Budapesti Hírlap, 1892. szeptember (12. évfolyam, 241-270. szám)

1892-09-03 / 243. szám

Budapest, 1892. XII. évfolyam 243. sz. Szombat, szeptember 3. [Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Főszerkesztő: Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Rákosi Jenő: Szerkesztőségi és kiadóhivatal, IV., Kalap­ utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Középiskolák hiánya. Budapest, szept. 2. A tanulók tódulnak az iskolákba. Általános a panasz, hogy kevés az is­kola, kevés a tanár, hiányos a feleke­zeti iskolák fölszerelése, drága a neve­lés, nehéz a gyermekek részére gondos ellátást kapni, hová a szülők legféltet­tebb kincsük, fiaik őrizetét bízhatnák. És mégis évről-évre több a tanuló, kit gimnáziumba küldenek. Mindenki fiát középiskolába küldi és ez természetes. Az egyéves önkéntesség előnyei kecseg­tetik a szülőket és az a körülmény, hogy az állam mindenféle életpályára tudományos kvalifikációt, diplomát kö­vetel, a fiatalokat rákényszeríti, hogy nyolc osztályt végezzenek s csak az­után lássanak kenyérpálya után. A műveltségre jó, hogyha minél több jóeszű gyermek kap szélesebb, általános ismereteket a gimnáziumok­ban, de a társadalomra nézve az egy­oldalú fejlődés annyival rosszabb, mert nem minden végzett ember kap meg­felelő alkalmazást, nem lévén mindnyája számára Magyarországon hivatal, vagy terített asztal. Minden magasabb mű­veltség magasabb igényekkel jár s ha nincs mód hozzá, sok tanult fiatal em­ber szerencsétlen az életben azért, mert tanult, tehát dolgozni kezével elfelej­tett. Az ember csak vagy tejével, vagy kezével dolgozhat a a kéz munkája a hasznosabb. De a fej munkája a kelle­mesebb s az ad magasabb rangot, ezért azt keresik jobban a jövőt remélve ke­reső szülők gyermekeiknek. Gyakran tévednek a pályaválasztásban, mert el­fogultak magzataik iránt, a kisebb te­hetséget is nagynak nézik s a rossz bizonyítványt mellékes okoknak tulaj­donítják. Ám ez állapotokon segíteni bajosan lehet, eltiltani a szülőket attól, hogy gimnáziumba járassák fiaikat, senkinek nem juthat eszébe. És így évről-évre tapasztaljuk a középiskolai tanulók számának nagyfokú emelkedé­st, jíSH már a kultuszminiszter kimon­dotta, hogy ez hiba s elvül fogadta, hogy a — rosszul elosztott — gimná­ziumok számát Magyarországon szapo­rítani nem fogja, hanem földműves, ipa­ros és kereskedelmi szakiskolákat s egyéb szaktanfolyamokat szervez inkább. A viszonyok nyomása erősebb, mint a feltett szándék. A 152 gimnázium és 81 reáliskola megint kevésnek bizonyul. Van ugyan közte Budapesten is olyan magán zuggimnázium, melyet be kel­lene csukatni s vidéken egy csomó nemzetiségi próféta - nevelő intézet és egypár elszegényedett felekezeti inté­zet, van olyan is, melyben kevesebb a tanuló, mint a szűk termekben elférne: az általános áramlat azonban ellenke­zőleg azt mutatja, hogy a kereslet na­gyobb, mint a kínálat s a gimnáziumok túltömetnek s még­sem képesek a je­lentkező tanulók nagy sokaságát befo­gadni. Budapesten a gimnáziumok hiánya valóságos csapás. Hét nyilvános intézet közül állami három, kettő katolikus, egy református és egy evangélikus, a zsidó gimnáziumra az alapítványt meg­tették ugyan, de felállítva még nincs. Fél millió lakosra hét gimnázium még akkor is kevés lenne, ha vidékről nem jönne oly sok fiú ide tanulni. A lélek­­szám szaporodik, az iskolák száma nem. A párhuzamos osztályok felállítása sem használ már s uta végre az államnak rá kell magát szánni, hogy a főváros­ban a középiskolákat szaporítsa. A nép­iskolákat a városi hatóság állítja fel, ezek csak úgy öntik a tanulókat a kö­zépiskolákba s itt nincs hely. Most a prímástól várják, hogy keresztülviszi egy benedekrendű gimnázium szervezé­sét a fővárosban, de ez se lesz elég s az állam kötelességét másokra tolni nem mindig sikerül. Az öt reáliskola is — a­miből kettő községi — tömve van s az egységes középiskolai terv mel­lett nem tudni, mi lesz belőlük. Elvonni a tanulókat a gimnáziu­moktól leginkább a polgári iskolák re-­ formja által lehetne, ha a polgári isko­lákat végzett fiuknak gyakorlati elő­nyöket nyújtanának életpályájukon s a A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Enyhítő körülmény. *— A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Egyik barátomtól hallottam ezt a dolgot, megpróbálom, hátha el tudom mondani úgy, a­hogyan ő mondta el.* Mikor a testvéreim bárányhimlőbe estek, engem odaadtak a nagyanyám, házába. Nagyon különös ház volt a nagyanyámé. A csúcsos teteje magasabb volt, mint az utcafala, a tor­nyos padlás ablakai pedig nagyobbak voltak, mint a szobák ablakai. A ház ott állott a régi góttemplom tőszomszédságában, a kockrádás sugártorony belátszott a virágos udvarra, a déli harangzúgás pedig megremegtette abla­kainkat. A nagyanyám akkoriban már nyolcvan­­éves asszony volt és bár lélekben és testben fiatalnak érezte magát, mind a két lábára béna volt. Már két év óta ott ült a bőr­ karosszé­­kében, világos kék szeme vidáman csillogott, éles hangját pedig meghallották a ház hátsó udvarán is. A hátsó udvaron hatalmas, öreg körtefa állott. Azt hiszem, a nagyanyámnál is öregebb lehetett, mert gyümölcsöt már nem igen ho­zott, hanem azért a terebélyes ágai még egész­ségesek és izmosak voltak, akár az erdei töl­gyéi. A fa nagyon közel állott az udvarházhoz és a tűzfal ripacsos vakolatán fehér ívek lát­szottak, mint a megfordított napóra ívei ; eze­ket a körtefa véste a falba, mikor a viharban zúgva végigsúrolta. A körtefa lombos koronájában megla­pulva töltöttem el rendesen a délutánokat. A­kik csak odalenn jártak, a homokos udvaron, azoknak sejtelmük sem volt róla, hogy oda­fenn, a fejük fölött, egész zöld város virul. Csodálatos, sokemeletű labirint volt a körtefa koronája, hol hágcsós utak ágaztak szét a zöld kupolás tombbarlangok felé. Egy villás ágon kényelmes fészket találtam magamnak, hol órákon át lustálkodtam, fölséges megvetéssel nézve le az alant pletykázó cselédekre és a kotkodácsoló baromfira. A hangyák egész lé­giókban látogattak föl hozzám, a méhek pedig zümmögve szállongtak körül. Emlékszem, hogy egy délután megint fenn lustálkodtam a lombos nyaralómban, mi­kor odalenn a cselédek dézsákat és kádakat állítottak a fa alá és mosáshoz láttak. Az öreg Kata egy fölfordított dézsán guggolt és fel­ügyelt reájuk. Az öreg Kata öregebb volt ta­lán a nagyanyámnál is, a­kit mindenki csak ifiasszonynak szólított és valaha cseléd volt a házban. Most is el-eljárogatott a rokonságba, valahányszor disznóölés vagy nagymosás járta, ilyenkor mód felett fontoskodott és pletykái­val zavarta a munkát. Az asszonyok most is pletykáztak a fa alatt, azon a kicsinylő, konfidens hangon be­szélgetve a családunkról, melyen a cselédek gazdáik dolgát rendesen tárgyalni szokták. Az öreg Kata egyszerre mondott valamit. Olyas­mit mondott, hogy nagy meglepetésemben majd lefordultam a fáról. Valaki azt kérdezte tőle, a ház élő krónikájától, hogy mikor ül­tették el a nagy körtefát és ő nyugodt, kö­zömbös hangon adta vissza: — Akkoriban, mikor a boldogult nagy­asszony megmérgezte a férjét. A nagyasszony pedig a szépanyám volt, úgy nevezték még a halála után is, a férje meg a szépapám. Egyszer már hallottam ilyesmit, akkor, mikor egy iskolatársamat elpáholtam. Mérgé­ben azt kiáltotta utánam, hogy jó lesz nem hencegni, mert ő az édes­anyjától tudja, hogy a szépanyám méregkeverő volt. Most meg az öreg Kata hozakodott elő vele. Olyan közöm­bös hangon mondta és a mosogató asszonyok is olyan nyugodtan bólintottak reá a fejük­kel, mintha általánosan ismert dologról beszél­nének. Végtelen fájdalmas meglepetést éreztem és arcpirító szégyenérzet fogott el. Az a halá­los megszégyenülés, melyet csak a jónevelésű gyermek érezhet, a­ki megszokta, hogy csa­ládtagjaiban a hibáktól ment minta-embereket tisztelje. A nagyanyám, a­ki pedig fölötte szere­tett az elhunyt családtagokról beszélgetni és töviről-h­egyire megismertette velem valameny­­nyinek az apró-cseprő szokásait, különcködé­seit, soha sem említette az anyósa nevét. Ha beszélt is róla, nyers, ellenséges hangon szólt és csak úgy nevezte, hogy : az az asszony ! A szüleim sem igen emlegették a nagyasszonyt. Mi, gyerekek, úgy tudtuk, hogy a nagy­asszony, a­ki még húsz év előtt mint töpörö­dött anyuka élt az udvarház egyik szobájában, teljesen jelentéktelen, beteges öreg­asszony volt, a­kit heteken át alig láttak és a­ki a család ügyeire semmiféle befolyást nem gya­korolt. Azt is tudtuk róla, hogy sok jót tett a szegényekkel, a gót templomnak is öntetett egy nagy harangot, hanem azért senki sem emlegette a nevét, a halála évfordulóját is el­felejtették. A szoba, a­melyben valaha lakott, Mai asámunk 16 oldal.

Next