmi kontaktus nincs s a helyi kormánypár­tok csak választásról-választásra verőd­nek, vagy inkább vezetnek össze. Hogy mi az oka, a­miért a párt tizenhét esz­tendei uralma alatt sem tudta magát a néppel organikusan összekapcsolni, arról sokat lehet beszélni, s azokkal az eszközökkel, a­melyekkel eddig folyt a szabadelvű párt­csinálás, más ered­ményt elérni nem is lehet. Próbálják meg a szabadelvűek a főispánokat, a zsandárokat, a központi kasszát ki-Pensylvániában e törvény még nem érvényes. Ezért volt módjukban a homesteadi humor igazgatóinak oda csődíteni e rettenetes ban­dát, pedig nem volt rá semmi ok, mert a munkások nem fenyegették a műhelyeket s e negyedfélszáz zsoldos rendőr megérkezése nél­kül a sztrájk bizonynyal vértelenül végződött volna. Július 5-én éjféltájt egy lovas ember vágtatott végig Homestead utcáin, kikiáltva a szörnyű hirt: „A pinkertonok jönnek lefelé a folyón! Legyetek résen !“ Ez a h­ir mint pus­­kaporrobbanás terjedt szét s néhány perc múlva a munkásváros egész lakossága tal­pon volt. A férfiak, nők, gyermekek mint áradat özönlöttek a folyó felé, élükön egy Beckmann nevű emberrel, a­kit vezérré választottak. A­­ humor igazgatóinak egyike, bizonyos Frick, szívére akart beszélni a dühös sokaságnak. De Beckmann két revolverlövéssel leterítette. Most nem volt több akadály. A nép félelmes ereje úgy bedöntötte a zsilipkaput, mint a semmit és a munkások felrohantak a kikötőhajóra. Ekkor már látszott a kis gőzös, mely a pinkertonokkal teli két szenesdereglyét vontatta. E dereglyéket erre az alkalomra erős acélle­mezekkel vértezték föl. A zsoldos rendőrök ki akartak szállani. A sűrű lövöldözés azonban visszariasztotta őket a dereglyékbe, a­hol elhelyezték sebe­sültjeiket és halottjaikat is. Az ellenségek egész éjjel tüzeltek egymásra, de egyik félen sem tör­tént nagyobb veszteség. A munkások azonban csakhamar elővontattak két régi ágyút, Pitts­­burgból dinamitot szereztek és hajnalkor létt Reuss hiercegné. — Epilógus Bismarck bécsi útjához. — Egy párisi politikus nő five o’cloik~ja va­lódi kis parlament; csakhogy a diskussziv el­vek és nagy események körül forog ; a napi politika ki van zárva a párisi politikai szalo­nokból, mert ott a különböző dinasztiák hívei és a republikánusok egyaránt megfordulnak , a napi politika diskussziója pedig félreértésekre és kellemetlenségekre adhatna alkalmat. A francia politikus­nő működése inkább akadémiai becscsel bír és hatása a napi politi­kára ritkán terjed ki. Ellenkezőleg Németországban a politikus nők nem törődnek a magas politikával, hanem a napi politika eseményeivel foglalkoznak, minisztereket és nagyköveteket pártfogolnak vagy buktatnak ; mindenki tudja, hogy Hintz Pétert, ki Bismarck bukásának egyik esz­köze volt, minő asszonyi befolyások sugal­mazták. Bismarck bukása óta pedig a német politikus nők két táborra oszoltak; az egyik Vilmos császár­ral tart, a másik ellenben Bis­marckért lelkesül. A Bismarck-féle politikus nők vezére, Reuss hercegné, a bécsi nagykövet, Reuss her­ceg neje. — A hercegné ereiben fejedelmi vér forr és ő a szász-weimari uralkodó nagyher­ceg közeli rokona — unokahuga. A nagy változás, mely a bécsi diplomá­ciai körökben jelezve van, a hercegné mű­ve­ Ugyanis Reuss herceg elhagyja nagyköveti állását, melyet Bécsben, mint Németország képviselője, oly hosszasan elfoglalt és melylyel személyét, úgy szólván, identifikálta; mind a mellett neki menni kell. "~rfrtgj*GBJgBMSr' "kellett történni, hogy Reuss herceg, a hármas szövetség egyik osz­lopa, ki egyaránt bírta éveken át Berlin és Bécs határtalan bizalmát — egyszerre csak menesztessek, mint egy egyszerű diplomata, vagy tanácsos. Reuss herceg hajlandó volt ez előrelátható csapást még a maga idejében ki­tenetes küzdelem kezdődött, melynek vége a rendőrök veszte lett. A munkások ugyanis a két dereglye mögött bezárták a hámor­vár vizi kapuját s a pinkertonok nem bírtak mene­külni. A h­omesteadiek közvetlen közelből ágyazták a rendőrök hajóit s a folyóra petró­leumot öntöttek s felgyújtották, hogy a gonosz ellenség egy lábig elpusztiljon. Végre a pinkertonok kegyelmet kértek és megadták magukat. Egyenkint szálltak ki a dereglyékből, rögtön a földre dobva a Winches­ter-puskájukat. Tíz-egynehány esett el közülök, ötven pedig súlyosan megsebesült. A foglyok­nak, míg a városházáig kísérték őket, a düh tetőpontján levő, vérre szomjas sokaságon ke­resztül kellett menniök. S ekkor rut dolog történt. A pinkertonoknak megígérték, hogy éle­tüket megkímélik , de nem ígérték meg nekik azt, hogy nem kínozzák meg őket. Főképp az asszonyok mint tigrisek rontottak a zsoldos rendőrökre s a fegyvertelen emberekkel ke­gyetlenül bántak el. Talpig vérben, össze­­vissza csonkitva vánszorogtak a szerencsétlenek a városházáig. Soknak ki volt ütve a szeme, másoknak kezét-lábát törték el vagy lőtték át a dühöngök. Egy dühöngő némber petróleum­mal locsolt végig egy rendőrt s meg akarta gyújtani. Ha a munkások vezérei nem vetik magukat közbe, a pinkertonok közül egy se marad elevenen. Ez a hámor­vár története, melyet eddig csak igen keveset mondó és igen homályos telegrammokból ismertünk, mert a külömben közlékeny amerikaiak a homesteadi véres ese­ményekről bölcsen hallgatnak, kerülni, de a hercegné nem engedte, benne felforrt a fejedelmi vér s kereken megtagadta az engedelmességet, midőn meghallotta, hogy mit kiván Vilmos császár férjétől. A német császár terve, az volt, hogy Bis­marckot Bécsben érje el a nemezis, tudniillik az óriási fiaszkó. Először célját érte Vilmos császár, hogy Bismarckot Ferenc József uralkodó ne fo­­gadja. Ez nem volt nehéz. Aztán megparancsolta, hogy a német követségi palotában Bismarck zárt ajtókra találjon. Végre értésére adta a bécsi udvari kö­­röknek, melyek Metternich hercegné (Bis­marck ellensége) befolyása alatt állanak,meny­nyire üdvös volna, ha a bécsi nép a Práter­ben vagy másutt Bismarck ellen tüntetne. Nehány nappal Bismarck megérkezése előtt Reuss herceg Karlsbadba készült; a hercegné tudakozódott s végre rájött a császári rende­letre. Ekkor egy hatalmas marad­ék­kel rivalt reá férjére. — Ilyen megalázó szerepre, — mondá a hercegné, — sem egy Reuss herceg, sem neje — a szász-weimari nagyherceg unokahuga — nem adhatja magát. Reuss herceg Németor­szágot szolgálja, de soha sem lesz a német császár magánboszújának eszköze. L’homme propose et la femme dispose. Ez esetben is az történt, Reuss herceg maradt és Bismarck herceg előtt megnyíltak a német nagykövetségi palota kapui. Nemcsak­­ a hercegné visszaadta a láto­gatást Bismarcknak és felkereste őt a Pálffy­­palotában. Este pedig megjelent a kiállításban a hercegné, éppen abban az időben, midőn Bismarck Schumacher quartettjéban gyönyör­ködött. A zene után felkelt Reuss hercegné az asztaltól, melynél ült és Bismarckhoz ment, mellé ült s a nagyközönség szeme láttára vele élénken és bizalmasan beszélgetett. A nép lel­kesedése folytonosan Bismarck hadi kiáltások­ban nyilvánult. Ugyanez időben Metternich hercegné is megjelent a kiállítás egy közeli ré­szében és a népet azzal izgatta Bismarck el­len, hogy hangosan gúnyolta környezete előtt a bécsi nép Bismarck-kultuszát. Habár Metternich hercegné különben igen népszerű, ezúttal az izgatásnak nem volt semmi hatása ; a közön­ség ignozolta Metternichné haragját és foly­tatta a Bismarc-ovációkat. De itt Reuss hercegné akciója még nem ért véget. A hercegné levelet írt bátyjának, a szász­­weimari nagyhercegnek, s jól ismervén a nagy­herceg büszkeségét, fellovalta őt Vilmos csá­szár autokratikus magatartása ellen. A nagyherceg haragra gyűlt és Bismarck tiszteletére a jénai tüntetést rendezte. Ez in­cidensek következtében Reuss herceg kegyvesz­tett lett. Berlinben és Bécsben egyaránt hideg fogadásban részesült az udvarnál és belátta, hogy neki menni kell; azért be is adta lemon­dását s csak addig marad Bécsben, mig Szé­chenyi gróf Berlinbe megy s aztán mind a két nagyköveti állásra (Berlinben és Bécsben) — egy időben fog a kinevezés véghez menni. Reuss herceg távozása Magyarországra nézve igen sajnos. Nem igen van német diplo­mata, Tráék,a magyar intéző körökben annyi ismerősei és összeköttetései lennének, mint­­ Reuss hercegnek. Valahányszor a nagykövet a Balkán-félsziget ügyeire vonatkozólag Berlin­­linből utasítást kapott, mielőtt intézkedett volna, előbb a budapesti vezérférfiakkal érint­kezett s nem egyszer történt, hogy az utasítás ellen Berlinben remonstrált. Reuss hercegné, Andrássy Gyuláné,Szápáry Gyuláné és Kállaynéval intim baráti viszony- BUDAPESTI HÍRLAP. (241. sz.) 1892. szeptember 1. hagyni a játékból, s bizony-bizony meg­lehet, hogy idővel ők fogják az ellen­zéket épp úgy terrorizálni, mint a­hogy az terrorizálta őket Tápén és Csen­gélén.

Next