Budapesti Hírlap, 1892. szeptember (12. évfolyam, 241-270. szám)
1892-09-03 / 243. szám
Budapest, 1892. XII. évfolyam 243. sz. Szombat, szeptember 3. [Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Főszerkesztő: Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Rákosi Jenő: Szerkesztőségi és kiadóhivatal, IV., Kalap utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Középiskolák hiánya. Budapest, szept. 2. A tanulók tódulnak az iskolákba. Általános a panasz, hogy kevés az iskola, kevés a tanár, hiányos a felekezeti iskolák fölszerelése, drága a nevelés, nehéz a gyermekek részére gondos ellátást kapni, hová a szülők legféltettebb kincsük, fiaik őrizetét bízhatnák. És mégis évről-évre több a tanuló, kit gimnáziumba küldenek. Mindenki fiát középiskolába küldi és ez természetes. Az egyéves önkéntesség előnyei kecsegtetik a szülőket és az a körülmény, hogy az állam mindenféle életpályára tudományos kvalifikációt, diplomát követel, a fiatalokat rákényszeríti, hogy nyolc osztályt végezzenek s csak azután lássanak kenyérpálya után. A műveltségre jó, hogyha minél több jóeszű gyermek kap szélesebb, általános ismereteket a gimnáziumokban, de a társadalomra nézve az egyoldalú fejlődés annyival rosszabb, mert nem minden végzett ember kap megfelelő alkalmazást, nem lévén mindnyája számára Magyarországon hivatal, vagy terített asztal. Minden magasabb műveltség magasabb igényekkel jár s ha nincs mód hozzá, sok tanult fiatal ember szerencsétlen az életben azért, mert tanult, tehát dolgozni kezével elfelejtett. Az ember csak vagy tejével, vagy kezével dolgozhat a a kéz munkája a hasznosabb. De a fej munkája a kellemesebb s az ad magasabb rangot, ezért azt keresik jobban a jövőt remélve kereső szülők gyermekeiknek. Gyakran tévednek a pályaválasztásban, mert elfogultak magzataik iránt, a kisebb tehetséget is nagynak nézik s a rossz bizonyítványt mellékes okoknak tulajdonítják. Ám ez állapotokon segíteni bajosan lehet, eltiltani a szülőket attól, hogy gimnáziumba járassák fiaikat, senkinek nem juthat eszébe. És így évről-évre tapasztaljuk a középiskolai tanulók számának nagyfokú emelkedést, jíSH már a kultuszminiszter kimondotta, hogy ez hiba s elvül fogadta, hogy a — rosszul elosztott — gimnáziumok számát Magyarországon szaporítani nem fogja, hanem földműves, iparos és kereskedelmi szakiskolákat s egyéb szaktanfolyamokat szervez inkább. A viszonyok nyomása erősebb, mint a feltett szándék. A 152 gimnázium és 81 reáliskola megint kevésnek bizonyul. Van ugyan közte Budapesten is olyan magán zuggimnázium, melyet be kellene csukatni s vidéken egy csomó nemzetiségi próféta - nevelő intézet és egypár elszegényedett felekezeti intézet, van olyan is, melyben kevesebb a tanuló, mint a szűk termekben elférne: az általános áramlat azonban ellenkezőleg azt mutatja, hogy a kereslet nagyobb, mint a kínálat s a gimnáziumok túltömetnek s mégsem képesek a jelentkező tanulók nagy sokaságát befogadni. Budapesten a gimnáziumok hiánya valóságos csapás. Hét nyilvános intézet közül állami három, kettő katolikus, egy református és egy evangélikus, a zsidó gimnáziumra az alapítványt megtették ugyan, de felállítva még nincs. Fél millió lakosra hét gimnázium még akkor is kevés lenne, ha vidékről nem jönne oly sok fiú ide tanulni. A lélekszám szaporodik, az iskolák száma nem. A párhuzamos osztályok felállítása sem használ már s uta végre az államnak rá kell magát szánni, hogy a fővárosban a középiskolákat szaporítsa. A népiskolákat a városi hatóság állítja fel, ezek csak úgy öntik a tanulókat a középiskolákba s itt nincs hely. Most a prímástól várják, hogy keresztülviszi egy benedekrendű gimnázium szervezését a fővárosban, de ez se lesz elég s az állam kötelességét másokra tolni nem mindig sikerül. Az öt reáliskola is — amiből kettő községi — tömve van s az egységes középiskolai terv mellett nem tudni, mi lesz belőlük. Elvonni a tanulókat a gimnáziumoktól leginkább a polgári iskolák re- formja által lehetne, ha a polgári iskolákat végzett fiuknak gyakorlati előnyöket nyújtanának életpályájukon s a A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Enyhítő körülmény. *— A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Egyik barátomtól hallottam ezt a dolgot, megpróbálom, hátha el tudom mondani úgy, ahogyan ő mondta el.* Mikor a testvéreim bárányhimlőbe estek, engem odaadtak a nagyanyám, házába. Nagyon különös ház volt a nagyanyámé. A csúcsos teteje magasabb volt, mint az utcafala, a tornyos padlás ablakai pedig nagyobbak voltak, mint a szobák ablakai. A ház ott állott a régi góttemplom tőszomszédságában, a kockrádás sugártorony belátszott a virágos udvarra, a déli harangzúgás pedig megremegtette ablakainkat. A nagyanyám akkoriban már nyolcvanéves asszony volt és bár lélekben és testben fiatalnak érezte magát, mind a két lábára béna volt. Már két év óta ott ült a bőr karosszékében, világos kék szeme vidáman csillogott, éles hangját pedig meghallották a ház hátsó udvarán is. A hátsó udvaron hatalmas, öreg körtefa állott. Azt hiszem, a nagyanyámnál is öregebb lehetett, mert gyümölcsöt már nem igen hozott, hanem azért a terebélyes ágai még egészségesek és izmosak voltak, akár az erdei tölgyéi. A fa nagyon közel állott az udvarházhoz és a tűzfal ripacsos vakolatán fehér ívek látszottak, mint a megfordított napóra ívei ; ezeket a körtefa véste a falba, mikor a viharban zúgva végigsúrolta. A körtefa lombos koronájában meglapulva töltöttem el rendesen a délutánokat. Akik csak odalenn jártak, a homokos udvaron, azoknak sejtelmük sem volt róla, hogy odafenn, a fejük fölött, egész zöld város virul. Csodálatos, sokemeletű labirint volt a körtefa koronája, hol hágcsós utak ágaztak szét a zöld kupolás tombbarlangok felé. Egy villás ágon kényelmes fészket találtam magamnak, hol órákon át lustálkodtam, fölséges megvetéssel nézve le az alant pletykázó cselédekre és a kotkodácsoló baromfira. A hangyák egész légiókban látogattak föl hozzám, a méhek pedig zümmögve szállongtak körül. Emlékszem, hogy egy délután megint fenn lustálkodtam a lombos nyaralómban, mikor odalenn a cselédek dézsákat és kádakat állítottak a fa alá és mosáshoz láttak. Az öreg Kata egy fölfordított dézsán guggolt és felügyelt reájuk. Az öreg Kata öregebb volt talán a nagyanyámnál is, akit mindenki csak ifiasszonynak szólított és valaha cseléd volt a házban. Most is el-eljárogatott a rokonságba, valahányszor disznóölés vagy nagymosás járta, ilyenkor mód felett fontoskodott és pletykáival zavarta a munkát. Az asszonyok most is pletykáztak a fa alatt, azon a kicsinylő, konfidens hangon beszélgetve a családunkról, melyen a cselédek gazdáik dolgát rendesen tárgyalni szokták. Az öreg Kata egyszerre mondott valamit. Olyasmit mondott, hogy nagy meglepetésemben majd lefordultam a fáról. Valaki azt kérdezte tőle, a ház élő krónikájától, hogy mikor ültették el a nagy körtefát és ő nyugodt, közömbös hangon adta vissza: — Akkoriban, mikor a boldogult nagyasszony megmérgezte a férjét. A nagyasszony pedig a szépanyám volt, úgy nevezték még a halála után is, a férje meg a szépapám. Egyszer már hallottam ilyesmit, akkor, mikor egy iskolatársamat elpáholtam. Mérgében azt kiáltotta utánam, hogy jó lesz nem hencegni, mert ő az édesanyjától tudja, hogy a szépanyám méregkeverő volt. Most meg az öreg Kata hozakodott elő vele. Olyan közömbös hangon mondta és a mosogató asszonyok is olyan nyugodtan bólintottak reá a fejükkel, mintha általánosan ismert dologról beszélnének. Végtelen fájdalmas meglepetést éreztem és arcpirító szégyenérzet fogott el. Az a halálos megszégyenülés, melyet csak a jónevelésű gyermek érezhet, aki megszokta, hogy családtagjaiban a hibáktól ment minta-embereket tisztelje. A nagyanyám, aki pedig fölötte szeretett az elhunyt családtagokról beszélgetni és töviről-hegyire megismertette velem valamenynyinek az apró-cseprő szokásait, különcködéseit, soha sem említette az anyósa nevét. Ha beszélt is róla, nyers, ellenséges hangon szólt és csak úgy nevezte, hogy : az az asszony ! A szüleim sem igen emlegették a nagyasszonyt. Mi, gyerekek, úgy tudtuk, hogy a nagyasszony, aki még húsz év előtt mint töpörödött anyuka élt az udvarház egyik szobájában, teljesen jelentéktelen, beteges öregasszony volt, akit heteken át alig láttak és aki a család ügyeire semmiféle befolyást nem gyakorolt. Azt is tudtuk róla, hogy sok jót tett a szegényekkel, a gót templomnak is öntetett egy nagy harangot, hanem azért senki sem emlegette a nevét, a halála évfordulóját is elfelejtették. A szoba, amelyben valaha lakott, Mai asámunk 16 oldal.